Forrás: ÉS

ADAM KRZEMINSKI

Let””s talk European

Az európai nyilvánosság egyszerre valóság és ábránd, ha ugyan nem filozófiai képtelenség. A nemzeti diskurzusok áramkörei csak némi nehézség árán egyesíthetők egy olyan közös diskurzus kommunikációs hálózatává, melyet sajátjukként használnak az emberek Lengyelországtól Portugáliáig, Ciprustól Lappföldig. Vannak persze nagyszabású európai viták, amelyek egyszerre keltenek visszhangot az összes EU-tagországban. Ám ahogy Ulrich K. Preuss mondta, az EU nem tarthat igényt rá, hogy a nyilvánosság egyetemes-republikánus modellje legyen.

Az európaiak vitatkoznak a közös kül- és energiapolitikáról. Eszmét cserélnek a lisszaboni agendáról és a bolognai programról, visszatartott lélegzettel figyelik a francia elnökválasztás, a német, angol vagy lengyel parlamenti választások fejleményeit, hiszen tudják, hogy az eredmény hamarosan a saját belpolitikájukon is otthagyja lenyomatát. Elsődlegesen mégis a saját nemzeti médiájukkal élnek együtt, még ha ez „külföldi” médiakonszernek kezében van is. Ez a média pedig főként nemzeti problémákkal, korrupciós botrányokkal, ranglistákkal, gazdasági érdekekkel foglalkozik.

Vannak azért nagyszerű ellenpéldák. Volker Schlöndorff német rendező1980 nyarának lengyel sztrájkmozgalmáról forgat filmet, ezzel a fontos adalékkal kíván hozzájárulni a XX. század forradalmi tévelygéseiről folytatott német vitához. Lengyelországban ezenközben fiatal írók tucatnyi drámát írnak a Baader-Meinhof-csoportról, ők ugyanis Lengyelország 1980-89-es „kerekasztal-forradalmában” csalódtak. De a hazai közönségnek sem a német, sem a lengyel kísérlet sincs ínyére. Némely próbálkozások meglepő sikere viszont átlépi még az EU határait is. Jerzy Kawalerowicz lengyel rendező megajándékozta az ukránokat egy kis költségvetésű filmtrilógiával, Ukrajna. Egy nemzet születése címmel. Az alkotás olyan heves, országos vitát kavart, mint annak idején az új nemzeti regények a XIX. század szinte valamennyi európai országában.

Az internet, a műholdas tévé és a fapados légijáratok korában bárki tetszése szerint könnyen eljuthat valamelyik szomszédos országba. De attól még ismerni kell a nyelvet. Angolul jól el lehet boldogulni, de mégoly pedáns iskolai vagy turistaszintű angol nyelvismeret sem elég, hogy elmélyült vagy éppen a lélek mélységeibe hatoló beszélgetést folytassunk egy szomszédos ország polgárával. Mindezzel együtt az angolra mint lingua francára égetően szükség van abban az Európában, ahol a nemzeti történelem gyakorta véres, az egyes nemzetek gondosan ápolják a kollektív önzést, és ahol a szomszédok nem ismerete az arroganciával határos.

Akárhogy is, álmunkban napról napra megjelennek az európai nyilvánosság töredékei. Az álom a tévéhíradókkal kezdődik. Még ha a valóságos történéseknek egy-egy foszlánya jut csak el az átlagos tévénéző tudatáig, akkor is megszokta mára, hogy személyes világát nem nézheti többé pusztán nemzeti szemszögből. Lengyelországban, ahol a nacionalista-konzervatív kormány pillanatnyilag azon igyekszik, hogy fölélessze a Németországgal és a németekkel szembeni, mélyen gyökerező bizalmatlanságot és ellenszenvet, a közvélemény-kutatások mégiscsak azt mutatják, hogy az Európa iránti lelkesedés nagyobb, mint valaha. Olyannyira, hogy a lengyelek saját nemzeti intézményeiknél többre becsülik az EU intézményeit, köztük az Európai Parlamentet. A lengyelek szemében az EU nem csak a normát jelenti – ahogy egy konzervatív publicista írta az 1989 előtti korszakban – hanem afféle viszonbiztosítást is saját politikai osztályuk zagyva bohóckodásaival szemben. A 2004-es EU-csatlakozás után a lengyelek többsége akár egy európai elnök közvetlen megválasztását is pártolta volna; közös külpolitikát akartak és egy európai hadsereg létrehozását; valamint az euró mielőbbi bevezetését. Ugyanakkor azt is, hogy a nemzetállamnak nagyobb súlya legyen az EU-n belül – ez a kör jellegzetesen európai négyszögesítése.

