Mihályi Gábor
Az ateista mennyországban
Micsoda szemét alak vagyok, hogy immár egy fél évszázada nem hívom fel az anyámat – korholta magát néha a vénember. Persze tudta, hogy ez ostoba gondolat. Nincs olyan telefon, amivel bárkit is fel lehetne hívni a túlvilágon. Meggyőződéses ateistaként a túlvilág létezésében sem hihetett. De második apjával, Zoltánnal, a valaha volt szociáldemokrata politikussal is beszélni szeretett volna. Fájlalta, mi mindent nem kérdezett meg tőle, amíg élt. Mit szólhat mindahhoz, ami azóta történt, hogy a halálos kór végzett vele.
– Ők nem jöhetnek le hozzám – gondolta -, tehát nekem kellene meglátogatnom őket.
Csak azt nem tudta, hogy tér majd vissza beteg feleségéhez, akit – mint felmérte – most éppen disznóság lenne faképnél hagyni.
Mégis gyorsan beszerzett egy infarktust, és máris úgy érezte, átjutott a túlvilágra. Meglepte, hogy bár testét – minden jel szerint – lent hagyta, éntudata nem veszett el. Vagyis stimmelhet, amit az antropozófusoktól hallott, hogy létezik túlvilág.
– Milyen kár – bosszankodott -, hogy amikor az antropozófus-központban, Dornachban járt a távoli rokonnál, egy szót sem hitt el a térítő szándékú ismeretterjesztő előadásokból, és jól nevelt vendégként nem is kíváncsiskodott eléggé.
Meglepetésére egy hatalmas kapu előtt találta magát. A kapu fölött nagy aranybetűk hirdették:
ATEISTA MENNYORSZÁG
Körül akart nézni, hol lehet itt kopogni, csengetni, amikor a hatalmas kapuszárnyak széthúzódtak. Az üres térben ott állt Pető András, a róla elnevezett mozgásterápiai intézet alapítója és igazgatója, aki földi életében soha nem tagadta, hogy jártas az antropozófiában, és rendszeresen kommunikál halottaival. Többek között Németh Andorral is. Csak éppen Petőt – minden zsenialitása ellenére – minden épeszű ember futóbolondnak tartotta.
Pető meztelen lába fapapucsban. Elegáns pizsamát és bokájáig érő vastag fürdőköpenyt viselt.
– Lépj be – szólalt meg. – Elnézésedet kérem, hogy ilyen lenge öltözetben jöttem eléd. De ebéd utáni álmomból vertek fel, hogy menjek ki téged fogadni. Ne kérdezd, hogy miért éppen engem. Már Horatio is megmondta, itt az égben is vannak titokzatos, érthetetlen dolgok. Talán mert tudják, hogy zseniális bolondnak tartasz, és feltételezik, hogy hinni fogsz nekem.
– Kik feltételezik?
– Hát erre mondják, az ég tudja. Látod, a legmodernebb technika is a rendelkezésünkre áll. Majd jelzem anyádnak, hogy megérkeztél.
A vénembert ezer kérdés furdalta.
– Hogyhogy csak én voltam a kapunál, és azóta se jött senki?
– Olvastál Kafkát. Ez a te kapud. Csak téged azonnal beengedtünk. A számítógép nem jelzett tiltást. Ezek szerint nem terhelnek komoly bűnök. Megnéztem, ifjúságodban egy kis kommunizmus. Itt úgy vélekedünk, aki fiatal korában kommunista volt, de aztán kellő időben kiábrándult, az még belefér a tisztesség kategóriájába. Ahogy nőügyekben is elnézőek vagyunk, ha nem okoztál tragédiákat. Így aztán még a purgatóriumban sem kell előszobáznod.
– Javadra írták, hogy tudatosan nem ártottál senkinek, meg nehéz időkben is megőrizted a humorod. Bár nekem gyanús, hogy mindenkit beengedünk, aki idekéredzkedik.
– Rákosi is bejöhetett?
Pető a vállát vonta, jelezve, hogy fogalma sincs.
– Na, bújj be egy testbe. Itt mindnyájan asztráltestekben járunk. Nem lehetsz egy puszta gondolat.
