Forrás: ÉS

Major Bea

„A demokrácia nem önfenntartó rendszer”

Ronald F. Kinggel, a San Diego Állami Egyetem politikatudományi tanszékének vezetőjével Major Bea készített interjút

A szabályok különböznek, de a játszma lényege ugyanaz, vallja Ronald F. King professzor, aki a közelmúltban a Közép-európai Egyetemen tartott előadást a politikai demokrácia különböző formáiról, valamint azok geneziséről. A Money, a Time and Politics, a Budgeting Entitlements című könyvek, valamint az American Political Science Review, a Politics Society, az American Politics, a Policy Studies, a Journal of Interdisciplinary History, a Studies in American Political Development szakfolyóiratokban megjelent számos tanulmány szerzője, a Babes-Bolyai Tudományegyetem díszdoktora a Fulbrigh Alapítvány támogatásával néhány éve kutatási programot vezet Romániában és Dániában.

– A történelemben először fordul elő, hogy az országok többségét demokratikus elvek szerint kormányozzák. A demokratizálás folyamata azonban nem lineáris és hullámzásoktól mentes még azokban az országokban sem, amelyek elsők voltak a demokratikus intézmények megteremtésében. Kutatásai során azokat a feltételeket és tényezőket vizsgálja, amelyek a demokrácia kibővülése, illetve szűkítése irányában hatnak. Melyek ezek?

– Várakozásaink ellenére a demokrácia sem nem önfenntartó, sem nem önmagától növekvő, kiterjedő rendszer. Igaz ez az Amerikai Egyesült Államokra is, amelyet számos kutató – bizonyos mértékig tévesen – a demokratikus fejlődés példájának tekint, amelyet más országoknak követniük kellene. Elemzéseim során az Egyesült Államok politikatörténetének idősoraiból indulok ki, de a következtetések nagy valószínűséggel általánosak lesznek. Egy ország demokratikus berendezkedésének minimális feltétele, hogy biztosítja a szabad és tisztességes választásokat, a választópolgárok részvételi jogát és a részvétel tényleges lehetőségét. Ne korlátozza a választható alternatívákat, és azokat minden választópolgár ismerhesse meg. Legyen ésszerű mértékben hozzáférhető a választással összefüggő valamennyi információ minden választásra jogosult számára. Minden szavazat súlya legyen azonos. És végül, olyan politikai rendszer működjön, amelyben a fontosabb hivatalok csak a választási verseny révén tölthetők be. A választásokon alapuló demokráciát szabályok vezérlik tehát, egészen odáig, hogy melyik hivatalos testület jogosult kihirdetni a győztest.

A szabályok ugyanakkor lényegesen befolyásolhatják magát a végeredményt. Azoknak tehát, akiknek jövőbeli szerepéről a demokratikus választási folyamat dönt, jelentős érdekeik fűződnek azon intézmények befolyásolásához, amelyek azután meghatározhatják sorsukat. Időnként a szereplők érdekében állhat – még egy stabil demokratikus rendszerben is -, hogy változtassanak a választási „játék” szabályain. Ezen a ponton a szereplőket befolyásoló ösztönző mechanizmusok jellege dönti el azt, hogy a korábbi szabályoktól való eltérés kiterjeszti-e, vagy épp csorbítja a demokráciát.

– Milyen feszültségek támadhatnak a demokratikus országok választási rendszerében abból, hogy a választói csoportok összetétele folytonosan változik, miközben a hatalomban lévők – természetszerűleg – hatalmuk stabilizálására törekszenek?

