Ülünk falun, Emmyben, tanulok számolni. Délután van, a bográcsban rotyog a palócgulyás friss zöldbabbal és halott bárányhússal, olyan meleg van, mint a kutyafarka, ahogy a gyerekeim mondják, jó ez így. Ülök a teraszon, megpróbálom elsajátítani a matematika új ágának, a gyerekszámolásnak a tudományát. Tizenkettőt számolok meg, futkároznak ide-oda, abbahagyom. Inkább a kajára összpontosítok. Meg a tűzre. Rohan felém a kisfiam meg Kampókéz. Kalózok. Kampókéz a kezére kötözött egy tavaly leszakadt virágtartó drótot, a fiam kezében fakard, kergetik a gonoszokat. Ők most az Emmy-tenger kalózai. Kampókezet amúgy Albericknek hívják. Édesapja benini, édesanyja mongol, valami miatt itt akadtak horogra, franciát tanítanak egy vidéki gimnáziumban, Alberick szebben beszél magyarul, mint Győzike. Ülünk a kertben, tizenkét gyerek, szülők, hárslevelű és édes szamorodni, rossz szójáték, de ilyenkor nem lehet szomorodni. Ülünk, hajdúk, magyarok, cigányok, zsidók, szlovákok meg a benini és a mongol egyed, esszük a palóclevest, és lelkünkben tombol a nyár. Miután a fiam és Alberick legyőzte az összes csupaszcsigát, betörőt, rablót meg miegymást, Alberick odajön hozzám és azt mondja: Pali bácsi, olyan jó magyarnak lenni. Megfogom a kezét és a ház elé vezetem a fenyőfa alá, ne lássák a többiek a könnyeimet, mondd még egyszer. Olyan jó magyarnak lenni, mondja ez a fekete bőrű, gyapjasrasta hajú kisfiú, tudod, itt mindenki mindmagyar. Valóban, a teraszon van hajdú, cigány, zsidó, szlovák, benini, mongol, és ez a kisfiú azt mondja: mindmagyar. Gondoltam, keresek neki egy Csurka-könyvet vagy egy Orbánt, de minek, megjelent a kisfiam és kiabált, hogy Alberick, találtam még egy csupaszcsigát. Gyerünk, kalózok! Elrohantak együtt, mindmagyarok. Még csak játszanak az élettel. És ez így nagyon jól van.
Ficsku Pál
