Népszabadság * Tamás Gáspár Miklós * 2007. július 14.
Reviczky Zsolt A magyarországi jobboldali pártok által föltett népszavazási kérdések között – ha az olyan lükeségektől eltekintünk, mint annak a javasolt tilalma, hogy hashajtót vagy fájdalomcsillapítót vásárolhassunk az éjjel-nappali közértben vagy a drogériában – nincs egy se, amelyet baloldali ember ne válaszolhatna meg igennel.
A honpolgárok közvetlen akaratnyilvánítása mindig, most is a demokrácia üdvös eleme, amely ezúttal remekül ellensúlyozhatná a köztársaság képviseleti intézményeit, hatóságait, az egész államot nyúlós ködként eltakaró bizalmatlanságot – még akkor is, ha a népszavazási kérdések nem túl intelligensek, s az általuk konzerválni óhajtott egészségügyi rendszer legalább olyan rossz, mint aminőt a kormányzat szeretne bevezetni. A honpolgárok közvetlen részvétele a döntésekben: önmagában jó. Elhatározásaik pedig nyilván épp annyira vitathatók, mint a képviseleti kormányzat elhatározásai; de nem vitathatóbbak.
A jelenleg hivatalban lévő kormánynak a magyar nép többségétől elutasított (neokonzervatív) gazdasági, szociális, oktatási és külpolitikája szűnni nem akaró halálordításra készteti a középosztályt, mogorva hallgatásra a munkásosztályt, befelé fordulásra, passzivitásra a szocialista pártot, lelkiismeret-furdalásra az inkább a balközép színezetű kormánypártok felé hajló értelmiséget, pánikra és kaotikus erőszakra a deklasszálódástól rettegő diplomás fiatalságot. Ez a politika botrányt és ellenállást váltana ki, bárki lenne kormányon. Ám a magukat önérzetesen „baloldalinak” tituláló vezetőktől ezt végképp nem fogadják el.
Kétféle értelemben se.
Először: akárhogy csűrjük-csavarjuk, nincs és nem is lehet a baloldalnak olyan meghatározása, amelyből kimarad a szegények, a dolgozók, a kizsákmányoltak, elnyomottak, a megalázottak és megszomorítottak melletti elkötelezettség. A kormánykoalíció politikája pedig egyértelműen a tőkének, a nagypolgárságnak és a legfölső menedzseri rétegnek kedvez, bár ez utóbbiakat is súlyos veszélybe sodorja. Növeli az egyenlőtlenséget, a társadalmi igazságtalanságot. Szétveri a megmaradt szociális garanciákat, paradox módon egyáltalán nem szabadelvűen, hanem bürokratikus merevséggel és dogmatizmussal, gyakorlatiatlanul, híján a polgári ravaszságnak, simulékonyságnak, kalmári ügyességnek.
Másodszor: amint Vásárhelyi Mária kimutatja a napokban megjelent kitűnő tanulmányában, a politikai identitást és választói preferenciákat alakító legfontosabb kritérium nem gazdasági és osztályjellegű (legföljebb nagyon közvetetten és haloványan), hanem az elmúlt, tévesen „kommunistának” nevezett rezsimhez való „történetideológiai” viszony. A hagyományosan „kommunistának” tartott politika föladása, a piaci reformok beindulása után negyven évvel még mindig ez a vízválasztó. A dologban leginkább ambivalens, habozó, ám a politikai döntésekben szinte egyedül tevékeny középosztály azért volt hajlandó tolerálni a volt kommunisták által vezetett kormányokat, mert rendet, józanságot, mérsékletet, hozzáértést, nyugalmat remélt tőlük, a piaci átalakítások mérséklését és lassítását. A második Gyurcsány-kormánytól pedig ultrakapitalista radikalizmust kapott, ügyetlen hazudozást, kapkodást, zűrzavart, fölfordulást, állandó konfliktusokat. Hiszen az emberek a kormányokat teszik felelőssé még ellenfeleik rémtetteiért is.
Mindez visszahelyezte jogaiba az őseredeti náci történetmítoszt, „a kapitalizmus” és „a kommunizmus” azonosítását – a kettőt állítólag a „modernség” üres képzete szintetizálja -, ráadásul akkor, amikor a „modernség” ázsiója meglehetősen csehül áll, s ez összekapcsolódik a világméretű politikai, gazdasági, kulturális, környezeti és demográfiai válsággal. Amikor a politikai gondolkodást helyettesítő „városi legendákban”, szóbeszédekben a „kommunistának” rágalmazott terrorrezsimek iszonyataiért viselt felelősség társul a kései kapitalizmus elkorhadásával, szétporladásával (s ugyanakkor a valóságosnak hihető alternatívák hiányával), akkor nyilvánvalónak tetszik: itt van a kelet-európai újfasizmus nagy esélye.
Ezt nálunk még valami súlyosbítja.