– A politika egyszerre zajlik a játékszabályok adta keretek között, és szól e játékszabályok megváltoztatásáról. Az elmúlt évek kutatásainak eredményeiből kitűnik, hogy az országok demokratikus fejlődését érzékelhető visszaesések tarkítják. Ennek oka például a társadalmi-gazdasági fejlődés dinamikája vagy egyes állampolgári csoportok határozottabb fellépése annak érdekében, hogy nagyobb befolyásuk lehessen a jelentős politikai döntésekre. Látnunk kell azonban, hogy a demokratikus változásokhoz a fennálló választási rendszer által hatalomba segített csoportok együttműködése és támogatása is szükséges. És itt a probléma gyökere. Az új szavazók belépése a választási folyamatba ugyanis növeli a hatalmon lévők karrierjének kockázatát, ezért csökkenti a korábban kialakult szavazói csoportok befolyását, hiszen a hatalom birtokosainak az újakra is figyelniük kell, azok érdekeit is tekintetbe kell venniük. Ezen túlmenően, a demokratizálási folyamat gyakorta olyan érdekeket és érdekcsoportokat erősít meg, amelyek különböznek az éppen meghatározó hatalmi csoportoktól, illetve azok érdekeitől. A hatalom regionális, etnikai, faji, osztályszerkezet-beli vagy nemek közötti megoszlásának megváltozása is komoly következményekkel jár a politikai törekvésekre, valamint azok várható hasznára. Mivel a politikai folyamatban részt vevőket nemcsak a közjó, hanem saját egyéni vagy csoportérdekeik is vezérlik, mert az emberek a legritkább esetben viselkednek angyalokként, miként Madison írta, és az új szavazói csoportok belépésével a politikai erőtér bonyolultabbá válik, a demokratizálási folyamatot soha nem tekinthetjük egyszerűnek, szabályosnak, csak a jót szolgálónak, mindig egy irányba haladónak.

– Milyen esetekben nyerhet többet a hatalmon lévő politikai párt vagy politikai erő új választói csoportok bevonásával, mint amennyit veszít hagyományos támogató bázisa leolvadása révén?

– A kutatások azt mutatják, hogy új szavazói csoportok bevonása a választási folyamatba akkor létfontosságú a pártok számára, és akkor törekszenek erre mindenáron, amikor csak két, intézményesen megszilárdult párt verseng a hatalomért, és mindkét párt erőteljesen akarja is a versenyt. Például amikor valahol a korábban ellenzékben lévő párt igen kis többséggel nyeri meg a választást, és hosszabb időszakra igyekszik megszilárdítani pozícióit; és létezik egy olyan alárendelt csoport a népességben, amelyet korábban jogilag, vagy akár gyakorlatilag kirekesztettek a választásban való részvételből, és amelynek a bevonása a választási játékba az uralomra jutott politikai csoportnak több hasznot ígér, mint amekkora költséggel ez számára jár. Ezt a „költség-haszon” elemzést a politikai párt stabil magva végzi el. Épp fordítva van, ha az alárendelt csoport – a most épp ellenzékbe szorult párttal szövetségben – már korábban bekerült a választási mezőbe; mert akkor az újonnan hatalomra jutott pártnak az lesz az érdeke, hogy csökkentse a választásra jogosultak körét. Ha egyik pártot sem ösztönzi várható haszon arra, hogy a kirekesztett és alárendelt csoportot bevonja a választási folyamatba, akkor az a létező politikai kereteken kívül keres mozgósítási és befolyásolási eszközöket. Ez történt például az Egyesült Államokban 1842-ben, amikor Rhode Islanden demokratikus felkelés tört ki, amelyet Dorr háborúja néven ismerünk. Mindezt számos – elméleti modellekre építő – tanulmányban sikerült bizonyítanom az Egyesült Államok esetében, például amikor a korai XIX. században eltörölték azt az előírást, hogy csak tulajdonnal rendelkezők gyakorolhatták szavazati jogukat. Vagy az USA alkotmányának tizenötödik módosítása esetében, amely biztosította a választói jogot az afrikai-amerikaiak számára. Továbbá a polgárháborút követő késői helyreállítási periódusban, amely az afrikai-amerikaiak választójogának erőteljes megnyirbálásához vezetett. Vagy az amerikai alkotmány tizenhetedik módosítása esetében, amely lehetővé tette a szenátorok közvetlen választását. És végül a huszonhatodik alkotmánymódosítás esetében, amely választójogot adott a tizennyolcadik életévüket betöltött állampolgároknak.

– Mit gondol a demokráciák nemzeti formáiról?

