Nyerges András
Színrebontás
A morális felsoház meg a tények halmaza
A jobboldalon épp betöltetlen volt a nemzet spirituális szellemi vezérének státusa, amikor Charles Maurras, akinek pályája a klasszikus muveltség buvöletében fogant versekkel és formás esszékkel indult, s aki ezekkel alighanem egy maradt volna a XIX. század végének tucatpoétái közül, úgy döntött, hogy tehetségét a poézis helyett inkább a politikában kamatoztatja. A Dreyfus-ügy idején kezdte hirdetni honfitársainak (szuggesztív és dinamikus stílusban), hogy Franciaország minden bajának a köztársaság az oka, és persze – a zsidók. (Ehhez késobb, Jauresre utalva, hozzácsapta a szocialistákat is). Lapjában, az Action Française-ben évtizedeken át a düh paroxizmusával uszított minden ellen, aminek a baloldalisághoz a legcsekélyebb köze is volt, és mert tehetségesen tudott eltökélten igazságtalan lenni, még ellenfelei is respektálták. Ha Maurras muveit indexre tették (1927), vagy gyilkosságra való felbujtásért állították bíróság elé (1937), az is csak a nimbuszát növelte, hiszen egy üldözött író szava mindig hatásosabb. Hogy költoi vénájából ez ido tájt már csak saját sablonjai ismételgetésére futotta, hívei szemében mit sem számított, elvégre a cikkei nappali holdként tündököltek azok egén, akik a demokráciát a sötétség birodalmaként gyulölték.
Maurras megszólalásai ekkor is mindig drámaiak és hatásosak voltak, s még a sleppjéhez tartozni is egyfajta szellemi rangot jelentett. 1935 októberében, amikor a fasiszta Olaszország lerohanta Abesszíniát, a jobboldal világszerte saját „ügyének” tekintette, hogy ezt az agressziót ne csak igazolja, de elítéloit is megbélyegezze. Maurras elemében volt, és könnyedén talált másik 63 aláírót a Le Temps október 4-i számában közzétett leveléhez, mely így az imponáló „Hatvannégy értelmiségi kiáltványa” címet viselhette. A „hatvannégy értelmiségi” októberi levele szerint ok Európa „morális felsoháza”, akik (csakúgy, mint kései követoik) nem hajlandók beletörodni „az elszórt tények halmazába”.
Amely tények közt kitüntetett helyen szerepelt Adua 1935. október 1-i bombázása, az afrikai ország gyarmatosításának nyitánya, amit világméretu felháborodás követett, melynek hatására a Népszövetség (foként Anglia és Franciaország) gazdasági és katonai szankciókat helyezett kilátásba, amennyiben Mussolini nem hagy fel az agresszióval. Ez viszont annyira szokatlan reagálás volt, hogy a világ jobboldalát fel is háborította: hogy képzelik azt a demokráciák, hogy egy fasiszta államot korlátozni próbálnak és fenyegetni mernek? Régi, jól bevált kommunikációs trükkjüket vetették be, melynek hatásosságát jelzi, hogy például a magyar sajtó két ellentétes pólusán, a liberalizmus meg a jobboldali radikalizmus orgánumaiban gyakorlatilag ugyanaz a nóta harsant fel: „Afrikában a fasizmus forradalmi civilizációja és a barbárság vívja párviadalát. Ezt a barbárságot támogatja a dekadens parlamentarizmus s az ezzel szövetkezett felforgató kommunizmus” (Pesti Napló). „…a baloldal csak azt az egyetlen szempontot látja, hogy meg kell buktatni a gyulölt külso ellenséget, amely Olaszországban a polgári radikalizmust kiirtotta, a szociáldemokráciát likvidálta, a kommunizmust eltiporta” (Új Magyarság). A Napkeletben Márkus László még 1935. december 1-én is (tehát már némi távlatból) még mindig ezt hangoztatta: „senki se érzi komolynak azt a tételt, hogy Abesszínia keresztény kultúrország és birtoklásának háborítatlanságát a fehér ember legoszintébb érdekeinek árán is egy olyan kollektív akcióval is meg kell óvni, ami esetleg húsz millió kultúrember életébe kerül”. Ennek a militánsan konzervatív folyóiratnak az álláspontját akár a Nemzet Szava címu nyilas hetilap is vállalhatta volna, hiszen azzal állt elo, hogy Abesszínia védelmében „egy marxista front alakul”, melynek „a materialista polgári radikalizmus, az abszurdumig teljesedett szabadelvuség, a tekintély és fegyelemtagadó individualizmus, a szellemiséget és erkölcsöt romboló magtalan doktrinerség, az a világnézet, melynek szorösszívu üzletesek, mohó tokések, jóhiszemu és korlátolt tudósok, szukagyú népboldogítók, cinkosok és hamis próféták a katonái…” (Nyilaséknál legfeljebb a megfogalmazás lett volna kevésbé intellektuális), de a lényeg a Napkeletben párját ritkító nyílt és egyértelmu): „a szabadkomuves-marxista front destrukciójával szemben a fehér ember keresztény kultúrvilágának egyetlen mentsége a fasizmus”.