Aki itt most állást foglal a rémületes sebességgel terjedő sovinizmus, tekintélyelvűség, antiszemitizmus, fajüldözés, irredentizmus, klerikalizmus, nyíltan alkotmányellenes antidemokratizmus, homofóbia, idegengyűlölet, nőellenesség, represszív, atavisztikus szabadságellenesség jelenségeivel szemben, az – az adott fölállásban – politikai szövetségesévé válik a szociálliberális (valójában neokonzervatív) kormánykoalíciónak, amely – minden szörnyű hibája ellenére – viszonylag szilárdan és következetesen ellenzi ezeket a patológiákat, tetteiben olykor, retorikájában – ami nem lényegtelen – szinte mindig. Bár nem először, de példátlan erővel támad föl a hamis dilemma: aki a sötét reakció gaztetteit elítéli, az az antiszociális, szolidaritást tagadó, egyenlőség- és népellenes, elitista politikát támogatja.
Ezt a történelemmel nem ismerős kommentátorok „weimari” szindrómának szokták leírni, tévesen. A weimari köztársaságban (és összeomlása után) ugyanis a náciknak szocialisták és kommunisták tízmillióit kellett leverniük ahhoz, hogy teljes erővel a polgári demokrácia és a zsidók (majd Európa) ellen fordulhassanak. Nálunk ilyen milliók nincsenek.
A szélsőjobboldal aljas és rettenetes támadása egy táborba kényszeríti a kapitalizmus következetes híveit és a következetes antikapitalistákat. Győz az önbeteljesítő prófécia: mindenki láthatja, „a kapitalizmus” és „a kommunizmus” édes testvérek. Ahogyan a magyar kommunista tudós, Rozsnyai Ervin írta nemrég, a bolsevikok hagyományos gorombaságával: a magyarországi baloldalt ma már csak a nemzetközi nagytőke és a burzsoá osztályállam rendőrsége védheti meg a fasisztáktól.
Én se fogok elmenni a népszavazásra, mert nem segítem a békés polgártársainkat rugdosó neonácik cinkosait.
A dilemma hamis, de leküzdhetetlen. A második Gyurcsány-kormány abba a helyzetbe került, hogy fogyatkozó számú híveit – más üldözött (vagy üldözésre kijelölt) kisebbségekkel együtt – a nyilvános térben fizikailag fenyegetik, és (legalább jelképesen) megsemmisítésükre szólítanak föl. Senkinek nem lehet, ne is legyen kétsége afelől, hogy minden megmaradt szabadságszerető ember a sarokba szorított és veszélyeztetett szociáldemokraták és liberálisok védelmére kel. Ezért engem és a velem egyetértőket az elvetendő, népellenes politika támogatóinak a táborába fognak sorolni. Amikor 2006 őszén néhányan – nem jobboldaliak – a jogellenesen bántalmazott tiltakozók mellett álltunk ki, akkor bennünket sokan a tüntetők szélsőjobboldali kisebbségének szimpatizánsaként írtak le. És nemcsak a hirtelen rendpártivá és zsandárimádóvá vált szociálliberálisok. „Kitartás, Tamás úr” – szóltak oda nekem barátságosan az Erzsébet téren parádézó nyilasok.
Ez így nincs jól.
A most föltűnően hallgató, minden antiliberális atrocitást jól tűrő konzervatívoknak emlékezetükbe szeretném idézni egy nagy író szavait 1852-ből: „A régi társadalom jeligéit: Tulajdon, család, vallás, rend«, adták ki jelszóként hadseregüknek, és így biztatták az ellenforradalmi keresztes hadjáratot: E jelben győzni fogsz!« […] A társadalmat mindmegannyiszor megmentik«, valahányszor szűkül a fölötte uralkodók köre, valahányszor egy kizárólagosabb érdeket győzelemre visznek a szélesebb érdekkel szemben. Egyidejűleg a legegyszerűbb polgári pénzügyi reformnak, a legközönségesebb liberalizmusnak, a legformálisabb republikánusságnak, a legsekélyesebb demokráciának minden követelését a társadalom elleni merényletként« büntetik és szocializmusként« bélyegzik meg. S végül magukat a vallás és rend« főpapjait kergetik el rúgásokkal Püthia-székükből, sötét éjszaka kirángatják őket az ágyukból, rabszállító kocsikba dugják, börtönbe vetik vagy száműzetésbe küldik őket, templomukat a földdel teszik egyenlővé, szájukra lakatot vernek, tollukat kettétörik, törvényüket darabokra tépik – a vallás, a tulajdon, a család, a rend nevében. Rendfanatikus burzsoákra erkélyeiken részeg katonahordák lövöldöznek, családi szentélyüket megbecstelenítik, házukat időtöltésből bombázzák – a tulajdon, a család, a vallás és a rend nevében. Majd végül a polgári társadalom söpredéke alkotja a rend szent falanxát, s a hős Crapülinski [crapule« fanciául a. m. csirkefogó«, utalás Heine Zwei Ritter« c. versére és a jövendő III. Napóleonra] mint a társadalom megmentője« bevonul a Tuilériákba.”
Karl Marx írta ezt a „Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája” nevezetű remekművében.
