Fotó: Sárközy György
Késő este száll le a gép Dzserba szigetén. A tenger éjfekete. Hosszan autózunk szállásunkig. Az elegáns hotel modern, mégis évszázados építészeti hagyományokat őriz. Az első benyomás: régi és új összhangja – a következő napokban csak erősödik.
A sziget fővárosában, Houmt Soukban délelőtt is elképesztő a forgalom. A közlekedés alapelve itt a „ki mit tud” – ahogy vezetőnk mondja, de a baleset ritka. Autó autó hátán, és mecsetek erdeje: 320 van belőlük csak Dzserbán.
Kis csapatunk a budapesti Műegyetemen végző Badreddine Roussi, a Tunéziai Idegenforgalmi Hivatal magyarországi kirendeltségének igazgatója vezényletével a piacra igyekszik. Fűszer- és gyümölcskereskedők, zöldségesek, fazekasok, bőrdíszművesek, szőnyegárusok kavalkádja fogad. Szín- és illatorgia. A halasokhoz idejében érkezünk – még tart a licitálás. A kikiáltók fadobogón trónolnak. Kezükben a halak, madzagra fűzve. Szélsebesen hadarják az árakat. Néhány méterre tőlük halsütők, akik némi aprópénzért el is készítik a megvásárolt portékát.
Tunéziának 1300 kilométernyi tengerpartja van, a hal az itteniek egyik fő tápláléka, és fontos jövedelemforrás. Franciák, olaszok, japánok bérelnek itt halászati jogot.
Rövid pihenő egy kis kávézóban, azután vissza a dzsipbe. A város zsidó negyedébe tartunk, ahol ma körülbelül tizenötezren laknak. Mintegy százezer tunéziai zsidó vándorolt ki innen a hatvanas évek elején a franciákkal való bizertai konfliktus után. De leszármazottaik évente visszajárnak, négy-öt napos zarándoklatra. Az ő adományaikból tartják fenn Afrika legrégebbi, Tunézia legnagyobb zsinagógáját, amely itt, Dzserbán épült fel i. e. 586-ban. Évszázados, göcsörtös olajfák mellett visz az út. A tágas téren álló hófehér falú, kék ablakos épületet az évszázadok során persze többször helyreállították. Mellette nagy iskola – állami, nem egyházi -, ahol a gyerekek héberül is tanulnak. Bizonyítékául annak, hogy ebben az arab országban békében élnek együtt muszlimok, zsidók és keresztények.
Visszafordulunk a lakónegyedbe. Délre érünk egy másik, kisebb zsidó iskola elé. Épp akkor tódulnak ki a kapun a diákok. Egy hagyományos öltözetű idős férfi – gondolom – unokáját kézen fogva lép hozzánk, és kedvesen magyaráz valamit arabul. Mintha azt mondaná, nézzék, milyen szép ez az épület. De csak belesni tudunk, idegenek nem léphetnek be. Megnézhetjük viszont a több hagyományos lakóház egybenyitásával kialakított szállodát, az első hőtel de charme-ot a jó néhány közül, amit végigjárunk. Tényleg varázslatos. Az Ezeregyéjszaka meséibe illik, lelkendezem, de vezetőnk közli:
„A következő még szebb lesz, az azután következő pedig még annál is szebb.” Csak azért nincs igaza, mert mindegyik másként gyönyörű. Az is, amelyik a tozeuri oázisban épült tíz éve, és amelyikről azt hittük, formáját, belső beosztását tekintve, ősrégi. És az is, amelyiket a Szahara kapujában, egy hegyi oázisban, lélegzetelállító természeti környezetben alakítottak ki. Építészeti hagyománytisztelet, régi és új teljes összhangja újra.
Nálunk miért nem ilyen egyértelmű a régi és az új harmóniájából következő varázs? Houmt Souk halászkikötőjében egymilliárd dolláros kuvaiti beruházással épül jacht- és új halászkikötő, szállodák, apartmanok sora. Az építkezéseken a munkások mindenütt tunéziaiak. A belsőépítészek is, merthogy ők ismerik a hagyományokat, az ősi díszítőelemeket. A kikötőben jó néhány új ház már áll. Tökéletesen illeszkednek a környezethez. Nálunk azt mondják, az „illeszkedés” követelménye „gumiszabály”. Ott miért nem az?