Ugyanez a brutális, mindenfajta eufemizálástól mentes oszinteség nyilvánul meg Maurras és a „hatvannégyek” októberi levelében, amikor kikérik maguknak, hogy a baloldal „meggondolatlanul magáévá teszi a nemzetek közti egyenloség veszedelmes ábrándját”. A nemzetek közti egyenloség tehát „veszedelmes ábránd”, amely elvként is elvetendo, azért pedig különösen veszedelmes, mert „biztosítja mindama forradalmi erok támogatását, amelyek ugyanezt az ideológiát vallják. Ennek a vészes szövetségnek siet a segítségére Genf, hogy egy hamis jogegyetemesség alibijével erosítse, amely egyenloen bánik a felsobb és az alsóbbrenduvel, a civilizálttal és a barbárral. Ennek az egyenloségi dühnek, amely mindent és mindenkit összekever, máris láthatjuk az eredményeit; ennek a nevében szavazzák meg azokat a megtorlásokat, amelyek, csakhogy megakadályozzák a föld egyik legelmaradottabb országának (ahol még a kereszténység is hatástalan maradt) civilizációs meghódítását, nem haboznának minden anarchiát, minden zurzavart világharcra hívni”.
Szögezzük le: azok nevezik ki magukat a demokrácia híveit megítélni jogosult morális felsoháznak, akik szerint „az értelem, ha nem akar lemondani tekintélyérol, nem óhajt cinkostársa lenni egy ilyen katasztrófának. Mi, akik mint intellektuelek a kultúra orei vagyunk, nem turhetjük, hogy a civilizáció önnönmaga ellen döntsön. Amikor Olaszországot megtorlásokkal fenyegetik, mi, francia intellektuelek, kijelentjük a közvélemény elott, hogy hallani sem akarunk ezekrol a megtorlásokról”. Francia intellektuelnek meg csak az számít (sugallják), aki Maurrassal egyetért és aláír – például Drieu La Rochelle, Henri Massis, Léon Daudet, akik késobb, mint maga Maurras is, logikusan váltak a népeket felsobb- és alsóbbrenduekké szétszálazó nácik kollaboránsaivá.
