SZÉKY JÁNOS
Hülyeségek máglyája
Méd levelek
Hogy miből lesz Magyarországon hír, arra senki sem tud értelmesen felelni. Valamiféle sötét gyanú azért mégiscsak piszkálódik bennem.
Kósa Lajos debreceni polgármester nemrég eleresztette azt a poént, hogy ha Leonardo da Vinci ma élne, bizonyára SZDSZ-tag volna, mert „a művész korát megelőző szabadelvű felfogással bírt, ráadásul a nemi identitása is kérdéses volt”. Ez igazából bagatell, amolyan kedélyes évődés, ahogy járásszerte népszerű XIX. századi középbirtokosok szoktak barátságosan szellemeskedni cigányokról, zsidókról, oláhokról, tótokról, németekről, meg úgy általában a nőkről. (A homoszexuálisokról csak azért nem, mert bár a praxis már létezett, a fogalom még nem volt feltalálva.) Tele vannak ilyenekkel a Magyar anekdotakincs kötetei, és nem lett belőle semmi gond, a liberalizmus diadalmasan előretört hazánkban, többek közt éppen eme középbirtokosok némelyikének szavazataival. Végül is a polgármester úr szavaiban sincs semmi sértés, mert teljesen értelmetlenek, az eszmetörténet nem tud arról, hogy Leonardo a modern liberalizmus előfutára lett volna, és a fennmaradt dokumentumokból, illetve képmásából ítélve „kérdéses nemi identitásúnak”, azaz hermafroditának vagy transzszexuálisnak sem mondható. Abban pedig, hogy egy magyar politikus tökéletes értelmetlenségeket beszél, semmi különleges nincs, nálunk ez nem szempont. Igazából nincs hírértéke.
Ha egy badarság amellett a becsületsértéssel határos és milliónyi választópolgár hergelésére alkalmas, az már érdekesebb, de nem feltétlenül. Miután a nagyobbik ellenzéki párt több vezetője, mintegy karmesterintésre, neurológus diagnosztává lépett elő, és „ideggyengének” minősítette a jelenlegi miniszterelnököt, a párt elnökétől megkérdezték, hogy mennyire tartja ezt elfogadható stílusnak. A pártelnök, úgy ránézésre, meghökkent a kérdésen, s válaszának lényege az volt, hogy ez nem stíluskérdés, hanem tény, „evidens dolog”. Magyarán, nemcsak hogy közéleti diskurzus színvonalát szabja meg a riportalany (ilyen alacsonyra), hanem az is ő mondja meg – jogi végzettségével és kiküzdött keresztény értékrendjével fölvértezve -, hogy mi van és mi nincs, mit „tud mindenki”. Demokráciában ez így, együtt képtelenség, és bár a szóban forgó politikus csak úgy ontja az extrém szövegeket, azt gondolta volna az ember, hogy ez most valamiféle ingerküszöböt mégiscsak átlép. A nyilvánosság „elfogulatlan” szektorának talán csak-csak feltűnik valami. De nem. Pár nap múlva egy hírportál elmélyült interjút közölt az ellenzéki pártelnökkel, ám véletlenül sem kérdezték meg, mennyire gondolja komolyan ezt a félig ízlésdiktátori, félig váteszszerepet, és hogyan érvényesítené államférfiúi tevékenységében, ha újra kormányzati hatalomhoz jutna. Lehet, hogy nem használták ki az internet valós idejéből fakadó előnyöket, és az interjú egy kicsit UHT volt, viszont ezt a harmadik köztársaság szempontjából lényeges kérdést nem tette föl azóta sem senki más.
Visszatérve Leonardo debreceni kalandjára, Gusztos Péter, az SZDSZ képviselője mégis zokon vette a dolgot, 2007-ben nem volt vevő az 1830-as stílusú humorra. A nemi identitásra vonatkozó, amúgy értelmetlen kitételt megpróbálta értelmezni, és a homoszexualitásra vonakoztatta, talán nem véletlenül, miután bárdolatlan körökben alapvetően kétféle szidalommal illetik az SZDSZ eszmerendszerét: a) nincs köze a liberalizmushoz, és ezért le vele, b) van köze a liberalizmushoz, ami tartalmát tekintve nem más, mint a perverz narkós globalista maóisták pártolása, tehát le vele. Gusztos tiltakozására Kósa erre szó szerint a következőt válaszolta az [origo] internetes újságban: „Azt nem tudni pontosan, hogy buzi volt-e, az utókor azt vitatja, hogy férfi vagy nő volt-e Da Vinci”. Szóval nem tudni pontosan, hogy buzi-e vagy. Ha egy nyugati politikus ilyen fokú PC-sértést követ el, és a „buzi” szó valamely más nyelvű megfelelőjét akalmazza, mondjuk, Leonardóra – akkor másnap cikkek és blogbejegyzések tömege nevezi annak, aminek az uralkodó viselkedési kódex szerint számít. (És csuklásig röhögnének azon az állításon, hogy az utókor vitatja az összetéveszthetetlen másodlagos nemi jegyeket hordozó Leonardo Y kromoszómáját.) Tipikus nyári poén, ami körbeszalad a világon. (Mitnyan polgármester például, ha valaki még emlékszik rá, nemzetközi feltűnést keltett a női lábakról tett hasonló színvonalú, de nem ennyire ütős bölcsességével.) Mi történt ezzel szemben most, nálunk? Lényegében semmi. Az még érthető, hogy a Kósa pártjához hű média, mely különben oly könnyedén fel tud háborodni ennél kisebb és kevésbé direkt otrombaságokon, hallgat, mint a sír. Bonyolultabb kérdés, hogy az úgynevezett balliberális sajtó és főleg a minden hülyeségre fogékony bulvár miért nem ugrott. Talán azért, mert a melegek lebuzizása nálunk nem számít egyértelmű bunkóságnak. Talán mert a sajtó a melegek emberi méltóságának védelmét általában még verbális szinten sem tartja feladatának. (Gondoljuk meg, mi lenne, ha egy elismert politikus kokerózni kezdene, vagy mi lett az „öregecskedő feleségek”-ből.) Talán ez mind nem fontos, és a Fideszt amúgy bíráló sajtószektorban valamiféle hallgatólagos megállapodás működött: Kósát nem bántjuk, mert akármennyi bakot lő, mégiscsak jó fiú, hiszen képes a bocsánatkérérésre, tehát jobb, mint… Ha ez így van, akkor nyugodtan leszögezhetjük, hogy a megszállott pártpolitikai taktikázás a média mindkét oldalán tökéletes igénytelenséget idézett elő. Ott is.
Kósa Lajos ez ügyben nem kért bocsánatot. Nem volt kitől, nem volt miért, nem történt semmi.
„Magyarországon nem történik semmi.”
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 27. szám