A vénember észrevette, hogy valóban nem látja magát. Az egyik szekrényajtó kinyílt. Magában a szekrényben egymás mellett egy csomó felöltöztetett bábu sorakozott, mind őt jelenítette meg gyerekkorától kezdődően egész öregkoráig. Az utolsót választotta. Ripsz-ropsz belebújt, megnézte magát egy tükörben, valóban ilyen stramm 83 éves volt, amikor odahagyta a földi létet.
Pető csóválta a fejét. – Miért nem egy fiatal testet választottál. Itt fent mindenki a maga fiatalságát hordja. Gyakran javított változatban, hogy szépnek lássák.
– Én a szüleimhez jöttem, és olyannak akarom magam nekik megmutatni, amilyenné lettem.
– Semmi baj, majd később lecseréled a vénemberjelmezt. Na menj, mert anyád már nagyon vár téged.
– Hol találom meg őt?
– Gondolom, ott lesz a régi lakásotokban, a Németvölgyi úton.
– Ott már régen más lakik.
– A Földön. De itt, a képzelet világában a múlt nem változik.
A vénember felidézte magában a régi otthont, És máris ott volt a Németvölgyi úti lakásban. Anyja felugrott a régi ismerős fotelből. Egymás nyakába borulva zokogtak.
– Gyönyörű vagy – mondta aztán az anyjának, amikor kissé eltartotta magától a negyvenéves forma női testet.
– A régi fotókon valóban ilyen szép voltál, de bennem egy megtört, beteg öregasszony képe maradt meg. Még feltámad bennem egy kis Ödipusz-komplexus, és máris beléd szeretek.
– Csak nem képzeled, hogy én viszonzom egy ilyen aggastyán érzelmeit? Egyébként is elég nekem két férj, az apád meg Zoltán. Meg ne is beszéljünk a többi udvarlómról. Várj, hívom Zoltánt, hogy jelezzem neki, megérkeztél. Bár Pető biztosan neki is szólt.
Anyja kivett a zsebéből egy mobilt, és tárcsázott.
Pár szavas beszélgetés következett.
– Már jön – üzeni Zoltán.
– Hogy élsz idefent? – kérdezte a fia.
– Az „élsz” nem jó szó a halottak világában. De létezem, mondhatni nagyon kellemesen. Itt már nem betegedhetsz meg, nem halhatsz meg még egyszer. Megszűntek a fizikai kínok, emlékezhetsz, mennyit gyötrődtem. Az asztráltest tökéletesen működik. Csak az a probléma, hogy mi itt a múltban élünk. Az van, amire emlékszünk, de az változtathatatlan. Itt nincs idő, nincsenek is órák. Viszont a régi szép pillanatok örökké tarthatnak. Belegondolsz, és a pillanat tart, amíg csak emlékezetben őrzöd.
Ha nincs is jövő, jelen mégis csak van. Én most vagyok itt nálad.
– Ez igaz, de ez a jelen is pillanatok alatt múlttá válik. Meg itt is végig velem voltál, ahogy emlékeztem rád.
– De elég sok fájdalmat is okoztam neked. Még meg is öngyilkoltad magad miattam. A kommunistaságomat nem tudtad nekem megbocsátani.
– Dehogy. Csak nem akartam az utadban állni. Rosszalltam, hogy nem hittél Zoltán ártatlanságában.
– Még szerencse, hogy időben hazaérkeztem, és megmentettelek. Nem tudom, hogy éltem volna tovább azzal a tudattal, hogy a halálodat okoztam. Gonosz bosszú lett volna.
Erről később soha nem beszéltünk. Mostanság sokat gondoltam erre az öngyilkosságodra. Nehéz helyzetbe kerültem akkor. Ha kitartok Zoltán ártatlansága mellett, összeomlik a kommunista hitem, és ezt sem tudtam vállalni. Én Zoltán letartóztatásának éjszakáján azt gondoltam végig, ebben a rendszerben a letartóztatottak soha többé nem kerülnek elő. Nekem pedig itt kell élnem, ebben a rendszerben. Meg kell próbálnom magam azon az alapon átverekedni, hogy én – Zoltántól eltérően – mindig hithű kommunista voltam. Meg melletted kell maradnom. Gondoltam, talán hagynak érvényesülni. Be kell fejeznem az egyetemi tanulmányaimat, ha ezt nem engedik meg, egy életre végem van.
