CSERNA-SZABÓ ANDRÁS
Tótágas a trónuson
Rádió
Rendre enyhe hányinger tör rám, mikor a búsképű lovagot mint európai szimbólumot használják. Legutóbb például azt olvastam, Roberto Antonelli olasz filológusprofesszor 12 ország egyetemeinek együttműködésével végzett felmérésével arra kereste a válasz: mit tartunk mi, európaiak a legjelentősebb európai műnek. A nemrégiben négyszázadik szülinapját ünneplő Don Quijotéra érkezett a legtöbb szavazat.
Kundera pedig a cervantesi örökségről ezt találja mondani: „Amikor Isten lassan elvonult arról a helyről, ahonnan a világegyetemet és annak értékrendjét irányította, ahol elválasztotta egymástól a jót meg a rosszat, és értelmet adott mindennek, Don Quijote kilépett házának kapuján – és nem ismert rá a világra. Mert a világ, minthogy eltűnt a Legfőbb Bíró, egyszerre csak félelmetesen többértelműnek látszott; az egyetlen isteni Igazság száz és száz viszonylagos Igazsággá bomlott szét, ezeken osztoztak az emberek. Így született meg a modern idők világa s vele a regény, ennek a világnak képe és modellje.”
Ezután rögvest gyárt is egy szemrevaló ellentétpárt: a vallások és ideológiák képviselik az egyetlen igazságot, míg a regény (és a modern Európa, mert szerinte a regény „képe” Európának) „a sokféleség szelleme”, ahol senki nem birtokolja az Igazságot, de mindenkinek joga van arra, hogy megértsék.
Ahhoz képest, hogy Milan oly sokszor és oly kemény szavakkal lép fel a giccs ellen, remekül gyárt elméleti giccseket. Hiszen ő is tudja, olyan idilli világ, „képzeletbeli birodalom”, amilyennek ő a regényt és Európát képzeli: nincsen. Bár a regény valóban ott kezdődik, mikor az egyetlen Igazság száz és száz kicsi igazsággá bomlik-törik széjjel – de rögvest utána ott a felismerés: a cserepek nem illeszthetőek össze, a robbanás valahogy úgy történt, hogy a kicsi igazságok összessége soha többé nem adja ki a Nagy Igazságot. Megint Szerb Antal mondja legjobban, mikor Rabelais-ról és Cervantesről megállapítja: felfedezték a földi világot, „és úgy találták, hogy nincs értelme. Ezen a meglepetésen mulattak olyan kétségbeesetten.”
Sokkal szimpatikusabb Kundera, mikor a zsidó közmondást idézi: „az ember gondolkodik, Isten nevet”. Persze Isten egyáltalán nem azért röhög, amiért Milan gondolja. Nem azért, mert a gondolkodó ember ujjai közül az Igazság kicsúszik – hiszen az Igazságot nem is tartotta kezében, az már rég összetört, elgurult. Nem is azért, mert miközben az emberek gondolkodnak, az egyik ember gondolata eltávolodik a másikétól – az emberek éppen elég messze vannak egymástól e nélkül is. És még csak nem is azért nevet az Isten a gondolkodó emberen, mert az ember sohasem az, aminek gondolja magát.
Az Isten kínjában nevet a saját teremtésén. Kétségbeesésében. A kétségbeesett isteni nevetés utánzása – ez a regény, a XVI. század nagy találmánya. S bár jó néhány premisszájával nem értettünk egyet, Kundera mégiscsak ugyanoda érkezik, ugyanahhoz a konklúzióhoz, mint mi, amikor kijelenti: „a regény nem az elmélet, hanem a humor szelleméből született”, „a regény művészete Isten nevetésének visszhangjaként jött a világra”.
Nem önfeledt, jóízű röhögés ez, hanem sírva vigadás, könnyes kacaj, sőt, olykor kínos vihogás.
A humor nagyjából annyit jelent, kívülről szemlélni magad, kívül kerülni saját magadon. A teremtést egyetlen helyről lehet kívülről szemlélni, a Teremtő székéből. Amíg Isten a trónján ült, nem volt semmi baj, az ember nem kerülhetett kívül saját magán. A kínos röhögés, a regény, éppen annak köszönheti létét, hogy Isten (ki tudja, miért, talán vécére indult, a lottózóba, fröccsözni, vagy egyszerűen csak megunta az ülést) felállt a helyéről, s szabadon hagyta trónszékét. Sőt, még az is meglehet, hogy Hamvasnak van igaza, aki szerint Isten megalkotta trónusát, de esze ágában sem volt beleülni. „Talán egyszer Isten megteszi, a maga mulatságára, hogy valakit a trónusba ültet.”
