KRUPP JÓZSEF
Teljes, és betöltésre vár
Visky András: A különbözőség vidékén. Vigilia/Esszék. Vigilia Kiadó, Budapest, 2007. 248 oldal, 1600 Ft
„Semmi sem üresebb Isten beszédénél: azonnali, megszokott és bejáratott jelentéseit mindegyre maga mögött hagyva mérhetetlenül üres, annak jeléül, hogy semmihez sem hasonlító, „minden értelmet meghaladó” beteljesedésre vár” – írja Visky András Teljes, és betöltésre vár című esszéjében, melyben Lukács evangéliumának első soraiból kiindulva a bibliai szöveg olvasását mint a megszólítóval való beszélgetést, mint a szavakat teljessé tevő, sőt, beteljesítő cselekedetet értelmezi. Szövegek olvasása, értelmezése: így jelölhetjük meg a Visky-esszék lényegét. A Vigilia/Esszék sorozat negyedik darabját éppen az különbözteti meg a korábbi háromtól, Balassa Péter, Máthé Andrea és Beney Zsuzsa könyveitől, hogy ebben igen magas a műértelmező esszék száma. A „kereszténység és (poszt)modernitás, vallás és kultúra, hit és „hitetlenség” mai viszonyának kérdéseit mai nyelven tárgyaló” esszéket közreadó könyvsorozat új kötete a művészetet (kiemelten az irodalmat és a színházat) a vallásos érdeklődés, a teológiai (liturgiai stb.) műveltség talajáról is értelmező író-költő (drámaíró, dramaturg, szerkesztő, irodalmár) munkája.
Érdemes és tanulságos végigtekinteni a – külön címmel nem jelölt ciklusokba sorolt – tizenkilenc íráson, hogy szemügyre vegyük, melyek azok a kérdések, művek, kik azok a szerzők, melyek/akik Viskyt a leginkább foglalkoztatják. Az első két írás a színház lényegéről szól. Csekély jelentőségűnek tetsző mozzanat, én mégis fontosnak érzem ideírni, hogy az elsőt a hatvan éve született Balassa Péter emlékének ajánlja, a második pedig születésnapi levél Pályi Andrásnak. Ehhez a két szöveghez kapcsolódik a föntebb idézett esszé a Biblia értelmezéséről. A három írást összekapcsolja a teljesség, a hiány és a betöltés gondolata, valamint az, hogy Visky az önmaga megszüntetésére törő színházról beszél, és hasonlóképpen értelmezi a Biblia szavát is: „Azért szent a szöveg, mert az olvasásban önmaga megszüntetésén fáradozik, hogy ne szövegként, hanem hangzó, személyes beszédként szólítson meg.” A kötet talán legfontosabb írásait a következő ciklus tartalmazza: három írást Kertész Imre műveiről, kettőt a Gályanaplóról, egyet a Kaddis a meg nem született gyermekért című regényről. Nagyon izgalmas azt olvasni, hogyan értelmezi Visky az Auschwitz képében megnyilatkozó Istenről szóló kertészi gondolatot, és azt, ahogy Kertész Imre-i misztikáról és vallásosságról beszél. A szerző egyik legfontosabb olvasmánya a több írásában is megidézett Kaddis…, melyet dramatikus formaként olvas, bevonva az értelmezésbe azt a szabályt, miszerint a kaddis elmondása tíz zsidó férfi jelenlétében lehetséges: „A hagyomány szerint a „minján”-törvény („szám”, „létszám”) eredete arra a Szodomából hiányzó tíz igaz emberre vezethető vissza, aki Ábrahámmal együtt kieszközölhette volna a város megmentését, tehát a címbe beemelt „kaddis” azt a minimál-szituációt idézi fel, amely lehetővé teszi Isten nevének az említését…” A Kertész Imre-blokk után kilenc esszé-kritika következik. Ezeknek nem mindegyike „szabályos” recenzió, Balogh B. Márton Japán fürdő című könyvéről például öt évvel a megjelenés után írt a szerző, és az „esszé” műfajmegjelöléssel publikálta írását, de ha három évvel korábban jelent volna meg a szövege, akkor minden bizonnyal a kritikarovatban lett volna a helye. Írt Visky Balla Zsófia versesköteteiről, Ballának a Bodor Ádámmal készített interjújáról, Forgách András könyvéről, Háy János drámakötetéről, Villányi László verseiről, Bergman filmnovelláiról, Tarkovszkij naplójáról, Buber angyalos (szellemes, démonos) történeteiről, Zanussi és Kie lowski filmjeiről, Bocsárdi László Rómeó és Júlia-rendezéséről. Ezután egy sajátos felépítésű ciklus következik, melyben két nem műértelmező, hanem inkább lelkiségi szövegnek, meditációnak tekinthető írás zárja közre a Lengyel László és Várszegi Asztrik Beszélgetőkönyvecskéjéről szóló recenziót.
