FODOR GÉZA
Bűn-bűnhődés-megbocsátás?
Zene
A fiatal Verdi egyik nagy témája. A Rigoletto előtti tizenöt operájából háromnak is lényeges tartalma. Rossini II. Mohamedje és Donizetti VIII. Henrikje után Verdi első monstruma, Nabukodonozor, Babilon királya (1842, majd még jön Attila is, a hunoké), nemcsak népek leigázója, emberek fölött úr, de istenének is fölébe helyezi magát mint az igazi Istent, ám a rögtön lesújtó büntetés után a kicsinél is kisebb lesz, s nemcsak uralkodóként, hanem apaként is a legmélyebb mélységeket kell megjárnia, hogy bűnhődése katharzishoz vezessen, s a IV. felvonás könyörgésében megtérjen a zsidók Istenéhez és, kegyelmet-bocsánatot nyerve tőle, visszaemelkedhessen – immár emberséges – királlyá. A lombardok (1843) Paganója a szerelmi szenvedélytől elvakítva kétszer is testvérgyilkosságra vetemedik, először éppenséggel templomban, sikertelenül, másodszor az éj sötétjében tévedésből apját vágja le – ez kell ahhoz, hogy a paganóvá=pogánnyá lett életében konverzió menjen végbe, remeteként vezekelje le bűneit, s a mohamedán Orontét megkeresztelve, majd a keresztes hadat győzelemre segítve elnyerje a szeretet angyalának, Giseldának és fivérének a bocsánatát. Az Ernanitól (1844) azonban a könyörtelenek tragédiáinak hosszú sora következik, melyekben nincs végigszenvedett bűnhődés, legföljebb gyors megbánás, ami nem érdemli ki a megbocsátást, hanem, ha megkapja, csak az áldozat nagylelkű kegyeként. Tizennyolc opera mutatja a világot megoldhatatlan emberi konfliktusok, magukba záruló tragikus esetek színhelyének, hogy a Don Carlosban (1867, 1884), az átdolgozott Végzet hatalmában (1869) és az Aidában (1871) ez a tapasztalat világképpé általánosodjon, azzá az egyetemes élménnyé, hogy a világ – mint az utóbbi főhősei éneklik -„valle di pianti”, siralomvölgy, melyben nem lehetséges boldogság, a szereteten alapuló emberi kapcsolatok nem teljesedhetnek be, hanem csak egy másik világ, a transzcendens hite és reménye marad. A két korai operában a bűn-bűnhődés-megbocsátás-szekvencia reflektálatlan istenbizonyosságon alapul, a késői három a vallásos szükséglet olyan intenzív ábrázolása, melyhez képest minden wagneri transzcendencia csak operai stilizálás, teatralitás, s melyhez legföljebb Muszorgszkij Borisz Godunovjának s kivált Hovanscsinájának az érzülete fogható.
Egy opera azonban „kilóg a sorból”: a Stiffelio (1850). A Salzburg közelében, a XIX. század elején játszódó darab címszereplőjét, Stiffeliust, egy üldözött protestáns szekta vezetőjét távollétében megcsalta a felesége egy fiatalemberrel. Amikor, hazatérve, gyanút fog, majd megbizonyosodik róla, otellói bosszúvágy uralkodik el rajta, ám fölülkerekedik benne a lelkész, és felajánlja Linának, hogy váljanak el, és kövesse a szeretőjét. Az asszony azonban azt válaszolja, hogy elcsábították, de szívében mindig hű maradt a férjéhez. Stiffelius végül a hívek nagy nyilvánossága előtt megbocsát neki. A darab nem volt sikeres, zenei anyagát Verdi 1857-ben a középkorban játszódó operává dolgozta át (Aroldo), az eredeti az 1850-es évek közepétől az 1960-as évekig ismeretlen volt. (Ezért aztán Bernard Shaw nem tudhatta, hogy 1894-ben a Candidával a szatírjátékot írta meg hozzá.) Még művészi önértékét megelőzően két összefüggésben is fontos Verdi operaouvre-jében. Tágabban: még egyszer föleleveníti a két korai opera bűn-bűnhődés-megbocsátás-szekvenciáját, s így három korai és három késői, más-más módon „istenes opera” áll szemben egymással. Szűkebben: Verdi operái általában a távoli történelmi múlt reprezentatív pillanataihoz, eseményeihez, helyszíneihez, figuráihoz, mintegy modern mítoszokhoz kapcsolódnak; a Luisa Miller (1849) az első, mely nemcsak időben viszonylag közel, a XVIII. század első felében játszódik (mint már A haramiák, 1847), de legalább félig nem nemesi, hanem falusi-kispolgári környezetben is, a Traviata (1853) cselekménye aztán egyidejű az opera keletkezésével – a Stiffelio híd közöttük: világa grófi kastélyban is polgári gyülekezet, s a dráma polgári házasság körül forog. A miliő és a problematika változásának stiláris következménye van: az opera zenei nyelve az „opera seria” nagy stílusán belül némileg elmozdul a konverzációs stílus felé, ami majd a Traviatában teljesedik ki. E történeti érdekességeknél fontosabb azonban Verdi zenei ábrázolásának mesteri pszichologizmusa: Lina alakjában a „bűn és bűnhődés”, Stiffeliuséban a férfi és a lelkész, a bosszúvágy és a megbocsátás közti harc ábrázolása.
Az elveszettnek hitt Stiffelio partitúráját a nápolyi konzervatórium archívumában találták meg. A darab az 1968-as pármai bemutató óta van jelen az operavilágban, s 1993-ban a New York-i Metropolitan is műsorra tűzte, videofelvétele most megjelent DVD-n. A díszletek és a jelmezek az illúziószínház jegyében a szcenikai historizmus jellegzetes romantiko-realista/naturalista miliőjét teremtik meg a trompe l”oeil tökéletességével; Giancarlo Del Monaco rendezése a pszichológiai realizmust képviseli, árnyaltan és pontosan. A legnagyobb vonzerő Plácido Domingo a címszerepben. Tizennyolc év Otellói után, mélytüzű hangjának s vokális és színpadi emberábrázoló művészetének teljében a fordított indulatmenetet ábrázolja: az őrjöngő féltékenységtől-bosszúvágytól indulatai legyőzéséig, ám az út végén nem önmaga lelki nagyságának megdicsőülését, hanem a halálos kimerültséget. Linaként Sharon Sweet sem alkatánál, sem színpadi képességeinél fogva nem lehet Domingo realizmusának társa, mégis kevés volna csak az orgánum szépségét és a vokalitás színvonalát értékelni; olyannyira a szólam léleksíkján létezik, hogy énekesnői illusztrálását az auditív élményen keresztül hiteles színpadi jelenlétnek érzékelhetjük. (Tökéletes két év múlva, 1995-ben Catherine Malfitano lesz a Covent Garden színpadán.) Lina becsületfanatikus, könyörtelen apját Vlagyimir Csernov azzal a dosztojevszkiji komorsággal alakítja, mely minden Verdi-operában olyan magányossá teszi aktuális szerepében.
A DVD talán alkalmas rá, hogy fölfedeztesse Verdi e méltatlanul ismeretlen operáját.
(Verdi: Stiffelio, DVD, Deutsche Grammophon, 2007)
*(Június 30-án az Erkel Színházban volt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem opera szakosainak tanév végi vizsgaelőadása; eredetileg arról szándékoztam írni, de mivel a magas intézmény – az eddigi gyakorlattal ellentétben – nem érdemesítette a közönséget arra, hogy közzétegye a szereposztásokat, kénytelen voltam lemondani róla.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 27. szám