Az EU közvetlenül jelen van a belpolitikai vitákban. Vajon kormányunk a lehető legjobb feltételeket érte el a csatlakozási szerződésben, vagy „térden csúszva kiárusította a nemzeti érdekeket”? Árulók-e az EP-képviselők, akik a strasbourgi Emberjogi Bíróságon perlik be nemzeti intézményeiket? Vagy pedig jó állampolgárok, akik mozgósítani akarják Európát, hogy megvédje őket mucsai politikusaik túlkapásaitól? Vagy fordítva: jól teszik-e, ha – országuk hírnevének további romlását megelőzendő – megpróbálják észhez téríteni azt az EP-képviselőt, aki nevetségessé teszi magát Strasbourgban antidarwinista vagy homofób kirohanásaival? (És itt a jó hírnévnél fontosabb az elhangzó ostobaság.)

Európa mostanra valamiféle hatalmas korrigáló, monitorozó testület szerepét tölti be – sőt a pedagógiai intézményét is. A nemzeti vitáknak és belpolitikai nézetcseréknek egyszerre indikátora és katalizátora. Bízhatunk-e abban hogy Brüsszel az utolsó pillanatban megfékezi az autópálya-mániásokat, akik páratlan ökoszisztémákat is készek lerombolni, vagy a törvényhozókat, akik mindenáron le akarnak számolni a kommunistákkal és politikai ellenfeleikkel? Az EU a vártnál jóval nagyobb mértékben lett a politikai normalitás biztosítéka. Bár a Kaczyñski fivérek az euró, az alkotmányszerződés és a közös külpolitika ellen vannak, egyvalamiben még ők is ragaszkodnak a közös európai stratégiához: az Oroszországgal szembeni energiapolitikában.

A tagországok gyors euró­paiasodá­sa azonban nyílt ellenhatást is kiváltott az 1990-es években, a „régi Európában”. Egy német kancellár kijelentette, urbi et orbi, hogy a német politikát Berlinben és nem másutt csinálják. A franciák önközéppontúsága, amelynek jegyében 2003-ban kijelentették, hogy az iraki háború ügyében elfoglalt német-francia álláspont az európai álláspont, és amely a 2004-es népszavazáson, a „lengyel vízszerelő” veszélyére hivatkozva, az európai alkotmányszerződés elutasításához vezetett (ne feledjük: a szerződést éppen a franciák kezdeményezték) – egyáltalán nem meglepő. Elvégre a franciák voltak azok, akik 1954-ben elutasították az Európai Védelmi Közösség tervét. És a franciák szemében mi sem felháborítóbb, mint hogy Franciaország és Anglia egyszer majd lemondjon a Biztonsági Tanács állandó tagságáról egy közös európai szavazat javára… miközben már Németország is igényt tart erre a rangra.

Az európai nyilvánosság létezését azonban nem a politikai nézeteltérések teszik kétségessé, hanem a jelen gondjainak hathatós megoldására törekvő politikai akarat hiánya. Más szóval az európai politikai közbeszéd fókuszában továbbra is a nemzeti érdekek állnak. És az európai nyilvánosságnak még mindig nincs elég támogatója. Robert Maxwell, a brit sajtómágnás kilenc év után felhagyott The European című, európai intellektuális fórumnak szánt hetilapja publikálásával. A kontinentális nyilvánosság létrehozása a nehézkes „EuroNews” hírcsatornának sem. Pedig európai öntudat nélkül nem lesz európai föderáció.

Elképzelhetetlen egy olyan tévéállomás, amely Lisszabonból elérné Helsinkit, Kijevből Ankarát – hacsak nem az Eurovíziós Dalfesztivált közvetíti. De szükség van-e ekkora távolságok áthidalására? Eddig csak a két-, legföljebb háromnyelvű kísérletek voltak sikeresek. Ígéretes kezdeményezés Przemýslben és Lvivben működő lengyel-ukrán, illetve a Wroc³awból-Drezdából és Hradec Královéból sugárzó lengyel-német-cseh tévéállomás terve. Ezeknek a csatornáknak a német-francia kulturális tévé, az Arte lehetne a mintája. Egy páneurópai CNN-nek azonban nincs esélye, mert bár angolul mindenütt beszélnek, még sokat kell várni arra, hogy Európa egy nyelvet beszéljen. Az európaiak továbbra is rászorulnak a tolmácsokra, a szomszédos kultúrák fordítóira és közvetítőire.