A harmadik nap elbúcsúzunk Dzserbától. Komppal kelünk át a szárazföldre. Mehetnénk kocsival is, egy keskeny földnyelven, amit a rómaiak építettek ki, de hosszú az út Tozeurig.
Az oázis köré épült Tozeur és a hozzá közeli Nefta újabb mesevilág. Mosolygó, barátságos emberek, pálmaligetek, ódon mecsetek, boltíves szűk utcácskák az óvárosban, geometrikus alakzatokkal díszített vályogtégla házak, valóságos téglacsipke-költemény mindegyik.
Az ősi vásárlónegyed, a szúk remekmívű kézműves tárgyakat is rejt a bazári csecsebecsék mellett. Ezen a vidéken terem Tunézia világhírű exportcikke, a puha, omlós datolya, a Deglet Nour. Neftán nyitott, kétlovas „hintón” ügetünk be az oázis mélyére. A sudár pálmafák alatt „kétemeletnyi” növényzet. Legalul paradicsom, zöldségek, majd a leanderek és más dúsan virágzó dísznövények. Kocsisunk tízévesforma kísérője – kisfia? – macskaügyességgel kúszik fel a szédítő magasba, bemutatva, hogyan szedik a datolyafürtöket. A demonstráció után vásárolhatunk is, és örömmel tesszük. A ránk rontó vérszomjas szúnyogfelhő miatt elszenvedett csípésekért kárpótol a kisfiú és lóirányítási tudományára büszke kocsisunk boldog mosolya. Vágtát parancsol, és röpülünk.
Tozeurből indulunk sivatagi expedícióra. Dzsipünk jól kiépített betonúton halad északnyugat felé. Gyorsan elérjük a homoktengert. Az út két oldalán tevecsordák legelésznek. Fűcsomónak látszó növényt harapdálnak méltóságteljesen. Ránk sem hederítenek. Megállunk fényképezni. Letépek egy húsos ágacskát, vizes lesz tőle a kezem. Jobb oldalon szikrázó fehérség: sómező (chott), a kiszáradt hajdani belső tenger maradványa. Itt-ott hatalmas betonhengerek. Ezekben hűtik a feltörő hőforrások vizét, és onnan vezetik az oázisba. Lassan elfogy a homok, a sótenger, eltűnik minden növényzet. Hegyek közé érünk, mindenütt csupasz vörösesbarna sziklák. Az egyik kanyar után zöldellő pálmaliget fénylik fel a távolban: Chebika oázisa. „Víz = élet” – szólal meg vezetőnk. Megmásszuk a meredek dombot. Két egymásnak dőlő sziklafal közül kristálytiszta forrás bugyog föl, betonvályúban folyik lefelé. Újabb kanyarulat, a csordogáló patakból zúgó vízesés lesz. Hihetetlen látvány a pusztaságban.
Indulás tovább, fölfelé, egészen Algéria északnyugati határáig. Ősidők óta formálta, csiszolta itt a sziklákat a víz. Körös-körül a hajdani folyóvölgy fantasztikus alakzatai, jól elkülöníthető rétegei. Az út mentén gyíkbőrt árul egy berber férfi. Mások benzint, kannákban. Közel van Líbia, ott olcsóbb az üzemanyag, megéri átjárni. Elpusztult falu romjaihoz érünk. Omladozó, tetejüket vesztett vályogfalak. Bármily hihetetlen, egyhetes eső mosta el a kis települést. Már épül az új a közelében. Újabb oázis: Mides, hajdan jelentős berber erődítményével, történelem előtti korok fosszilis maradványaival. A kis fennsík széléről szédítő mélységbe látunk. Valahogy ilyennek képzelem a Grand Canyont, csak ez itt kisebb. Alkudozunk egy kicsit a szép berber ékszereket áruló kereskedőkkel, és visszafordulunk. Néhány száz métert gurulunk lefelé, és megállunk egy vörösesbarna épület előtt. Tökéletesen beleolvad a környező sziklák színébe. Mintha ősidők óta ott volna. Tíz-egynéhány éve épült szálloda. Most bővítik. Belső udvarán úszómedence, vize mint a kristály. Bevezetnek néhány lakosztályba. A teraszokról az elpusztult falu romjaira és a kanyonra nyílik kilátás. Fenséges, egyáltalán nem komor látvány.
Idő kell, amíg a városba visszatérve akklimatizálódunk. Tozeurből repülünk vissza Tuniszba. Az megint más világ. Új fejezet.
Ferch Magda
