O. Á., kultura@hetivalasz.hu
CHARLES FENYVESI: HÁROM ÖSSZEESKÜVÉS. Fordította: dr. Molnár György. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007. Ára: 3200 Ft.
A háborúk történetét mindig a győztesek jegyzik. A győzelem visszamenőleg minden tettüket igazolja. Különösen így van ez a Hitler-ellenes háborúval. A németektől és az úgynevezett csatlós országoktól máig legfeljebb meaculpázást vár a világ, a győzteseknek címzett kritikáról nemigen eshet szó. Ezért is meglepetés az Egyesült Államokban élő kitűnő újságíró, Charles Fenyvesi több mint hatszáz oldalas könyve, amely a közelmúltban (2002) kutathatóvá vált amerikai hírszerzési dokumentumokra alapozva, a még élő szereplőket megkeresve felteszi a kérdést: mi lett volna, ha Amerika komolyan veszi a Hitler-ellenes összeesküvőket? Ha szövetségre lép a diktátor ellenzékével?
A válasszal indítja az első fejezetet. „A nyugati szövetségesek 1943 végén vagy 1944 elején megnyerhették volna a második világháború európai részét, ha elfogadják a nácikkal szembeforduló német tábornokok (…) ajánlatát. A csatamezőkön, a koncentrációs táborokban, a nagyvárosokban emberéletek százezreit, sőt talán millióit menthették volna meg. Adolf Hitlert saját, a náci diktatúrával szemben fellépő tábornokai tették volna el láb alól. (…) Az utolsó Hitler elleni merénylet után az antináci aktivisták nem az akasztófán végezték volna, hanem ők alakították volna meg az új Németország kormányát.” Nem mellékesen megúszta volna a világ a háború utolsó évének rettenetes pusztítását, a Vörös Hadsereg behatolását és tartós jelenlétét Európa közepén.
Nem úsztuk meg. Hogy miért nem? Roosevelt nem hitt a németeknek. Hiába terjesztett elő 1943 júliusában és decemberében jól kidolgozott tervezetet öt náciellenes tábornok és az ellenállási mozgalom civil vezetője, Amerika nem akart kockáztatni. Ahogy magára hagyta az osztrák és a magyar hazafiakat is. Mindent a csökönyös hollandusnak hívott Roosevelt nyakába kell varrnunk? Közel sem. Nem voltak egységesek a tanácsadók, a CIA elődje, az OSS vezetői sem vették egységesen komolyan a Hitler-ellenes összeesküvőket. Olykor elvi megfontolásból, másrészt karrierszempontokból. Nem is nagyon értették az izolált Amerikában nevelkedett férfiak a sokszínű, történelmi ellentétekkel megterhelt Európát.
Charles Fenyvesi, noha a téma bőséges szakirodalmát remekül ismeri, s hónapokat töltött a felszabadított OSSanyagok tanulmányozásával, nem akar történésznek mutatkozni. Marad vérbeli újságíró, aki a távoli múlt szemléltetésére friss példákat, analógiákat használ. (Miként esik bele az ifjabb Bush elődje hibájába, miért nem szabad vakon hinni a hírszerzőknek.) És könnyed hangon mesél, elvezeti az olvasót az 1943-as Isztambul forgatagába, ahol mindhárom Hitler-ellenes összeesküvő csoport megfordul, hogy kapcsolatba lépjen a szövetségesekkel. Miközben nagy jellemek, példás hazafiak, igaz keresztények, humanisták, bölcs és ügyes zsidók szeretnék megfordítani a történelem menetét, nagystílű szélhámosok, kettős ügynökök, párhuzamosan tíz rivalizáló titkosszolgálatnak dolgozó kalandorok járják a szűk utcákat, éjszakai bárokat, s megpróbálnak túljárni mindenki eszén.
A hazai olvasóknak persze a magyar vonatkozások a legizgalmasabbak. Szomorúan vesszük tudomásul, hogy Roosevelt a térségből kizárólag Habsburg Ottóval szeretett beszélgetni, pedig a háború után kivégzett Szombathelyi Ferenc saját kezével rajzolt az amerikaiaknak térképeket a repterekről és a fogadó utakról. Kállay Miklós és Kádár Gyula is hiába üzent.
