H. H. F., budailatkep@hetivalasz.hu
Óbuda olyan hely, aminek lelke van. Nemcsak Krúdytól tudhatjuk ezt, de tőle biztosan. De ezt a lelket nehéz megragadni. Ráadásul az utóbbi fél század brutális városépítészete sokat tett azért, hogy e lélek elbujdokoljon. Mint ahogy az utóbbi fél évszázadot az óbudai születésű Gulyás Miklós is elbujdokolva, ötvenhatos disszidensként élte le, Stockholmban. A volt könyvtáros írt már Erdélyről, felesége finn rokonairól, XIX. századi svéd és magyar szellemek történetéről. De most nagyobb tétet vállalt. A szülőhelyről nem lehet úgy könyvet írni, hogy benne egy kicsit ne kellene magunkkal, gyermek- és ifjúkorunkkal is szembenézni.
Az egyébként könnyed, az előszót jegyző Láng Zsolt szerint majdnem anekdotikus hangnemben megírt könyv vallomás. A szerző rögtön az elején tisztázza: bár magát óbudainak tudja, nem sváb és katolikus, hanem zsidó. Hogy milyen messze van egymástól e két hagyomány, azt a mai olvasó számára a következőképp érzékelteti: „A plébániától nincs messze az az épület, ahol körülmetéléssel avattak be a zsidó közösségbe, ahol péntek esténként és a nagy ünnepeken ültem apám, bátyám és a többi férfi rokon mellett.” Mégis, a hely szelleme összesimította az eltérő hagyományú közösségeket.
Mint ahogy az emlékezés iróniával oldott pátosza, szelíd szomorúsága békíti össze Óbuda utcáit, tereit és házait a könyv lapjain, soha nem volt idillt teremtve az olvasó képzeletében. Az ideális város ez, melynek lakói mára más világok lakói. A város helyeiről és lakóiról készült képek is jócskán kifakultak, s csak így, elbarnultan, a pusztulás kézjegyét hordva jelenhetnek meg az egyébként ízlésesen kialakított könyv lapjain. Emlékezz halottaidra! – ez a felszólítás olvasható ki a kötet rövid kis emlékfoszlányaiból, s a szemleíró, aki maga is óbudai rokonsággal bír, hisz nagyszülei és keresztapja is ott fekszenek az óbudai temetőben, a szerzővel együtt mond gyászmisét vagy kaddist Óbudáért.
