Népszabadság * Kállai Ákos * 2007. július 5.
Kép: Marabu „Megingathatatlanul hihetsz hagyományosnak gondolt férfi-női szerepekben, a család semmi mással nem pótolható öszszetartó erejében, vagy férfiként férfi, nőként nő szerelmére vágysz, ezzel együtt is összetartozunk” – mondta Gyurcsány Ferenc miniszterelnök március 15-i ünnepi beszédében. Öt nappal később egy közéleti tévéműsorban, miközben úgy értékelte, a melegházasság engedélyezésére még nem érett meg a helyzet, az csak felül meghozott döntés lenne, leszögezte: „önmagában valakinek a szexuális érdeklődése ne fossza meg őt attól, hogy a magyar nemzeti közösség egyenrangú, becsületes, értékes tagjának tarthassa magát”.
A szerző programozó
Mindeddig példa nélkül álló merészség a hivatalban lévő miniszterelnöktől, hogy egy kitüntetett, ünnepi pillanatban, amikor senki sem várná, közösséget vállal a melegekkel. Nem várja, mert már hozzászoktunk, hogy ha szerencsénk van, akkor egy szakpolitikus, helyi politikus vagy személyében érintett politikus ugyan megnyitja az LMBT-fesztivált, mert ez a terület valamilyen szempontból hozzá tartozik, de az államelnökök, miniszterelnökök, házelnökök, vagyis a politikai közösség, a nemzet egésze számára láthatatlanok vagyunk. Különös jelentőséget ad a nyilatkozatnak, hogy napjainkban még az Európai Unió is kettészakadni látszik a melegjogok elismerése terén, több újonnan csatlakozott kelet-európai ország is sajátos nemzeti karakterével indokolja nyílt szembehelyezkedését a perverz Nyugattal. Szeretném tehát üdvözölni Gyurcsány Ferenc bátorságát, mégsem tehetem.
A Magyar Köztársaság írott joga ma diszkriminálja a melegeket. Korlátozza a szabad párválasztáshoz és a szabad gyermekvállaláshoz fűződő emberi jogaikat, a magyar nemzet másodrendű állampolgárainak tekinti őket. Amikor ma valaki a melegekről beszél, jogfosztott helyzetben lévő, nem egyenrangú polgárokról beszél. Ha ennek ellenére mégis arra biztatja a politikai közösség tagjait, hogy a melegeket tekintsék önmagukkal egyenrangúnak, akkor két oka lehet eljárásának. Vagy azt szeretné kifejezni, hogy kívánja a diszkrimináció megszüntetését és így az egyenrangú állapot elérését, azt, hogy a polgárok ne fogadják el a melegek másodrendűségének tényét; vagy azt, hogy nem tekinti diszkriminatívnak a létező megkülönböztetést, mivel az indokolt, szükséges és igazságos, és így a melegek helyzete már jelen állapotában egyenrangú.
Sem az ünnepi beszéd, sem az utólagos magyarázat alapján nem egykönnyen eldönthető, hogy Gyurcsány Ferenc miről beszélt. Az ünnepi beszédben a család fogalmának használata kifejezetten kirekesztő, mivel a szónok szembeállítja a meleg párkapcsolatokkal. Ha következetes, és az alkotmány családfogalmát is így értelmezi, el kell utasítania a melegházasságot. Az utólagos magyarázatban pedig épp ellenkezőleg, mintha pozitív kicsengése lenne a társadalmi érettségnek, amely a melegházasság előfeltételeként jelenik meg, de arról szó sincs, hogy ennek a politikai érettségnek a bekövetkezését Gyurcsány Ferenc maga egyértelműen kívánná, sürgetné, arról pedig ne is beszéljünk, hogy ezzel kapcsolatban neki véleménye, felelőssége, netán feladata lenne. A társadalom majd egyszer magától megérik, mint vackor a fán, mert éppen rásütött a nap. Gyurcsány Ferenc mindenesetre a melegházasságra vonatkozó, soha ki nem fejtett véleményét ismét megtartja magának.