A könyv utolsó írása nem tartozik ciklusba, önállóan áll, a szerző nyilván ezt érezte a kötet legfontosabb darabjának, hiszen az egész gyűjteményt ennek a címével jelölte meg. Ez A különbözőség vidékén, Nádas Péter Saját haláljáról. Eredeti ötletnek tartom, hogy Visky András Nádas művének reanimált elbeszélőjében az újszövetségi („hitetlen”) Tamás-epizód megismétlődését látja. A nádasi elbeszélő ebben a fölfogásban maga a föltámadt Krisztus, a történetet elmesélő János és Tamás. Visky Az égi és a földi szerelemről című Nádas-írás fényében vizsgálja a Saját halált; kimutatja, hogy a korábbi műben a látást és a hallást a ritmus fogalma kapcsolta össze, majd a következő megállapítást teszi: „A ritmus, a látvány és a hang, a látás és a hallás a legtisztább lelki tevékenységként áll előttünk, univerzális lényegként, amely összeköti, a létezés közösségébe tereli az embert és a vadkörtefát, a látványt mint ritmus és a ritmust mint látvány a Saját halálban tökéletesen felmutatható lényét.” Ezzel a mondattal nemcsak az a baj, hogy túl sokat akar mondani – a szerző biztosan tudta, tudja, hogy mit, de a mondat nem tudja -, hanem értelmetlen is. Éppen ezért szeretem jobban azokat a darabjait a Visky-kötetnek, melyekben az író nem emelkedik ilyen magasságokba. Ilyennek érzem például a Háy János-kritikát és a Villányi László verseiről szóló esszét. Előbbi A különbözőség vidékén talán legtöbb eredeti megfigyelést fölmutató, az intuíciót és a szakmai tudást egyaránt mozgósító írása (ne feledjük: drámaíró írja drámaíróról), utóbbi pedig finom elemzéseivel nagyon meggyőzően beszél a Villányi-költészet értékeiről, és remek érzékkel helyezi el a szerzőt a kortárs költészet világában (itt pedig költő ír költőről). De térjünk vissza a Nádas-írásra! Könyvekről írva rendszerint szemérmesen hallgatok a sajtóhibákról, tudva, hogy az emberi munka mindig magában rejti a hiba lehetőségét. Visky könyvével sem szívesen teszek kivételt. Nem értem azonban, hogy ha már a szerző ilyen szívesen él görög és latin szavakkal (ennek ritkán van lényegi szerepe, a legtöbbször díszítő elem), akkor miért nem írja helyesen őket. Csak a Nádas-esszénél maradva: kár, hogy Aranyszájú Szent János nevét háromféleképpen írja. Megtaláljuk a helyes írásmódot is („Khrüszosztomosz”, 234.), ebből azonban később „krüszosztomoszi” (236.) és „Krüszoszthomosz” (243.) lesz. És ha már tudatni akarja az olvasóval, hogy a „Polyhymnia” név rövidebb változata „Polymnia”, akkor miért írja azt, hogy „Polymnina” (227.)? Amikor pedig Szent Ágostont idéz magyarul, és néhány kifejezésnek megadja a latin eredetijét is, akkor miért írja az „animae meae” helyett azt, hogy „anmae meae” (235.)? A sort sajnos folytathatnám, de nem teszem. Inkább azt mondom, hogy az ezekhez hasonló szépséghibák ellenére Visky András új könyve, a Vigilia/Esszék negyedik kötete jól megírt, izgalmas és értékes szövegek gyűjteménye.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 28. szám
