Gács Anna
Rejtvényfejtés és írásmagyarázat
Ketten egy új könyvről – Földényi F. László: „Az irodalom gyanúba keveredett”. Kertész Imre-szótár. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2007. 335 oldal, 2990 Ft
1970-ben Roland Barthes S/Z című könyvében Balzac Sarrasine című novelláját elemezve új irodalomértelmezési metódust és programot vázolt fel. A kanonikus irodalmi mű kultikus tisztelete helyett a szöveggel „tiszteletlenül” bánó, kreatív olvasási módot demonstrálja, mely nem akarja egyetlen értelemre, irodalom-tankönyvi üzenetre redukálni a jelentést, és ekképpen önmagába zárni a művet, hanem felülírja a mű elemeinek sorrendjét, és a „csillagokká szétrepesztett” szöveget új és új variációkba rendezi, ideiglenes hálókat sző belőlük, és összekapcsolja őket más szerzők, más korok rokon szövegeivel. Barthes nagy hatású könyve nemcsak az irodalommal való foglalatosság posztstrukturalista elképzeléseire hatott megtermékenyítően, hanem a mai napig is láthatjuk nyomait abban, ahogyan a szövegek világáról (s mellesleg annak Barthes számára még ismeretlen új dimenziójáról, a digitális szövegek végtelen hálózatairól) gondolkodunk. Barthes könyve fontos rokona vagy előképe Földényi F. László vállalkozásainak is: a 1999-ben megjelent Kleist-szótárnak (Heinrich von Kleist: A szavak hálójában, Jelenkor Kiadó) és a könyvhéten napvilágot látott Kertész Imre-szótárnak. Mindkét könyv címszavak alá rendelt rövid esszék, elemzések gyűjteménye, melyben a címszavak az életművek hol nagyon is kézenfekvő, hol vállaltan önkényes kulcsmotívumai; a szócikkeket keresztreferenciák kötik össze egymással, és gazdagon kiegészülnek a tárgyalt szerzőktől vagy szellemi rokonoktól vett idézetekkel. Egyfajta böngészést, szörfölést kínálnak fel tehát a két életműben és azok határain túl, céltalan barangolást a témák, a szereplők, az események vezérfonalai mentén.
A Kleist-szótár egészen rendhagyó és nagyszabású vállalkozás volt a magyar irodalomban: e rejtélyes német romantikus egyik legalaposabb ismerője, a magyar összkiadás gondozója évtizedek alatt felgyülemlett tudásának: filológiai információinak, érzékeny elemzéseinek, személyes töprengéseinek talált rugalmas és termékeny formát. E forma indoklásául Földényi a könyv előszavában azt írja – nagyon is barthes-i szellemben -, hogy az egyszerre hat felszabadítóan az olvasóra, akinek nem kell végigolvasnia a könyvet, az életműre, mely felébred a kanonikus alkotásokra rátelepedő csipkerózsika-álomból, és az értelmezőre, akit nem fojtogat a „mindent mindenáron értelmezni kell” kényszere. Játék ez tehát magával a szótárral is: a szócikkek nem definiálják megnyugtatóan a címszavak jelentését, inkább bizonytalanságban tartanak, más szavakhoz utalnak, lezárhatatlan bolyongásra hívnak fel. Hogy a Kertész-könyv kevésbé rendhagyó, annak elsősorban maga a remek Kleist-könyv az oka: Földényi az általa kitalált/meghonosított formát használja újra fel, és az előszóban is nagyon hasonló koncepciót fogalmaz meg. Ám nem akarom kijátszani Földényit Földényi ellen, hiszen voltaképpen érdektelen kérdés, hogy melyik könyv volt előbb. Annál érdekesebb viszont, hogy a hasonló forma és a formához kapcsolt rokon koncepció ellenére valójában mennyire különbözőek. Míg a Kleist-szótár széttartó, szertelen, lezáratlan, labirintusszerű, addig a Kertész-könyvet olvasva inkább az lehet az érzésünk, hogy a szócikkek valami központ felé gravitálnak. Az effajta feszültségekre szokták szép, régimódi közhellyel azt mondani, hogy az anyag szétfeszíti a formát, ám itt tulajdonképpen az ellenkezőjéről van szó: a Kertész-életmű Földényi értelmezésében egyetlen személyes egzisztenciális-írói program kibontása, s így szinte minden eleme visszavezethető erre a programra, azaz a szótár szócikkei mégiscsak egy koherens olvasat részeiként hatnak.
