KOLTAI TAMÁS
Miskolc felől
Színház
A városközpontban piaci a hangulat, gólyalábú kikiáltó hirdeti Debussyt és Massenet-t – aki kivetnivalót talál benne, gondoljon arra, hogy a középkori színház a piactereken zajlott -, szignálként elszaxofonozza a Marseillaise első két sorát, elvégre az idén a franciák szerepelnek a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál műsorán. Békés szimbiózisban él lacikonyha, sátorbutik és magas művészet, ennek – talán bizarr – jeléül este a Nyári Színházba beszűrődnek a popzene hangjai az újonnan átadott Hősök teréről. Miskolc magáévá tette a Bartók+… fesztivált. Mindenhova jut közönség, ami nem csekélység, ha elgondoljuk, hogy naponta három-négy, olykor több produkció kínálta magát. Szaporodnak a helyszínek, alternatív játszóhelyek létesülnek a színházi falakon, templomokon és a Művészetek Házán kívül, a műsor betört a hírneves tapolcai Barlangfürdőbe, Kovalik Balázs Rameau-kalandtúrát szervezett az egyetemi fűtőmű használaton kívüli ipari csarnokába, ugyanabban az időpontban, amikor a szent színházi falak között egy nemzetközi rendező mogul kínálta magát. A fesztivál már ezt is kibírja: konkurenciát csinál magának. A közönség olyan kínálatot kap – nem állítom, hogy csupa elsőrangú teljesítményből -, amelyhez hasonlót más városban nem remélhet Magyarországon, Budapestet is beleértve. Jellemző, hogy hazai operai szakemberek – bár szállingóztak – nem özönlötték el a nézőteret. Viszont gyakran lehetett idegen szót hallani – a külföldiek, akár mezei nézők, akár kritikusok, akár fesztiválszervezők, érezhetően bennfentesek. Egy fiatal nő kifelé jövet a szünetben szó szerint ezt mondta partnerének: „Ha ennyien ide jönnek kintről, abban lehet valami.” Látszott rajta, hogy exkluzív esemény részesének érzi magát. A sznobizmus nem a legrosszabb azok közül a lehetőségek közül, amelyek fölemelhetik a magyar operaművészetet.
Seregszemlét tartani nem ennek a gyors mérlegnek a feladata, csak két előadást – általa két jelenséget – szeretnék közhírré tenni, tanulságképpen. Mindkettőt a francia kapcsolat tárgyköréből – utaltam a tematikára, az idei fesztivál hivatalos címe: Bartók+Párizs. (A Bartók-vonal is megér majd egy nagymisét: Kovalik ötödik A kékszakállú-rendezése újabb reveláció.)
Az egyik Halévy A zsidó nő című operája, a Litván Nemzeti Opera és Balettszínház előadásában. Ez a „nekünk legyen mondva” kategóriája, úgy is mint zenei színvonal, pláne mint összművészet (Gesamtkunstwerk). Ide nekünk az Andrássy útra! Nem tudom, a Litván Nemzeti Opera hányadiknak jelöli magát az európai ranglistán, ilyesmire csak nekünk van időnk, ők el vannak foglalva, Miskolc után a ljubljanai fesztiválra mennek három könnyű darabbal, A walkürrel, az Aidával és a Saloméval. A zsidó nő láttán nehezen tudom elképzelni, hogy olyan tréfás félreértéseket hozzanak létre, mint amilyen nálunk nemrég A nürnbergi mesterdalnokok volt, most meg az André Chénier vagy az operáról mint műfajról bájos zenedramaturgiai tévképzetet tápláló Kanyóné. Tíz perc elég eldönteni, van-e spílereknek koherens elképzelésük az opusról, szakmai apparátusuk annak színvonalas közvetítésére, továbbá összehangolt együttesük, amelynek minden tagja megfelelő nívót képvisel, és aláveti magát a darab operaszínházi megvalósítására hivatott, mesterségük gyakorlására optimálisan alkalmas szakembereknek, nevezetesen a karmesternek és a rendezőnek. Lehet, hogy a litván társulatban nincsenek nemzetközi sztárok – vagy csak nem viselkednek úgy, mint Metropolitant járt mieink (legalábbis néhányan közülük), akik nem szolgálni, hanem uralni akarják a művet, a közönséget, az egész színházi estét.