A hatvannégyek kiáltványa nem maradt szó nélkül. Gyergyai Albert jóvoltából legalább a Nyugat olvasói értesülhettek róla (a napisajtó, jellemzo módon, nem tulajdonított neki fontosságot), hogy van azért a francia íróknak másféle csoportja is, akik „válaszkiáltványt” tettek közzé, s akik közt számos kiváló és nem éppen korlátoltságáról vagy erkölcsi ingatagságáról híres alkotók is akad, mint Romain Rolland, Jules Romains, Roger Martin Du Gard, Charles Vildrac, Denis de Rougemont, André Gide, Jean Schlumberger, Benjamin Crémieux, Jean Rostand, André Chamson, René Lalou, André Malraux, Henri Poulaille. Ok, mint írják, „Adua bombázásának napján” tiltakoznak a hatvannégyek kiáltványa ellen, amely „furcsán visszaél az értelem fogalmával”, és azt is leszögezik, hogy a maguk részérol „egészen másképp fogják fel azt a szerepet, amelyet a mai körülmények között a francia értelemnek kell betölteni. Egyúttal csodálkozva látják, hogy vannak oly francia írók, akik az emberi fajok jogi egyenlotlenségét hangoztatják, vagyis egy olyan ideát, amely minden hagyományunkkal ellenkezik s magában is mélyen sérti emberi közösségünk számos tagját. Az aláírók sajnálják, hogy, amikor a Népszövetség minden jóhiszemu ember elott végre igazolja létjogát, hatvannégy francia intellektuel épp akkor támad könnyelmuen és fennhéjázón a genfi intézmény ellen”.
Mindezen túl 1935-ben a francia baloldal azzal is számolt (istenem, mennyit tanulhatnánk tolük!), hogy a jobboldali értelmiségnek mindig „a nép” a hivatkozási alapja és a jobboldali sajtó a közvetíto közege. Elore leszögezték tehát: „meg vagyunk gyozodve arról, hogy ezek az intellektuelek igen távol vannak a nép igazi véleményétol és érzelmeitol s a nép, egy bizonyos sajtó ellenére, amelynek indítékai nem látszanak tisztára önzetlennek (ma sem!), minden uszítás ellenére sem fogja félreösmerni az angol nép és az angol intellektuelek nagylelku magatartását”. Alighanem ezt próbálta lefitymálni a Napkeletben Márkus László: „balga és szentimentális intellektuelek falaznak a titkos munkának, cégérül egy Romain Rolland intellektuális tekintélye szolgál. Látjuk kialakulni a közös marxista-szabadkomuves frontot Mussolini fasizmusa ellen. A tömegek pedig naivul, a csillogó jelszavaktól hipnotizáltan hiszik, hogy midon a fasizmusra rágyújtják a házat, az emberi haladásnak szolgálnak becsülettel…” Ebben viszont igaza volt: bizony, sokan máig is ezt hisszük.
Mivel a kérdést nyilatkozatokkal eldönteni nem lehetett, a jobboldal megpróbálta utcára vinni a tömegeket. Párizsban egymást érték a szankciók ellen tiltakozó „népi” tüntetések, ezekrol azonban még az Új Magyarság párizsi tudósítója is kénytelen volt bevallani, hogy „a bulvárdokon (sic!) a háború ellen tünteto tömegek nem a szocialisták és munkások sorából, hanem a jobboldali szervezetek tagjai közül kerülnek ki”. A következo lépésrol az Új Magyarság 1935. október 11-i száma tudósít: „a francia jobboldal nyílt levelet intézett a miniszterelnökhöz és felszólította a kormányt, hogy rendeljen el népszavazást annak eldöntésére, vajon Franciaország alkalmazzon-e gazdasági, esetleg pedig katonai szankciókat Olaszországgal szemben, vagy egyikkel se éljenek. A francia jobboldal biztosra veszi, hogy a nép nagy többsége a szankciók ellen foglal állást. A francia radikálisoktól a kommunistákig terjedo front nyíltan kimutatta a foga fehérét, amikor a legélesebb szankciók mellett agitál, csakhogy a gyulölt fasizmust minél nehezebb helyzetbe hozza. A francia jobboldalnak tehát igaza van, amikor népszavazástól akarja függové tenni a kérdést. A jobboldal ezzel az akciójával hatalmas tömegeket fog nyerni a francia polgárság körében.”
Hogy a morális felsoház eszméjének hazai meghirdetojét idézzem: a jobboldal ezt tudta „kiverítékezni magából”. Számomra meg mindebbol az következik, hogy amit Márai az 1934-es utcai demonstrációk idején írt Léon Daudet-ról, az egész morális felsoházra érvényes: „nem az igazságot szolgálja tollával – hanem a politikát”. (Újság, 1934. január 30.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 27. szám
