Tony Blair távozása nagy visszhangot váltott ki mondhatni az egész világon. Tizenegy éven keresztül kormányozta Nagy-Britanniát, a népszerűsége pedig a búcsújával megnőtt. Különös sors: egész Anglia várta már, hogy távozzék, elhagyja a Downing Street-i házat és a világ legrégibb és talán legmodernebb nemzetállamának kormányzását. Ennek vége felé a Bush elnökkel való szoros együttműködése sokat ártott népszerűségének. Mégis sajnálták, hogy elment, most jöttek rá, milyen kivételes ember állt az ország élén, mennyi mindent köszönhetnek neki.
Először is azt, hogy egy elég hosszú idő alatt háttérbe szorult, ellenmondásokkal küzdő pártot visszaemelt a népszerűségbe, és olyan előnyt szerzett reformszocializmusának, amellyel a konzervatív toryknak nehéz lett versenyezniük. Ő találta ki a blairizmust, azaz a szocializmus modernizálásának mintáját azzal, hogy összhangba hozta a kapitalista gazdálkodást egy aktív, körültekintő szociálpolitikával, és legyőzte a Brit Munkáspártban hagyományos frakciózást. A francia Chirac elnökkel szemben, aki szüntelenül habozott, halasztgatta a szükséges reformokat, Blair dinamizmusa fölkorbácsolta az angolok hagyományos energiáját, megkönnyítette népének ellenállását az európai kísértésekkel szemben, és ezért megbocsátják neki Bush elnök politikájának túlzott támogatását is. Érdeméül tudjak be azt is, hogy virágzó, megerősödött országot ad át utódának, hogy kibékítette Londont Írországgal, varázslóként, megrázkódtatás nélkül, széles autonómiát adott Skóciának, és döntő szerepe volt a jugoszláviai háború lezárásában.
Egyáltalán nem meglepő, hogy alig búcsúzott el a londoni parlamenttől, amelyben sok vihart sikerült lecsendesítenie, egy rendkívül nehéz probléma megoldására vállalkozott. A közel-keleti konfliktusban a rendezést kereső Egyesült Államoknak, az Európai Uniónak és Oroszországnak lesz a megbízottja, hogy kiutat találjon Izrael és a palesztinok viszályában. „Ismerünk-e a jelesek között bárki mást, akit ennyi nagyhatalom egyenlő tekintélyű partnerként, egyhangúan szemelt volna ki egy világpolitikai probléma megoldására?” – tette föl a kérdést a Le Monde minapi vezércikkében. Lehet, hogy e roppant nehéz ügyet a diplomata Blairnek sem sikerül a békéhez elvezetnie, de talán valamit elér, miképpen a napokban Brüsszelben az egyengetők kompromisszumot találtak a németek és a lengyelek meg a többi európaiak perpatvarában.
Blair fáradhatatlanul aktív és fiatalnak maradt államférfiúként a dekadens birodalom helyén egy határozottan haladó Angliát hagy maga mögött. Amikor az Egyesült Államokra mindinkább panaszkodnak Bush elnök politikája miatt, Angliának nemcsak a hatalma növekedett, de a világnak iránta megnyilvánuló bizalma is.
Fejtő Ferenc