A beszéd bátorságában is gyáva kétértelműsége azonban szükségképpen ellentmondáshoz kell hogy vezessen végül. Azok ugyanis, akik hisznek a hagyományos női-férfi szerepekben, és azok is, akik számára a család fogalma heteroszexuális párkapcsolatot jelent, amint azt a miniszterelnöki megszólalás implikálja, jellemzően helyeslik a melegek jelenlegi jogi diszkriminációjának fenntartását. Közülük kerülnek ki azok, akik politikailag tevőlegesen támogatják a melegek kirekesztését. Jogfosztott és jogfosztó, kirekesztett és kirekesztő tehát egyszerre és egyformán része a nemzetnek, a szónok mindkettővel egyaránt közösséget vállal. Ebből a relativizálásból pedig az következik, hogy a melegek kodifikált kirekesztése nem több puszta véleménykülönbségnél. Lehet, hogy zavarja Gyurcsány Ferencet, mert nem ért vele egyet, de nem határolódik el tőle, mint az antiszemitizmustól, hanem tiszteletben tartja mint lehetséges és elképzelhető ellenvéleményt. Feltéve hogy a jelenlegi helyzet a szónok szerint diszkriminatív. Ha nem, akkor persze minden rendben: koherens és világos az üzenet, a házasság olyan előjog, ami nem jár minden embernek.
A zavar csak fokozódik, ha emlékezetünkbe idézzük a miniszterelnök többször is, legutóbb június 25-i napirend előtti felszólalásában megfogalmazott gondolatát: „Aki modern Magyarországot akar, annak szembe kell mennie az itt maradt igazságtalanságok és privilégiumok sokaságával.” Az a miniszterelnök tehát, aki arról híresült el, hogy a demokratikus választás kampányában nem bontotta ki teljesen az igazság fonalát a választók előtt, aki naponta panaszolja fel, hogy a társadalom nem érti, és ezért nem támogatja reformprogramja lényeges elemeit, a melegek emancipálása esetében a népakaratra és a felül meghozott döntések antidemokratikus voltára mutat rá.
Akkor talán tekintsük át röviden azt a gazdag múltú jogi hagyományt, amelynek a konzerválása mellett Gyurcsány Ferenc demokrata reformpolitikus a népakarat előtt meghajolva immár második alkalommal tett hitet. A magyar állam feltehetően már alapításától halállal büntette a szodómiát, források már a XIV. századból, aztán 1566-ból, 1685-ből és 1702-ből állnak rendelkezésre. A természet elleni fajtalanságot általában tűzhalállal büntető gyakorlat a XVIII. század végén szűnt meg: a Mária Terézia által kiadott 1767-es törvénykönyvben a szodómia büntetése még a „föld színéről való tűz általi eltüntetés” volt, míg II. József 1787-ben életbe lépett büntető törvénykönyvében a természet elleni fajtalanság bűnét már „böjtöléssel szigorított fogházzal” büntették. Az 1843-ban született törvényjavaslatban a szodómiára és a bestialitásra összefoglalóan utaló, akkor „természet elleni közösködésnek” nevezett cselekményeknek a kiszabható büntetése maximum három évig terjedő „rabságra” mérséklődött; az 1878-as törvény pedig egy évig terjedő fogházbüntetésre csökkentette az azonos neműek közötti erőszakmentes kapcsolatokat sújtó szankciókat. 1963-ban került ki végleg a büntető törvénykönyvből a felnőttek közötti beleegyezésen alapuló homoszexuális kapcsolat büntethetősége, a beleegyezési korhatárt 20 évben megállapítva, ezt 1978-ban szállították le 18 évre, és csak 2002-ben határozták meg a heteroszexuális kapcsolatokkal megegyező 14 évben. Tehát mindössze öt éve annak, hogy homoszexuálisokat immár nem zár börtönbe a magyar társadalom olyasmiért, amiért heteroszexuálisokat nem! A polgári jogviszonyokra vonatkozó egyenjogúság biztosításával a magyar állam a mai napig adós.
A Magyar Köztársaság miniszterelnöke minapi bejelentése szerint kevésnek találja a több mint ezer év alatt okozott szenvedést, és további időt kér további szenvedés okozásához. Indoklásul azt tudja felhozni, hogy túl nagy megrázkódtatást jelentene a magyar politikai közösségnek, ha hirtelen abba kellene hagynia a többségtől eltérő szexuális irányultságú vagy nemi identitású polgárai kirekesztését. Ehhez nincs bennük elég megértés. Fájdalom, bennem sincs megértés sem a megszokott kirekesztéséhez ragaszkodó többség, sem a megszokott kétszínűségéhez ragaszkodó miniszterelnök iránt.
Nem tartozunk össze.
