SZÍV ERNŐ
Ami elveszik
Tárcatár
Régen mindig volt nála, valamelyik nyilvános zsebében egy rongyos kis füzet, olyan dokumentatív fejes saláta, és egy csöpögős, de azért tíz karcolatot mindig túlélő tollszerszám. Az ő kis harcosai, az ő kis közkatonái voltak ezek, csak hogy lejegyezzen egy-két szót, egyetlen kifejezéssel jelöljön egy kedves, bonyolult hangulatot, leskicceljen egy félmondatot, melyekről később is mindig tudni vélte, mi minden kerekedhet belőlük. Elég volt látnia egy tincset, máris bizonyos volt, hogy az egy női hadsereghez tartozik, ezért véres csatajelenettel kell bíbelődni a következő hetekben. Ám újabban a gyors lejegyzés végett ritkán hordott magánál papírt, oly sok volt a világkatasztrófa, az utcakatasztrófa, és oly sok mutatvány páváskodott a köztereken, meg aztán a jóság tétova működését is kiismertnek vélte, illetve annyi ismétlődést, variálódást, másolást és utánzást tapasztalt, s valljuk meg, követett ilyesmit el maga is, hogy egyre kevésbé bízott abban, érhetik meglepetések. Az a kevés újdonság meg, ha lesz, úgyis megmarad a homlok redőnye mögött.
Aztán aznap szokás szerint jöttek a szemetesek, és az amerikai szemetesek jóval zajosabbak, mint a magyarok, bár éppúgy hajnali öt és hat között csapkodnak, zörögnek, csinálják a katasztrófát, és az ember, jelesül ő, az ájulás pokróca alól kirángatva arra gondolt, tegnap bizony az eszébe ötlött valami kicsi és fontos ügylet.
Ajándék! Ajándék!
Kapott egy finom kis féltörténetet! Cukros pihe suhant el az arca előtt, ám az árnyéka, míg ő versenyt horkolt az éjszaka vak trombitásával, vele maradt, és ettől kifejezetten jó érzése támadt, a kedv friss növénye növekedett benne, izgalom fogta el. És már ült az ágyban. A kukások eldübörögtek a kollégiumok irányába, ébresztő nektek is, pokolkollégisták!
Hirtelen fázni kezdett az arca.
Mire gondolt tegnap?!
Mit akart elmondani?!
Mit akart megírni, mi volt az a suhanás, az a…?!
Nekem volt egy ötletem, kérem.
Nem emlékezett rá.
Különben néha az ötlet visszajön. S ilyenkor az ember úgy borzong, mint akinek a halált mutatják meg. Úristen, hogy ez a megvadult hajszál, ez a kézfogás utáni didergés majdnem elenyészett, hogy már ott szunnyadt, egészen lent a felejtés kürtőjének legmélyén, de mert egy titokzatos és jótékony erő visszaemelte az ő gondolatainak zegzugos világába, hát megmenekült. Úgy jött vissza, hogy már nem is akarták, hogy visszatérjen, annyira nem emlékeztek rá. Alázatosan jött újra, szinte bűntudattal.
„Én, igen, én voltam az, akire úgy tekintettél, uram, mint az utóbbi évek legfényesebb ötletére, hogy aztán két sarokkal odébb, egy hatalmas lovú, molett és amerikai rendőrnő látványától megrészegülve mégis úgy feledtél, mintha soha nem lettem volna. De hát, bocsánat, voltam mégis, illetve vagyok is, következésképpen vissza is térhetek. Tessék. Itt vagyok. Ezer bocsánat.”
Ilyenkor az ember örül, de még annál is inkább retteg, mert az olyan szörnyű, hogy így, ennyire könnyen el lehet veszni.
Néha jegyzeteket találunk így, elfeledett, ifjúkori kezdeményeket, a poros dosszié sárga, foltos papírján megmaradt párbeszédeket és hevenyészett leírásokat, és annyira örülünk nekik, hogy nyomban befejezzük őket. (A domb egyik oldalán lakott a férfi, a másikon a nő. Mígnem hatalmas földrengés rázta meg a… nem. A földrengést kihúzni. Lófaszt lesz itt földrengés. A férfi egyszerűen fázni kezdett, hát elindult, a nőt meg meleg gyötörte, hát ő is elindult, és egyszer csak… stb.)
De mi a csuda is volt az a tegnapi ötlet?!
Nahát, nahát, kamerád!
