A Fekete-Körös partján fekvő kisvárosba az első zsidók a 19. század elején érkeztek, a szomszédos Gyulaváriból. A helyi földesúr, Almásy gróf hívta be őket birtokára, a kereskedelem fellendítése céljából. Ezért a helybéli zsidók főként terménykereskedelemmel foglalkoztak, de voltak közöttük boltosok, iparosok és gazdálkodók is. Később sok zsidó dolgozott vezetőként vagy tisztviselőként a sarkadi cukorgyárban.
A Fekete-Körös partján fekvő kisvárosba az első zsidók a 19. század elején érkeztek, a szomszédos Gyulaváriból. A helyi földesúr, Almásy gróf hívta be őket birtokára, a kereskedelem fellendítése céljából. Ezért a helybéli zsidók főként terménykereskedelemmel foglalkoztak, de voltak közöttük boltosok, iparosok és gazdálkodók is. Később sok zsidó dolgozott vezetőként vagy tisztviselőként a sarkadi cukorgyárban.
1837-ben talmud-tóra létesült. A 20 főt számláló közösség 1840 körül hitközséget alapított, és akkor épült az imaház is. Eleinte a hitközség a nagyváradihoz tartozott. 1848-ban a volt tiszafüredi rabbit, Schönfeld Mózest választották a közösség élére. A szabadságharc idején a sarkadi zsidók lelkesen támogatták Kossuthot, ezért később büntetésül az osztrák hatóságok a hitközséget autonómiájától megfosztották, vezetőit azontúl a hatóság nevezte ki, üléseire pedig kötelezően meg kellett hívni a hatóság képviselőjét. A nagyváradi rabbiság illetékessége megszűnt. 1853-ban Silberstein Salamon – az Ohel Slomó című könyv szerzője – lett a rabbi. Jó kapcsolatokat igyekezett kialakítani az osztrák hatóságokkal, mígnem azok 1861-ben megenyhültek, és a hitközség visszakapta az autonómiáját, ezt követően a vallási élet fellendült. A zsinagógát – a politikai helyzet változásai miatt – több mint húsz évig építették, s végül 1862-ben avatták fel. 1864-ben zsidó népiskola nyílt. Kiss József (1843-1921), a 19. század végének kiemelkedő költője, lapszerkesztője fiatal korában a tantestület tagja volt, mint képesítés nélküli oktató. A népiskola 1924-ig működött, amikor megvonták állami támogatását. A település zsidó lakosságának lélekszáma r869ben tetőzött, amikor elérte az összlakosság 4,4 százalékát kitevő 329 főt.
Az erősen asszimilációra hajló sarkadi zsidók részt vettek a kisváros politikai és művelődési életében. Ennek ellenére 1869-ben nem fogadták el a Zsidó Kongresszus határozatait, hanem a kilépő ortodoxokat támogatták. 1885-ben a sarkadi hitközséghez csatlakoztak a környező települések kis zsidó közösségei, közöttük Ant, Keresztúr, Kőtegyán, Méhkerék, Okány és Tamásda hívői. A hitközségnek volt nőegylete is. Silberstein rabbi 1888-ban elhunyt, 1924-ben Gross Mózes (Méir) lett a rabbi, aki a holokauszt áldozata lett. Javaslatára 1925-ben szeretetotthon létesült.
Gross rabbinak háláchikus témákkal foglalkozó műve is megjelent. A könyv címe: Imré lév.
Az 1941-es évben a 12633 fős összlakosságú Sarkadon 177 izraelita élt. Ugyanabban az évben a fiatal férfiakat behívták munkaszolgálatra. 1944 májusában a Nyilaskeresztes Párt helyi irodája – felbátorodva a németek jelenlététől dühödt antiszemita kampányt indított. A hatóságok kialakították a gettót, ahová a hónap végén minden zsidónak be kellett költöznie. Június 10-én a nagyváradi gettóból deportálták őket Auschwitzba.
A deportálást és a munkaszolgálatot csak néhányan élték túl. A túlélők a hitközséget újjászervezték. A keresztény lakosság azonban leplezetlen ellenszenvvel fogadta a hazatérőket. Olyannyira, hogy Sarkadon 1946-ban – erőszakos cselekményekkel kísért – zsidóellenes felvonulásra is sor került. A holokauszt 159 áldozatának a tiszteletére 1948-ban emlékművet avattak. A településen 1949-ben 33 zsidó élt. A megemlékezés hanganyagon