A koherencia persze az elemzett életműnek a természetéből is ered, elsősorban abból, hogy Kertész Imre – sok íróval ellentétben – nagyon is fenntartja arra az igényét, hogy saját műveit, írói szerepét értelmezze, s életművének egy jelentős hányada éppen az ilyesfajta önértelmezésekből, önreflexióból bomlik ki. Aki Kertészről könyvet ír, az aligha úszhatja meg, hogy kialakítson valamiféle viszonyt a szerzői önkommentárok, önértelmezések státusával kapcsolatban, hiszen ezek nem valamiféle függelékei a fikciós műveknek az ő esetében, hanem elválaszthatatlanul összefonódnak velük. Földényi döntése egyértelmű: számára Kertész önértelmezései kitüntetettek, s ezekkel összhangban építi fel azt az olvasatot, ami könyvének koherenciát kölcsönöz. Értelmezéseinek centruma az a Kertész által sok helyütt kifejtett írói program, mely az egzisztencia, az etika és a művészet kérdéseit egymástól elválaszthatatlannak látja, és az írást a kollektivizmust diktáló korszellemmel szembeszegülő egyéni élet kidolgozásának eszközeként fogja fel. Ezzel a programmal kapcsolja össze a szótár szerzője Kertész Auschwitz-értelmezését éppúgy, mint „sajátos, a magyar nyelvérzéket gyakran sértő mondatszerkezetei” (ATONALITÁS), e program kibontásával oldja fel az eleinte feloldhatatlannak látszó paradoxonokat. A Kertész önértelmezésén alapuló elemzések kétségkívül meggyőzően érvelnek az életmű jelentősége mellett, ám eközben nemcsak hogy nehezen egyeztethetők össze a szótárforma által ígért antikanonikus olvasással, hanem inkább nagyon is szoborszerű, kultikus képet festenek szerzőről és művéről: gyakran az lehet a benyomásunk Földényi szövegértelmezéseit olvasva, hogy a rejtvényfejtésnek azt az izgalmát, mely a Kleist-könyvet áthatotta, most az írásmagyarázat pátosza váltja fel.
Ez a kultikus megközelítés és a tőle elválaszthatatlan ismétlődések vagy túlságosan is kiszámítható konklúziók azok a jegyei a Kertész-szótárnak, melyek nekem csalódást okoztak. Van azonban a kötetnek számtalan olyan rétege és részlete, melyek miatt mégiscsak fontos és izgalmas könyvnek gondolom. Ellentétben a Kertészről eddig megjelent három monográfiával (Szirák Péter, Vári György, Molnár Sára) Földényi könyve – már csak formája miatt is – nem tudományos értekezés, hanem a szélesebb közönség érdeklődésére is számot tartó esszégyűjtemény. Sőt mi több, ebbe Kertész külföldi közönségét is beleérthetjük: nemcsak azért, mert Földényi korábbi köteteihez hasonlóan feltehetően ez is hamarosan megjelenik német kiadásban is, hanem mert sok szócikk az egymást értelmező Kertész-szöveghelyek összekapcsolásán túl lapszéli idézeteken vagy kifejtett párhuzamokon keresztül európai filozófia- és irodalomtörténeti kapcsolódásokat kínál fel Kertész gondolkodásmódjához Nicolaus Cusanustól kezdve Hebbelen át Georges Bataille-ig. Továbbá a kötet sok invenciózus kérdésfeltevést és elemzést vázol fel: például a Kertész-művek vizuális aspektusairól, a filmszerű látásmód jelentéséről bennük.
Végül mindezeken túl a kötet legérdekesebb pontjai számomra azok, ahol a magyarázat pátoszán átsejlik az értelemadás önkénye, személyes motívumai, illetve az értelmezés kudarcának drámája. A K című szócikk például a Kertész-életmű k betűvel kezdődő kulcsszavait veszi sorra, mígnem oda jut, hogy „Nietzsche neve sajnos nem K-val kezdődik. De Camus-é majdnem. És vajon van mindennek valami jelentősége?” A MÉRLEG című, önmagában is megálló esszében Földényi kilép a mű mögött eltűnő értelmező szerepéből, és saját kamaszkori buchenwaldi kirándulásának emlékeit kapcsolja össze a Sorstalanság gondolatmenetével a lágerek megtervezésének mérnöki precizitásáról. Ugyancsak a Sorstalanság kapcsán, a koncentrációs táborok boldogságáról, illetve unalmáról szóló híres mondatokat értelmezve pedig egyszerűen bevallja tanácstalanságát: „Magam sem értem igazán, és elhinni sem akarom…” – írja a BOLDOGSÁG szócikkben -, hogy aztán újra nekirugaszkodjon: „Mégis megpróbálom megérteni”, míg végül arra nem jut, hogy „Érteni vélem a logikáját; mégis, változatlanul tanácstalan vagyok.” Ezek a gondolatmenetek nemcsak Földényi értelmezői habitusáról árulkodnak, hanem Kertész-képét is összetettebbé teszik: a lekerekített elemzéseknél érzékletesebben mutatják meg, hogy miért nem ajándékozzák meg Kertész írásai az olvasót a hűvös tankönyvi tisztelet nyugalmával.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 27. szám