Kitaláltam akkor egy közbülső megoldást. Mindenkinek azt mondtam, még magamnak is, hogy nem tudhatom az igazságot, de el tudom képzelni, hogy Zoltán a munkáspártok egyesülése után is fenntartotta a kapcsolatait az angol Labourral, és most ez lepleződött le. Ez ugyan más szöveg volt, mint ami két nappal később a Szabad Népben megjelent, miszerint leleplezték, hogy Zoltán Tito ügynöke. De a különbség mit sem számított. Elfogadták a mondókámat, és nem zártak ki a Pártból. Szerencsémre a következetesség, a logika mit sem számított.
Neked, magamnak, aztán később feleségemnek sem vallhattam be, hogy nem vagyok biztos ennek a teóriának a helytálló voltában.
Persze mi – te meg én – annyira szerettük egymást, hogy mindig mindent megbocsátottunk egymásnak. Te is tudtad, hogy mindenkinél jobban szeretlek. Amikor az együttlakás során kirobbant a konfliktus közted és a feleségem között, nem volt kétséges számomra, hogy szakítás esetén én melletted maradok. Ahogy aztán halálod után ő foglalta el bennem a te helyedet.
– Látod – szólt közbe az anyja -, itt valahogy a múlt is változik, ahogy érkeznek lentről az újabb információk. Néha még a tények is, de a múlt értelmezése nagyon is változik. A szenvedélyek megszűnhetnének, hiszen itt már mindegy lenne, hogy mi hogy volt. De a viták mégis elszórakoztatnak bennünket. Zoltán továbbra is szenvedélyesen vitatkozik.
– És te, hogy boldogulsz itt a két férjeddel?
– Ez itt nem okoz problémát. Ha apáddal akarok lenni, visszaképzelem magam a falusi kúriánkba. Lovagolni járunk. Képzeld, megint tudok lovagolni. Jönnek a régi barátok, főként Kassáról. Már mindenki itt van, aki fontos volt számomra. Itt a háztartás nem okoz gondot, nem számít, hogy mit esznek, hol alszanak, esetleg éppen kivel. Játszunk, hülyéskedünk. Csodálatos, hogy mindnyájan fiatalok vagyunk. Gyakran járunk át Málihoz Körtvélyesre, utazunk az akkori Berlinbe, Párizsba. Én Bogdányban huszonhat éves vagyok, hogy már te is ott lábatlankodhass köztünk, és élvezhessem, milyen édes kis hülye vagy. Szép vagyok, és nagyon butuska. Meg halálosan szerelmes az apádba. Jaj, de feledékeny vagyok. Nem akarsz egy kávét?
– De.
A vénember nagy meglepetésére máris ott feketéllett az asztalon a gőzölgő kávé két régi csészében. Szájához emelte a poharat. Furcsa volt, nem érezte a folyadék konzisztenciáját. Olyan volt, mint a régen ivott olasz kávé emléke.
– Igen – magyarázta anyja -, itt minden azonnal emlékké válik. A dolgoknak nincs igazi testük. Vetted észre, amikor átkaroltál, a semmit ölelted. Az emléket. Hiába tartottál a karodban.
Ha Bogdányt megunom, visszaképzelem magam Pestre, maradok ebben a Németvölgyi úti lakásban. Itt Zoltánnal vagyok. Neki nagy szüksége van rám. Fogod tapasztalni, hogy az ő lelki egyensúlya némileg felborult. Nem tud megbékélni a lenti dolgokkal meg az új információkkal.