Ezek a közvetítők sok esetben nagyon jól dolgoznak. Geert Mak holland riporter és esszéista egyszemélyes vállalkozása volt a szörnyű XX. század történelmének összefoglalása. Könyvéről elragadtatott kritikák jelentek meg, bár csak kevés nyelven olvasható. Arne Ruth svéd újságíró joggal mutat rá, hogy míg az európai újságírók buzgón hivatkoznak Fukuyama, Huntington és más divatos amerikai szerzők könyveire, keveset beszélgetnek magáról az európai újságírásról. Timothy Garton Ash könyve, a német Ostpolitikkal számot vető Európa nevében feltűnést keltett ugyan Német- és Lengyelországban, de Franciaországban már kevesebben figyeltek fel rá, nem is beszélve Spanyol- vagy Görögországról. Ugyanígy a Szabad világ című munkája sok brit, német és francia olvasót vonzott, de lengyeleket vagy cseheket nemigen… Emmanuel Todd USA fölötti szenvedélyes sírbeszé­dét csak a franciák olvasták, pár száz német és egy-két lengyel.

Európában nincs megfelelője a New York Review of Booksnak, az európai gondolkodásról nincs minőségi információforrás. Minden egyes országban léteznek az európai gondolatnak szentelt folyóiratok, de mindet a helyi nézőpontból írják. A legfontosabb hetilapok, a német újságok kritikai rovatai és vasárnapi mellékletei időnként átnéznek a kerítésen a szomszéd kertjébe. De mindez ritkán elég az európai diskurzus ökoszisztémájának kialakításához.

Nincs olyan európai kulturális magazin – se webhely -, amely rendszeresen publikálná a tagországok bestsellerlistáit. Ha volna ilyen, rájöhetnénk, mennyire nem vagyunk egy hullámhosszon. Mind az amerikai bestsellereket olvassuk – persze némi elcsúszással, aztán a saját országunk divatkönyveit, de ha sikerül elolvasnunk egy-egy könyvet a szomszéd országokból, annyira post festa tesszük, hogy gondolatcserére nincs lehetőség. Vannak azért kivételek. Amikor tavaly Günter Grass meghökkentette az európai közvéleményt azzal, hogy bevallotta, rövid ideig a Waffen-SS-ben szolgált, a gdañski lengyelek siettek városuk írójának támogatására, mígnem végül elhalt a német Grass-ellenes kampány. Ezúttal működtek a kommunikációs csatornák.

De hogy ez megtörténjék, tolmácsokra van szükség, azért is, hogy megmagyarázzák az egyik oldal indítékait a másiknak, és kétségbe vonják a megrögzült közhelyeket. Az ilyen tolmácsok azonban hiányoznak az európai diskurzusból. Vagy ha vannak, ritkán jutnak szóhoz.

Ki tudja, miféle viták zajlanak most Portugáliában, Görögországban vagy Finnországban? Kit izgat, hogy egy nemrég végzett reprezentatív portugál felmérés szerint az még mindig Salazart tartják ibériai ország legfontosabb történelmi személyiségének? A Kaczyñski fivéreket harmadjára fölmelegített Pi³sudskinak gúnyoló német újságírók vagy humoristák közül ki veszi a fáradságot, hogy a lengyel állam XX. századi megalapítóját ne valamilyen banánköztársaság caudilló­já­hoz, hanem – ismét csak fél évszázados késéssel – Otto von Bismarckhoz hasonlítsa? Vagy amikor Gerhard Schröder a jó öreg bismarcki tradíció szellemében átölelte Putyint, ezt a makulátlan demokratát Kalinyingrádban, vagy inkább Königsbergben, mit sem törődve a lengyelekkel és a litvánokkal – akkor vajon a német újságírók felháborodtak-e?

Az európai nyilvánosságnak a fejünkben kell kezdődnie. A vezető filozófusok – az európai szellem nagy öregjei – máig „óeurópai” fogalmakban gondolkodnak. Amikor Európa két nagy gondolkodója, egy francia és egy német 2003-ban kiáltványt adott közre az európai azonosságtudatról, csupán a „régi Európából” hívták meg kollégáikat az eszmecserére: egy olaszt, egy spanyolt, de cseh, lengyel vagy észt filozófust nem. A meghívottak közül egy kiváló történész a „nyugati”, azaz atlanti értékekről beszélt. És bár kötelességszerűen megemlítette, hogy ezeket az értékeket vallják a kelet-európaiak is, nem mutatta jelét, hogy akár csak valamennyire ismerné a lengyel vagy a magyar eszmetörténetet. Így a vitában nyoma sem volt a „régi” és az „új” Európa közötti diszharmónia finom árnyalatainak, melyek oly sok félreértéshez vezetnek a napi politikában.

Nem kell sok példát idézni: amikor 2005-ben egy lett miniszter asszony Sztálin bűneit közös nevezőre hozta Hitleréivel, nyugaton dühösen megfeddték, amiért kikezdte elfogadott vélekedést, miszerint az egységes Európa eredetmítoszának negatív emlékként csak a holokauszt lehet a része, a Gulag nem. Vagy például a „régi Európában” képtelenek szolidaritást mutatni Lengyelország próbálkozásaival, hogy megingassa az Oroszországban ma is uralkodó sztálinista nézetet az 1939-es Hitler-Sztálin-paktumól, majd Kelet-Lengyelország és a balti államok szovjet bekebelezéséről mint törvényes és morálisan elfogadható cselekedetről. Ugyanígy közönyösen fogadták, amikor Putyin nem volt hajlandó genocídiumnak minősíteni a lengyel elitek tömeges lemészárlását.