Talán egyszer? Béla jól tudja, hogy ez már megtörtént. Béla jól tudja, ki használja a trónust. A világ legritkább fickója, az emberiség főalakja. „Pont olyan, mint a többi és még hozzá bolond.” A trónust már felajánlotta neki Isten, s ő fejére csörgősipkát húzott, hahotázik, a trónus támláján tótágast áll, és hosszú orrot mutat.
S ha hahotázik, miért hívják búsképű lovagnak?
Hamvas ezt is tudja: mert a melankólia a bolond misztériuma, s aki nem szomorú, nem igazi bolond. A nevetés mögött ott a szomorúság, a búskép mögött a vigyor. „A világ legnagyobb csodája a derű. Ennél csak az a nagyobb csoda, hogy a derű a melankóliából él. Ez a létezés legelragadóbb paradoxona.”
Don Quijote de la Mancha a létezés körében él, nem a birtokláséban. Az élete elkezdődött, mert nem tudja, mi lesz. Útra kel, hogy Isten trónusán tótágast álljon. Nem tartja be a játékszabályokat, mert játékon kívül van. Nem ingadozik, mert lába alól minden talajt elrúgott. Átadta magát a bizonytalannak, tehát sziklaszilárd fundamentumon áll. Tudja, nincs okosabb lény, mint a bolond, mert az élet normál állapota az őrület és a szerelem szenvedélye. Don Quijote bús arca a világgal való egyet nem értésnek éppen olyan jele, mint a nevetés, a csörgősipka, a vicc, a tótágas. A lovag megértette azt, hogy ha a világon mindenki azt mondaná: egyedül vagyok – akkor abban a pillanatban a nagy közösségben mindenki találkozna. Ő az, aki nem fél többé: szabad. Eljutott a beavatás legvégső, bolond-fokára: nem fél attól, hogy éhen hal, attól se, hogy elhagyják, vagy megalázzák, vagy kinevetik, vagy kínozzák, vagy bezárják, vagy agyonütik. Nem fél a szidástól, az álmoktól, a kísértetektől, és nem fél attól sem, hogy korábban fog meghalni, mint ahogy annak ideje amúgy is elkövetkezik. Hülye és mégsem az. Ő a szellemben szegény, vagyis a szellemre folytonosan szomjas. Attól erős, hogy kilépett a sorsából. Ha a sors megbotozza, nevet. Vagy ami ugyanaz: bús képet vág. Amíg a sors dühében felkiált: királyokat győztem le, s ezzel a bolonddal nem bírok.
Ott ülnek mind Isten trónusán, mind az összes arlequinek: Szókratész és Diogenész és Pantagruel és Panurg és Don Quijote és Gulliver és Assisi Ferenc és Hamlet és ©vejk és Esti Kornél és Szindbád és Vanek úr, és visszhangozzák Isten nevetését. Ez a keserű nevetés a regény története.
Kundera szerint Európa egyik nagy kudarca, hogy sohasem értette meg a legeurópaibb művészetet, a regényt. Se eredetét, se szellemét, se felfedezéseit. Ezen azért nem kellene oly nagyon csodálkoznia. A regénynek ugyanis nem Európa a hazája, hanem Thelema, ahol mindenki azt teszi, amit akar, s ahol az enni-inni és olvasni szerető polgárok nyugalomban és békességben élnek. Európát az agélaste-ok lakják, a nevetni képtelen csürhe, akik Isten röhejét még sohasem hallották, s akikről Rabelais azt írja: áskálódnak, szavakat hajkurásznak, bűzölnek, csűrnek-csavarnak, fondorkodnak, hátulravaszkodnak és fenekednek, s akiket ahhoz a falusi söpredékhez hasonlít, mely tavasszal gyermekszarban turkál, hogy onnét a cseresznyemagokat összeszedje, és eladja a javasasszonyoknak meg kuruzslóknak, akik abból gyilkos mérget kotyvasztanak.
Miért is kéne ettől a disznócsordától elvárni, hogy megértsék a regény szellemét? Ezeknek Szókratész buzi ingyenélő, Don Quijote idióta balfasz, ©vejk részeges barom.
Sebaj. Hétvégén a thelemai apátság parkjában rozmaringos bárányt sütnek, mazsolás kuszkusszal tálalják, csapra vernek pár száz hordó vérszínű szekszárdit, és ha minden igaz, Jonathan Swift esperes úr fog felolvasni új könyvéből. Ott a helyünk.
(Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha I-XXX. Címszerepben Gábor Miklós, rendezte Vadász Gyula. Kossuth, június-július)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 27. szám