Az igazi baj szegény Manyikámmal, a nagynénéddel van. Az asztráltestek csak a fizikai közérzeten segítenek. Ő képtelen elfelejteni a deportálás szörnyű napjait. Nagyanyád a vagonban halt meg, Zoli, aki hiába volt jó módú, sikeres kassai ügyvéd, odahaza – emlékszel – gyakran idegroncsként viselkedett, a vagonban szabályszerűen megőrült, és iszonyú szcénákat rendezhetett. Egy másik kassai barom meg akarta hágni a sírógörcsök közt vergődő nővéremet. A gáz megváltás lehetett volna számára, ha tud felejteni. De azóta sem tud.
Én boldog vagyok. Pesten is sok régi baráttal jövünk össze Szabolcsiék, Fischer Annie-ék, Déryék, Németh Bandiék, Lukácsék. Mit szólsz, még Illyésékkel1 is összejárunk. Ha éppen nem tör rá a depresszió. A többi népiesnek Zoltán persze itt sem bocsátott meg. Holott ennek a régi vitának itt már igazán nincs semmi értelme.
– Viszont égi szenzáció, Annie holnap koncertet ad. Mozart, sőt Beethoven is megígérte, hogy eljön. Aladár és Bence persze nagyon izgatottak, hogy találkozhatnak velük.
Nyílik a kinti lakásajtó. Nincs kulcsra zárva. Itt nem kell betörőtől tartani.
Tamás már hallja Zoltán kemény, szapora lépteit.
Kitárul az ajtó, és Tamás meglátja nevelőapját. Ő is megfiatalodott itt a másvilágon, vagy negyvenéves korába tért vissza. Koponyáját fekete haj fedi, megőrizte magas homlokát. Viszont arcáról eltűnt az autóbalesetben szerzett vágás nyoma.
Egymás nyakába borulnak. Tamás érzi, hogy szeméből valódi könnyek folynak le az arcára. Ezek szerint ő még mindig a régi testében létezik. Vagyis élő emberként van itt a halottak között. Gyorsan végiggondolja, ezt nem árulhatja el szeretteinek, hiszen ez ugyan olyan hihetetlen lenne a számukra, mint fordítva, ha egy régi halott térne vissza az élők közé.
– Tudod, hogy negyven éve hagytál el bennünket, el is jöttem, hogy ebből az alkalomból megöleljek, és elmondjam, mennyire hiányzol. Hányszor jegyezzük meg az asszonnyal, mit szólna ehhez Zoltán.
Az öreg megrémült. Most lelepleződik, hiszen halottként nem így fogalmazna. De szerencséjére apja félreértette.
– Ezért nem kellett volna sietned, még ráértél volna tíz évig, a fél évszázados évfordulóig.
– Az ember, hacsak nem lesz öngyilkos, nem maga választja meg eltávozása időpontját – korrigálta a vénember előző elszólását.
– Most már megemlékeznek rólam? Merthogy a századik születésnapomról megfeledkeztek.
– Te ezt itt honnan tudod?
– Engem az ittlét a börtönre emlékeztet, amikor az újonnan lecsukottaktól tudhattuk meg, hogy mi történt azóta odakint. L. Gy. barátunk most érkezett, őt is kérdeztem. Vele ültem a Gerbeaud-ban. A kávé még a régi.
– Mi történt veled, hogy most már te is ide érkeztél? – apjának ez az első kérdése.
– Már nagyon hiányoztatok. Eljöttem, hogy megnézzelek benneteket. Egyre jobban bosszantott, hogy mennyi kérdést nem tettem fel nektek, amikor még lent együtt voltunk.
– Nem hiszem, hogy nem mondtunk volna el mindent, amit tudtunk, és fontosnak tartottunk, hogy veled közöljünk.
A vénember a család legújabb dolgairól számolt be, amikről Gy. nem lehetett informálva. Bár a távolabbi család gondjai, bajai az öreget is csak marginálisan érdekelték.
Mindketten úgy érezték, ennyi idő után, itt a nemlét otthonaiban méltatlan, értelmetlen lenne a köz gyorsan múló napi civódásain vitatkozni, ahelyett, hogy az eltűnt idő megmásítathatatlanul meghatározó döntéseit és következményeit vennék számba.