Joggal mondható persze, hogy nem a történelemórák jelentik az európai nyilvánosság lényegét. Beszéljünk tehát – mint Jürgen Habermas nemrég javasolta – a nyilvánosság újfajta szerkezetváltozásáról, vagyis arról, hogy a minőségi sajtó nemzetközi konszernek kezébe kerül, amelyeknek csakis a nyereség és a példányszám lebeg a szemük előtt, nem pedig a konzultáción nyugvó demokrácia. Beszéljünk az új elektronikus médiáról, a bloggerekről, akik – főként válsághelyzetekben, például az ukrán narancsos forradalom idején – gyorsabban és jobb hatásfokkal tudnak információt szerezni, mint a hivatásos újságírók. És hagyjuk a panaszkodást arról, mennyire nem ismerik az európaiak saját földrészük történelmét, és hogy ebben a bábeli toronyban mennyire nem néz bele senki a szomszédok újságjainak kulturális rovatába. Mert Németországban létezik egy Perlentaucher nevű szervezet – a gyöngyhalászok -, amely hetenként közöl szemlét a legfontosabb európai, amerikai, sőt arab hetilapokból, és olyan szinten adnak helyt a nemzetközi vitának, amely nem távol áll a „régi” vagy „provinciális” Európa-felfogástól.

Amikor Lengyelországban valóságos hadiállapot napjait éljük, mert a nacionálkatolikus Lengyel Családok Ligáját képviselő oktatási miniszter nemcsak a kritikus lengyel szerzőket iktatja ki az iskolai kánonból, hanem Dosztojevszkijt és Goethét is, az már nem kizárólag lengyel ügy, hanem Németországban is megrökönyödést kelt. Érdemes lenne összehasonlítani a kötelező olvasmányok listáját az egyes országokban: mennyire nemzetiek és mennyire európaiak? Tarthatatlan az az állapot, hogy a „régi Európa” diákjainak semmi, a szó szoros értelmében semmi tudásuk nincs Kelet-Közép-Európa kultúrájáról.

Ezzel eljutottunk a következő hónapok egyik legizgalmasabb európai vitatémájához. Nevezetesen, hogy lehet-e írni olyan Európa-történetet, amelynek kiadását az összes tagországban jóváhagyják. Az Európai Bizottság pártolná az ügyet. Sok történés és az újságíró mégis kétkedő, érvelésük szerint az európai történelem egyszerűen a nemzeti történelmek összege, s aligha elképzelhető e történelmek értelmes ötvözése. Ami az egyik országnak dicső győzelem, az a másiknak szégyenletes (vagy tisztes) vereség. Kész, passz. És mégis vannak hol sikeres, hol kevésbé sikeres kísérletek arra, hogy köztünk, valamennyi európai között megtaláljuk az összekötő kapcsokat.

A sikeres próbálkozások – ahogy a középkorban is – egyes történetírók munkái, akik Európát mint egészet fogják fel. Ilyen Norman Daviestől az Európa története, bár ez a maga 1290 oldalával aligha alkalmas iskolai olvasmánynak. Jóval kevésbé tűnik sikerültnek az a többszerzős német-francia vállalkozás, amely iskolai tankönyvben dolgozza fel Európa 1945 utáni történetét. Bár ez a munka áttekinthető szerkezetű, és nem akar túl sokat markolni, mégiscsak megreked a szűk, német-francia nézőponton belül. 1953. június 17-ével például ötször akkora terjedelemben foglalkozik, mint a lábjegyzetbe száműzött Szolidaritás-korszakkal. A francia-német kísérlet mindazonáltal dicséretet érdemel, egyszerűen a kezdeményezés, a követésre ösztönző példa miatt. Következzék most a német-lengyel tankönyv, amelyet remélhetőleg kritikus szemmel olvasnak majd a szomszédok is.

Összegezve: lehet, hogy az európai nyilvánosság elméleti képtelenség – amint Ulrich K. Preuss állítja -, de vannak bizonyos elmosódó, töredékes előjelei. És bár az egész a „súgóposta” játékhoz hasonlít, ahol a sor végén álló gyerek egészen más mondatot hall, mint amit útnak indítottak, mégiscsak kommunikálunk egymással. Valahogy, legalább.

Vitai Gergely fordítása

A signandsight.com című nemzetközi online folyóirat Let´s talk European! című prágai médiakonferenciáján elhangzott megnyitóbeszéd írott, rövidített változata. A szerző a varsói Polityka hetilap publicistája és szerkesztője.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 28. szám