A vilniusiak ensemble-operát produkálnak. És van egy rendezőjük: Günter Krämer. Alljunk meg, Krämer nem az övék. Kurrens rendező, akit meghívtak, szcenírozza a darabot, miután korábban megtette a bécsi Staatsoperben. A zsidó nő Vilniusban nem „eredeti”. Kópia. Lényegében a bécsi előadás másolata. Krämer-szabvány. Azt lehet rá mondani, hogy nem gilt, nem ér a nevünk – tessék eredetit alkotni.
Kérdés, így van-e. Az operarendezés szakma, amit nem kell feltétlenül erőltetni – a miskolciak előadta Hoffmann meséi például egészen jó volt fülhallásilag, ha behunytuk a szemünket. A másik megoldás – Weöressel szólva – különb féle jerekekkel kísérletezni, olyanokkal, akik legalább kimozdítják a színpadot a több évtizedes tohonyaságból (a kritika pedig jobb híján, szolidaritásból, úgy tesz, mintha sikerült volna operarendezőt találni). A harmadik kínálkozó lehetőség: meghívni azt, aki ért is hozzá. Krämer profi. Salzburgban a Mitridate, re di Ponto című Mozartot, ami az ifjú szerző színszerűség szempontjából nem a legkáprázatosabb opera seriája, sziporkázó kortársi szellemmel vitte színre. Miért a litvánoknak jutott eszükbe Krämert meghívni? Miért rendez Konwitschny Pozsonyban? Ők nem szégyellik lenyúlni a legjobbakat? Kevésbé kivagyiak, mint mi, „Európa közepe”? Vagy csak van rá pénzük? Krämer egyszerű és nagyvonalú eszközökkel, történeti teatralitással, egyszersmind provokatív szándék nélküli aktualitással rendezte meg a középkori rasszizmustól és saját bosszúálló lelkétől szenvedő zsidó aranyműves tragédiáját. Fölad a nézőnek egy csomó kérdést. Fültanúja voltam a szünetben, amint egy láthatóan disztingvált hattagú társaság franciául és magyarul igyekezett kibontani, hogy Trident Németországban van-e, és ha igen, akkor a tömeg miért lenget francia trikolór papírzászlócskákat. Több gondolkodtató rendezőt kell hívni, ettől egy idő után annyira fölfejlődik a közönség esztétikai érzékenysége, hogy már tudni fogja a választ.
Egyelőre alapszinten kell Krämertől tanulni. Tudják, hogyan állít be – ő is tablószerűen – egy szextettet, a háttérben kórussal? (A III. felvonás fináléja) Annyit elárulok, hogy nem zsinórban a rivalda elé állítva a hat énekest. Akik hálából nem ágálnak, hanem drámai helyzetbe kerülnek, és nem üvöltenek, hanem énekelnek. Vilnius egész közel van Bécshez, Budapest meg leesik a térképről.
A másik különleges élmény Francis Poulenc pontosan ötven évvel ezelőtt írt operája, A karmeliták párbeszédei (inkább: beszélgetései), amelyet a zágrábi Horvát Nemzeti Színház adott elő, saját erőből. Maga a darab másutt korántsem annyira ismeretlen – nekem eddig az volt -, mint nálunk, ahol az operatörténet a Szöktetés a szerájból Mozartjával kezdődik, és Puccini Turandotjával fejeződik be; ami az előbbi előtt és az utóbbi után keletkezett, az nem számít, nem kell figyelembe venni, akár a műkorcsolyaversenyek bíráinak a két szélső pontszámot. A Karmeliták erős hatásokkal megkomponált, drámai frivolitással hangszerelt mű a francia forradalmi terrorról – az egyenként guillotine alá lépő apácák halálakor mindannyiszor éles nyisszanással csap le a zenekar. Halévy a francia nagyopera csillogó eszközeivel, Poulenc a Bartók és Sztravinszkij utáni expresszív teatralitással beszél a vallásos fanatizmus, tágabban a transzcendenciába kapaszkodás egy-egy válfajáról. Kre¹imir Dolenèiæ, a rendező úgy használja színpadán a szélfútta fehér tüllöket, hogy nem lesz belőle közhely. A rebbenő, finoman metakommunikáló apácákat ugyanúgy brutalizálják a forradalom fekete terroristái, mint a hasonlóan öltözött császári pribékek a zsidó aranyművest az Halévy-operában. A két darab keletkezése között százhuszonkét év, a két fesztiválelőadás között hat nap telt el, Miskolc városa fölött az opera múzsája örvendezett.
(Bartók+Párizs, Miskolci Nemzetközi Operafesztivál, június 13-24.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 26. szám