– Tudod, váltig nem értem – jegyezte meg Zoltán -, miért kellett a szocializmus ügyét így feladnotok. Nemcsak én, aki barátaimmal a két és feledik internacionálé hívei voltunk, hanem mindnyájan, akik itt vagyunk elkötelezett baloldaliak, nem értjük, miért, milyen alapon mondjátok, hogy az egész tévedés volt, nem működött. Ezek szerint mi hiába ügyködtünk, voltak nem is kevesen, akik az életüket áldozták a nagy jövőért. Most meg közlitek, hogy az egésznek nem volt semmi értelme. Ezek szerint még annak sem volt jó oka, hogy e hit áldozataként majd hét évet töltöttem Rákosi börtönében?
– Hogy lehet az – kérdezte a vénember -, hogy te, aki egy s mást mégis tudtál a kommunizmusról, a szovjet valóságról, Sztálinról magáról, mégis hittél nekik, és együttműködtél velük?
Zoltán gúnyos szemmel pillantott fiára.
– Jó, mi, akkori fiatalok nagyon hülyék voltunk – magyarázza a bizonyítványát az öreg. – De szerencsénkre nekünk maradt időnk, hogy kinőjük ezt az ifjúkori balgaságunkat.
– Valójában nekünk, őszinte baloldaliaknak nem volt választásunk, akkor hittük és ma is hiszem, hogy nem dönthettünk másként. Abba a helyzetbe kerültünk, hogy kapitalizmus vagy szocializmus között kellett választanunk. És mi természetesen szocialistákként a szocializmust választottuk. Akkor még inkább az volt a hazai helyzet, mint ma, hogy a jobboldal a horthysta világhoz való visszatérést jelentette, a magyar nacionalizmust, Trianon gyászolását, a „nem, nem, soha” ideológiát, életveszélyes antiszemitizmussal súlyosbítva. Meg jóhiszeműek is voltunk, hittünk Rákosi és Révai fogadkozásainak, hogy nem követik a szovjet példát. Hittünk nekik, hiszen tudtuk, a szovjet út követése őket is veszélyezteti. Nem is kevéssé. Mire kiderült, hogy nem mernek, nem tudnak a sztálini ukázoknak ellenállni, már késő volt. Az adott helyzetben nem vállalhattam egy újabb emigrációt. Anyád nem bírta volna ki. Hidd el, a legjobb szándék vezetett.
– A baj csak az – felelte a fia -, hogy ha megkérdezed Rákosit vagy Kádárt, ugyanígy mentegeti magát. És mint tudjuk, a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve.
– Hát itt is vagyunk a pokolban – felelte Zoltán mély keserűséggel a hangjában.
– Én azt olvastam a bejárati kapu fölé kiírva, hogy „ateista mennyország”.
– Te még mindig elhiszed azt, ami ki van írva? A hitlerista lágerekre az volt kiírva, hogy „Arbeit macht frei”. És ez bizonyos értelemben még igaz is volt. Aki halálra dolgozta magát, az megszabadult a földi kínoktól. Egyébként is, nem láttad a kérdőjelet a mennyország után?
– Nem láttam. De azt sem látom, hogy benneteket itt a háromszobás, ízlésetek szerint berendezett Németvölgyi úti lakásban, a magyar szellemi elit körében köztiszteletnek örvendve a pokol tüzes katlanában égetnének.
– Úgy látszik, mit sem tudsz a pokolról. Hát nem elég pokol az a tudat, hogy mindannak, amit életedben csináltál, mondtál, írtál, semmi értelme sem volt? És hiába fogod ezt fel, már semmit sem tudsz visszacsinálni, újraírni, megváltoztatni. Tudomásul kell venned, ahogy érkeznek az újak – téged is beleértve -, egyre inkább hülyének néznek.
Szerette volna megmagyarázni nevelőapjának, hogy ez nem igaz, nem így van. De meghallotta felesége mérges kiabálását. Már megint lefagyott a számítógépe, és most hívja őt, hogy kisegítse a csávából.
– Jövök – kiáltotta neki vissza. S akkor vette észre, hogy az égi világ eltűnt körülötte, ő meg siet az asszonyhoz, a másik szobába.
1 A félreértések elkerülése végett ebben a fikcióban a nevek is fikciók.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 28. szám