– A nacionalizmus ma különösen fontos kérdés mindenütt a világban. Társadalmi lényekként az emberek keresik az összetartozás, az erős kötődések lehetőségeit és formáit. A nemzeti hovatartozás tudata személyes identitásunk lényeges eleme, amely segít meghatározni, kik vagyunk, és miként illeszkedhetünk be az emberek különféle csoportjai közé a Föld nevű bolygón. Az érem másik oldala: a nemzeti öntudat végletes túlhajtása – ha nemzeti identitásunkat csak antagonisztikus megosztottság formájában vagyunk képesek megfogalmazni, a „mi” és az „ők” éles szembeállításával – aláássa az emberiség egészéhez tartozásunk érzését, és időnként gyilkos következményekkel jár. A kutatás során cseh és amerikai egyetemi hallgatókat kérdeztünk arról, mit értenek nemzeti hovatartozáson. Felsorolt jellemzőket kellett rangsorolniuk abból a szempontból, hogy melyek alapján érzik magukat a leginkább csehnek vagy amerikainak. Az amerikai diákok olyan politikai jellemzőket soroltak az első helyekre, mint „szabadság”, „demokrácia” vagy „az Egyesült Államok alkotmánya”, a cseh diákok viszont olyan kulturális jellemzőket értékeltek a legmagasabb pontszámokkal, mint a „cseh nyelv”, a „cseh történelem” és a „cseh irodalom és művészetek általában”. Nyilvánvaló, hogy nem létezik a világon olyan kizárólagos objektív mérce vagy választóvonal, amely elkülönítené a különböző nemzetek tagjait. Benedict Anderson megfogalmazása szerint: „a nemzet nem más, mint egy képzelt közösség”. Azok a módok, ahogyan elképzeljük ezt a közösséget, vagy azok a formák, amelyek szerint megalkotjuk képzeletünkben, országonként igen változatosak.

– A kelet-közép-európai országok politikai és gazdasági átalakulása a demokrácia, az autokrácia és a vadkapitalizmus sajátos elegyét hozta létre számos országban. Még a leginkább nyugatias kelet-európai országokban is nehezen fogadják el maradéktalanul a nyugati demokráciák klasszikusnak tekinthető értékeit. Milyennek látja ezen országok jövőjét?

– Ha képes lennék nagy pontossággal megjósolni a jövőt, akkor lottóznék, szép summát nyernék, és visszavonulnék az óceán partján álló házamba. Társadalomtudósként azonban különbséget kell tennem a demokratikus átalakulás és a demokrácia konszolidálása között. Ezt a történelmileg meghatározott különbséget gyakran nem hajlandók vagy nem képesek tudomásul venni azok, akik harcolnak a politikai elnyomás ellen, és akik – az elnyomás sikeres elsöprése után – teljesen kiábrándulnak az átalakulást követő felfordulás, a stabilitás elvesztése láttán. Ez így történt az Egyesült Államokban is saját forradalma után, amely minden ember egyenlőségét deklarálta. Azok az emberek, akik nem rendelkeztek jelentős tulajdonnal, kezdetben nem valamennyi szövetséget alkotó államban rendelkeztek választójoggal. Az USA számos tagállamában – az északi államokat is beleértve – az afrikai-amerikai származású állampolgárok például nem szavazhattak, akkor sem, ha nem voltak rabszolgastátusúak. Néhány tagállamban a katolikusokat és a zsidókat is kizárták a választásra jogosultak köréből. Az első választott kormány első húsz évében számos felkelés zajlott ellene, és különböző csoportok részéről folytonos, gyakorta kifejezetten durva támadások érték a kormányzás minősége miatt. A demokrácia jellege a világban jelentős változásokon megy keresztül. Paradox, hogy amikor kezdenénk végre valamit megérteni a világ működéséből, a vizsgált jelenségek kissé vagy nagyon is átalakulnak. A XX. század demokráciaideálja a zárt és szuverén nemzeti állam létéhez kötődött, olyan nemzetállamhoz, amelynek állampolgárai határain belül éltek, és amelynek kormánya az államhatárokon belül képes volt szabályozni és kézben tartani az ügyeket. Ez a demokráciaeszme azonban – a globalizáció állandó nyomása alatt – folyamatosan erodálódik. A fontos problémák és a meghatározó szereplők egyre gyakrabban és egyre nagyobb mértékben az országok határain kívül találhatók. A „sorsközösség” és a „hatalom közössége” egyre inkább elkülönül, elszakad egymástól. Ilyen körülmények között az újonnan demokratikus útra lépő nemzetek előtt nem egyszerűen az a feladat áll, hogy modernizálják országukat valamely modell szerint. Az utolérés kifejezés nem elegendő annak a folyamatnak a leírásához, ami ezekre az országokra vár.

– Megfigyelhető-e konvergencia a demokratikus berendezkedések különböző formái között?