Főzte a kávét, jó ki zsidó kávé Manhattanből, Doktor Feketefekete is ezt kedveli, Dark espresso, hát egy bivalyerős duplától majd az eszébe jut. Nem jutott az eszébe. Belenézett a reggeli fénybe, evett parmezános salátát, kicsoszogott a langyosodó utcára, és nem, nem jutott az eszébe. Szinte fájt már. Nem is szinte, valóban fájt, szenvedett a hiánytól, félt, gyászolta, mint egy kedvenc lepkét. Mohamed boltja előtt egy lány a gyümölcsökből válogatott, és ő látta, hogy valami sárkány, vagy inkább repülő kutya van a derekára tetoválva, hogy a színes testrajz alsó része, a kutya, vagy mégis inkább egy sárkány két hátsó lába belevész az összeszoruló tomporok barátságos hajlatába. Szerették az ilyen testrajzokat az itteni nők. Például erről a rajzról is, erről a sárkánykutyáról is eszébe juthatna a tegnapi ötlete. De nem, a sárkánykutya sem segített. A városban Spielberg forgatott, készült az Indiana Jones negyedik része, és a Chapel Street visszaalakult az időben, visszament az 1957-es esztendőre, elképesztő autók, fényes Fordok, Chevroletek, Plymouthok sorakoztak az utcákon, olyan boltok lettek, olyan reklámokkal, és a ruhák, és a játékok, és aztán egyszer maga a motoros Harrison Ford, és neki erről az őrülettől is az eszébe juthatott volna a dolog, például. Vagy a zöldben fekvő, háborítatlan hajléktalanokról. Bobby Cutts, aki megölte kilenc hónapos terhes feleségét, a kétéves gyerekük szeme láttára. Bobby Cutts híresen szerette a gyerekeket.
De nem, az ötlet nem jelentkezett, nem mutatta magát újra, szép, bádogos este lett, és aztán éjszaka, és az éjszakában a hideg szél lengette hosszan a fátylát, mely nagy lett, kisebb lett, s nagy lett újra. Telihold volt, mézesbödön ragadt a fekete plafonra. Nem jutott az eszébe, nem, nem.
És ez egyre kellemetlenebb volt, és ő csak ment utána, kereste és kutatta, koncentrált és imádkozott, mintha egy bokorról bokorra rebbenő halálmadarat követne, itt is remeg az ág, és itt is, de csak remeg, s ki remegteti, nincsen sehol.
Pénz, ruha, társ, mely elvész, legalább a tied volt valameddig. De ez a halvány semmise még élni sem tudott, ez meg sem született, máris elveszett.
Doktor Feketefekete például azt mondta, tollat és papírt tart az ágya mellett, s ha valami éjszaka az eszébe jut, nyomban lejegyzi. Így tudta meg a feleségét is. A Doktor egyszerűen megálmodta a felesége nevét, gyönyörű álom volt, fel is riadt, hátraballagott, vizelt, ivott egy kis jeges sört, és aztán máris felírta a nevet. És valóban, öt vagy százöt év múlva ez a nő, egy ilyen nevű nő lett Doktor Feketefekete felesége, társa lett a fehérben, a feketében. Nos, erről a történetről is az eszébe juthatott volna. Mint ahogy a világ bármely dolgáról, a szarajevói temetőkről, a hamburgi halpiacról, Bostonról, hol a zsibongó belpiac és kocsmasor előtt hat üvegtégla fénylik, alattuk vasrácsos sétaút, s lentről szimbolikus gőz dohog felfelé, azok mögött meg ezer, százezer kicsi fény hunyorog, mintha elsüllyedt csillagok lennének a mélyben. Olyanok ezek a fények, mint a hiányzó lelkek s a többi.
Napok múltak el.
S aztán megértette, helyénvaló ez így. Talán lennie kell ennek a hiánynak, lennie kell olyannak is, mi soha vissza nem jöhet, lennie kell olyannak, amiről lassan azt sem tudjuk, létezett-e egyáltalán, és ha igen, milyen volt, ám mégis hiányzik, éjjel és nappal csak tüntet, hogy nincs, hiányzik a boldogból és boldogtalanból, hiányzik a rosszból és a jóból, hiányzik a rettenetes egészből, annyira hiányzik, hogy egyszer talán odaadná érte a motoros Harrison Fordot, 1957-et, az éjszaka bádoghangját, az amerikai szemeteseket, a zsidó kávét, a virágzó mangóliabokrokat és a sárkánykutyát. Vagy kutyasárkányt. Mindegy. Mert visszaadná azt is.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 27. szám
