Ungváry Rudolf
A késői remény
Megnyitó
Előfordul, hogy valaki csak nagyon későn lesz művész. Tarján Hédi úgy nagyjából 50 évesen kezdte igazán megjeleníteni a valóságok közül a magáét. Közbevetőleg, de nem teljesen mellékesen: esete valószínűleg egyre kevésbé lesz ritka. Ma későn halnak meg az emberek. Könnyen lehet, hogy idővel – keletkezésének életkori idejét tekintve – már egyáltalán nem fog öregkorinak számítani. Tarján e tekintetben a művészet történetében akár úttörőnek is tekinthető.
1932-ben született, elvégezte az Iparművészeti Főiskolát, dolgozott, figyelt és tanult, itt Magyarországon többek között Erdély Miklós környezetében. 1970-től Izraelben él, folyamatosan festeni 1984-től kezd, 1987-ben – 55 évesen – volt első önálló kiállítása Jeruzsálemben. Még később, 1995-ben egyik mesterével, Anatolij Basinnel és tanítványaival együtt megalakítják a Jerusalmix csoportot.
Erdély, ez a késő XX. század magyar avantgárd poliművésze, a valóság mögé furmányos állításokkal pillantó mágus nagy hatással volt Tarjánra, de képein nyoma sincs se Erdély szellemének (az avantgárdról nem is beszélve), hacsaknem maga a portré, melyet róla festett, és amelyen alig vehetők ki Erdély sötétbe oldódó vonásai. Olyan az az arc, mintha Erdély nem is létezett volna. Ráadásul mintegy elutasítóan félrenéz. (Egyébként a nagyon kevés Erdély-portrék egyike.) Tarján legfeljebb abban hasonlít Erdélyre, hogy megtanult irgalmatlanul csak saját maga lenni. Ami azonban Erdély Miklósból magától értetődő természetességgel fakadt, akár akarta, akár nem, az Tarján Hédiben akarattal és koncentrációval, belső erőből született meg.
Képein a tónusok a feltűnők. Innen nézve mondhatnánk akár posztimpresszionistának is. Pedig csak kizárólagosan fest és kevésbé rajzol. Aligha akadt posztimpresszionista, aki olyan radikálisan elsősorban a színlefokozást, a zárt színvilágot választotta volna tónusának. Ettől szürkeszerűnek fest a zöldje, a kékje, a sárgája, de még a fehére is. Ami valójában nem szürke, hanem kérlelhetetlenül egyszerű: a színeket megfosztja a felharmonikusaitól, ettől elvesztik minden illúzióteremtő erejüket, hogy csak egyetlen illúziónak szolgáljanak: a belsőnek.
Innen nézve hasonlíthatnánk akár egy fordított Egryhez is: amennyiben ugyanis teljesen az ellenkezője. Tarján is valamiféle káprázatban él, de Egri káprázatának forrása az őrjítő külső színvilág, Tarján képein viszont a káprázat radikálisan belső. Persze Egry káprázata is belső, de tekintetével szemben áll a külvilágnak, Tarján meg „háttal”. Alkotói aktusában persze találkoznak a belső erők a külső hívással; nem a világtól fordul el, hanem attól, hogy engedje magát a valóság által megtéveszteni. Van benne valami a következetesség végső irgalmatlanságából.
Az ehhez vezető folyamat nagy fokú koncentrációval jár. Bizonyára mindennek ára van: talán éppen eme koncentráció mértékének, jellegének a következménye a féken tartott színvilág, és nem utolsó sorban gyakran a formák elmosódottsága. Csak nehogy valami nagyon konkrét legyen! Mint akinek elege lenne abból, hogy megkísértse e koncentráció túlhajtásával a lehetetlent: a totális pontosságot.
A kiállításán látható képeken – tájképek, enterieurök és portrék, aktok – minden megfogható elrejtőzik a visszafogott, mégis impresszív színek mögött. A legtöbb tájképen afféle tüneményként többnyire csak egyetlen tárgyszerű dolog jelenik meg, formája átüt kontúrjaival a színködön, mintegy hangsúlyosan jelezve, hogy e köd mögött egy teljesen konkrét világ – is – létezik. Tarján hisz: feltehetően e konkrétságban hisz, melyet képtelen, és nem is akar lényétől függetlenül ábrázolni. Talán innen ez a mértékletes színvilág: önmagát tartja féken.
Néhány képén – óh, Egry – megjelenik a Balaton: a felhők elmosódó kékjei, az előtérben olykor egy fehér (nyír)fatörzs, távolban elvesző, apró vitorlás: közös, temperált tónusban. Mint valamiféle ellenkáprázat. A külsőnek ellenszegülő belsőé.
Kerti ház, a szürkészöldben elvesző asztal. Ugyanaz a ház egy másik képen barnás tónusban, a kirajzolatlan növényi sűrűség mögött fehér ablakkeret-vázszerkezet, akár valami fogódzó, remény a tárgyi világ elérhetőségében. Margit híd: a színködben valószínűtlen sejtelem a folyón átívelő, pilléres híd részlete. Táj: elbúvó háztetők a fák között rozsdaszín árnyalatban.
Korábbi képein a tárgyaknak ez a rejtekezése még nem volt ennyire kifejezett, noha most is előfordul, hogy egy helyütt egészen kivilágosodik a tér. Például egy kert: ahogy áttör a vágy egy kézzelfoghatóbb világ iránt.
A portrékon és az aktokon sokszor csak egyetlen kontúrvonal ismerhető fel. Az erős ecsetvonással húzott vonaltól és egy-két jelzésszerű arcon belüli elemtől eltekintve a színeken kívül nincs is más rajtuk. Ebben a tünékeny élményben csak a konkréttá vált lényeg számít. Az Hommage a Fra Angelico képén kilúgozott rozsdabarnában az angyali üdvözlet kék háttéralakja szellemi árnyként lebeg egy kontúrosabb, ívelt oszlop mellett. Mintegy (a XIX. századi Vajda Lajossal szólva) „mese, csalódás, álom” még az az Angelico is, akihez kapcsolódik.
Ebben a kései művészetben irdatlanná válnak a távolságok a külvilágtól, főleg pedig az egykor létezett vonatkoztatási személyektől. Akárcsak a távolság önnön magunktól. Alig van portré, amelyen szembe néznének az arcok. A sok lehajtott fej – beleértve a egészalakos pingvinek lehajtott fejét – ha tetszik, fenyegető, ha tetszik, lélegzetelállító. Mintha nemcsak a tárgyak, hanem az emberek is rejtőzködnének.
Tarján Hédi festészete ezekben a késői éveiben bontakozik ki. Van ebben valami elképesztő: a visszafogottság és a színek fegyelme mögött a létbe vetett bizalom és a remény érhető tetten.
(Tarján Hédi kiállítása a Vízivárosi Galériában július 20-ig tekinthető meg.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 27. szám