– A demokrácia sokféle intézményi berendezkedés keretei között létezik, és ezek mindegyike lehet biztonságos, stabil és sikeres. Egyes országokban parlamenti intézmények működnek, és a kormány fejét az országgyűlés választja meg, más nemzetek elnöki rendszert hoztak létre, és a kormány fejét külön választási folyamatban jelölik ki, és léteznek a két előbbi rendszer elemeit vegyítő formák is. Az országok egy csoportjában egykamarás parlament működik, másutt kétkamarás, de a felsőháznak csak korlátozott befolyása van a döntéshozatalra. Megint másutt a parlament két háza szimmetrikus és kiegyensúlyozott hatalommal rendelkezik. A hatalom központosítása szempontjából szintén lényeges különbségeket tapasztalhatunk. Egyes országokban a legtöbb hatalom a kormányzat kezében összpontosul, míg másutt a hatalomgyakorlás formája erősen decentralizált. A választási rendszerek között van olyan, amelyben több jelölt küzd a győzelemért, és a relatív többség szava dönt, másutt az abszolút többség által támogatott jelölt viszi el a győzelmet, ha szükséges, a második forduló során. Több országban arányos képviseletre törekszenek, ahol a törvényhozási helyeket az elnyert szavazatok arányában osztják el a versengő politikai csoportok között. Ökonometriai vizsgálatok tanúsága szerint nem mutatható ki mérhető korreláció a régóta működő demokráciákban az intézményi berendezkedés és az ország társadalmi-gazdasági mutatói között. A választópolgárok elégedettsége kissé magasabb az arányos parlamenti képviseletet biztosító országokban, de a különbségek ezen országok és más rendszerek között nem lényegesek. Nem látszik semmi jele annak, hogy a különböző országokban kialakult intézményi berendezkedések – valamiféle politikai normák szerint – közelednének egymáshoz. Ezek az intézmények a társadalmi-politikai realitások leképeződései. Kisebb és homogénabb országok általában központosítottabb parlamentáris intézményi berendezkedést alakítottak ki, ahol a választásokat az arányos képviselet elve vezérli, nagyobb és több kisebbségi csoporttal rendelkező országok viszont bonyolultabb és decentralizáltabb intézményrendszert hoztak létre olyan parlamenttel, amelyben helye van a felsőháznak. Ez biztosítja a regionális és kisebbségi érdekek határozottabb képviseletét. Ha van közös tendencia a régebbi demokráciákban, akkor az a pénz egyre növekvő hatalma, amely egyre inkább befolyásolja a választási kampányok menetét és a közpolitikát. Ha létezik olyan intézmény, amely mindezen országokban egyre nagyobb hatalomra tett szert, akkor az a média, amely egyaránt képes pontosabb és részletesebb információkkal ellátni a választópolgárokat, és így megalapozottabbá tenni döntésüket, és ugyanakkor – a szenzációk bűvöletébe – torzítani a választókhoz eljutó információkat.

– Kína és Vietnam úgy modernizálja gazdaságát és ér el eközben jelentős gazdasági sikereket, hogy nem ad teret a demokratikus intézmények fejlődésének. Fennmaradhat-e ön szerint hosszabb távon a modernizálódó, piacosodó gazdaság és a központi vezérlésű, autokratikus jegyeket viselő politika kettőssége?

– A fejlődő országok politikai gazdaságtana meglehetősen szoros statisztikai kapcsolatot mutatott ki az országok demokratizálódása és gazdasági növekedése, fejlődése között. A leggazdagabb országok túlnyomó többsége – de nem mindegyikük – demokratikus rendszerben él, míg a legszegényebbek közül sokban – de nem mindegyikben – autoriter rezsimet találunk. A demokratizálódás fő hajtóerejét a modern infokommunikációs technológia terjedésében látom, amely sokkal hatásosabban segíti azt, mint a szabadpiaci decentralizáció. Egyre nehezebb elzárni az emberek elől, legyenek bármely ország polgárai, mi történik másutt a világban. Ugyanígy ma már az egyes országok számára is egyre nehezebb, sőt, lehetetlen elrejteni, eltagadni a világ előtt a politikai elnyomás tényét. Ne feledjük, hogy a demokrácia kiteljesedése – függetlenül az állampolgárok aktivizálódásától és a tömegnyomástól – mindig igényli azok tevőleges egyetértését, akik az éppen uralkodó rendszer vezető pozícióit elfoglalják. A demokratizálódási folyamat nem forradalmi változás, hanem fokozatos, reformok útján haladó fejlődés. A demokrácia – amióta csak létezik a Földön, és amíg létezni fog – mindig is vitatott elv marad, mert a lényegéhez tartozik, hogy egyes csoportokat hatalomhoz segít, míg másokat – időlegesen és részlegesen – megfoszt tőle, és ők ezt természetesen rossznéven veszik.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 26. szám