Nagy örömet okozott egy könyvecske, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia küldött számomra. Beszámoló a Domus Hungarica ösztöndíjprogram első tíz évéről. Kiderül belőle, hogy a tíz esztendő alatt, amelyben Magyarország súlyos változásokon és nehézségeken ment keresztül, a Domus Hungarica az Európai Unió keretei közt akadálytalanul dolgozott, sokféle mulasztást pótolt, jelentős hátrányt dolgozott le a szomszéd államokkal és a külhoni magyar tudományos műhelyekkel való együttműködésben. A kis könyvet ketten jegyezték: Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke és Hiller István miniszter. Már azt is öröm volt olvasnom, hogy a Domus Hungarica Scientiarum et Artium tanúskodik az MTA-nak, amelynek levelező tagja vagyok, és beszámol a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumával való háborítatlan együttműködéséről. Az eredmény valóban figyelemre méltó: az elmúlt évtized alatt több mint kétezer ösztöndíjat ítélt oda, ami jelentékeny haladásról tanúskodik a magyar tudománynak a nemzetközi vérkeringésbe való bekapcsolódásáról. A latin Domus szó Házat jelent írja az elnök és a miniszter az Európai Ház metaforájára utalva; az európai közös hazában végre otthonra talált a magyar és közép-európai tudományt szolgáló műhely. Számomra azért jelentős a működése, mert a latin nyelvre céloz, emlékeztetve az európai együttműködés hagyományaira.
A dokumentum aláírói hangsúlyozzák, hogy a régió országainak uniós csatlakozása nem csökkenti Magyarország meghatározó szerepét és felelősségét a nemzetstratégiában. Ezt fontos hangsúlyozni, mert az unió egyes országaiban szinte divat lett a nemzeti érzés és az európaiság ellentéteiről, a nemzeti kultúrák számára veszélyes voltáról beszélni.
A valóságban a nemzetstratégiát nem veszélyezteti az európai kulturális együttműködés, sőt határozottan előmozdítja az új nemzeti tudat kialakulását, hiszen intézményesíti a közös haza szerepét. Örvendetes, hogy a különböző forrásvidékekről fakadó szellemi mozgalom létrehozása, illetve annak kezdeményezése 1980-ra vezethető vissza, vagyis a rendszerváltást megelőző időkre, és része volt a szovjet típusú rezsim föllazításában. Mint Vizi elnök írja, a Tudományos Akadémia részese annak a szellemi mozgalomnak, amely 1989 óta megerősödve folytathatta az akkor indult mind kormányzati, mind akadémiai állami programokat. Mondanom sem kell, mennyire fontos és jelentős ez a program, amely teljesen ellentmond egyes ellenzéki propagandisták véleményének, miszerint a kormány nemzetietlen, sőt illegitim, és talán nem túlzok, amikor jelentős eseménynek tekintem ezt a példamutató együttműködési kezdeményezést. Mint előfutárát a kooperációnak, a nemzeti élet egyéb terepein is jelképesnek tartom, hogy a nemzeti érdeknek a tudományos és szellemi életben való újraindulása párosulni fog az akadémiai reformmal.
Ugyancsak figyelemre méltó, hogy az Európai Tanácsnak még e hónap vége felé tartandó ülésén komoly vitatárgyként szerepel majd az európai szimbólum építése. Ennek a vitának remélhetően az lesz az eredménye, hogy megerősíti általában a jelképek szükségességét a modern társadalmak életében. Azt, hogy az európaiság, az univerzalitás eszméje mennyire jelentékeny a kollektív tudatok keletkezésében és megerősödésében, ezt kimutatta már a történelem a nemzeti tudatokban és a hazafiságban.
„Szívesebben ontanám a szeretőm kisujjáért a csobogó vért, mint száz királyért, lobogóért” – írta a fiatal Babits Mihály. Ezt a gondolatot, amely a tanári állásból és a „magyar” történelemből való kiközösítéséhez vezetett, hivatalos körökben úgy ítélték meg, mint a nemzetköziséggel jó viszonyban lévő individualizmus és egoizmus kártékony jelképét. Holott a nagy magyar író és költő valójában csak egy szellemi, a Nyugat szívében meginduló folyamatra akarta felhívni a közfigyelmet, az egyoldalú nacionalizmusok viszályt és háborúságokat támasztó anakronizmusával szemben. A fiatal Babits Mihály a magyarság vezető osztályainak bálványimádó nacionalizmusával helyezte szembe a humanizmusnak Magyarországon is jelentkező, az emberi egyenlőség előtérbe helyezésére való törekvését. Ha királyokra nem is, de lobogókra, himnuszokra, zsoltárokra, szimbolikus szobrokra és képekre minden társadalomnak égető szüksége van, és nem hiába váltotta ki néhány évvel ezelőtt a francia közvélemény megbotránkozását, amikor egy futballmeccsen az egyik szomszédos országból származó fiatal csoportok fütyüléssel köszöntötték a győztesnek szóló Marseillaise éneklését.
Mi magyarok sem tűrnénk el, hogy hazánkban idegenek megvetésüknek adjanak hangot a Himnusz, a Szózat vagy a Boldogasszony anyánkhoz szóló zsoltár iránt. Európa történelmében, az európai vallások és nemzetek tudatában és öntudatában nem lehet lebecsülni a himnuszok, zászlók, keresztek, kokárdák jelentőségét. Nélkülözhetetlenek minden közösség számára, amely önmagát kívánja kifejezni. Ezzel szemben megvetésre méltók az olyan jelképek, himnuszok (mint a híres német Deutschland, Deutschland, über alles), vagyis az én hazám, az én nemzetem (vagy az én pártom), vagy az én hitem mindenek felett való, az egyedül üdvözítő igazság. Istennek hála, az emberiség a közösség és a szeretet jelképeinek, és nem az egyedülvalóság, a határtalan nemzeti önzés jelvényeinek ad elsőbbséget a gyűlölség jelképei fölött. Nyilván erre céloznak az európai nemzetek, amikor szeretnének az európaiságnak mint régi, de új hazánknak jelképeket adni. Így az Egyesült Nemzetek is lobogót választott, és Beethoven IX. szimfóniájának Örömódájában adott kifejezést közösségi szellemének, ami távolról sem jelenti a nemzeti és hazafias érzések háttérbe szorítását.
A nemzeti jogok, a nemzeti függetlenség és integritás joga nem károsodik azáltal, ha az erkölcsiségben elsőséget adunk a szélesebb, nemzetek fölötti, nemzetközi jelképeknek, mint ahogy a keresztény és zsidó vallások hívei számára hitük szimbólumai legalább éppen olyan szentek, mint a nemzeti jelképeknek a francia forradalom óta elterjedt, és szívünkhöz nőttjei. Az európai civilizációnak lényege az egység és a különbözőség harmóniájára való törekvés. Ami engem illet, nem tudok elképzelni olyan európai hazafiságot, amely ünnepélyes alkalmakkor nélkülözné saját, egységbe kovácsoló jelképeit.
Fejtő Ferenc
