Minden olyan regényes az életében, már a kezdet kezdetétől: egy balparti párizsi moziban Ginger Rogers és Fred Astaire tánclépéseinek nézése közben kezdett udvarolni apja a mamájának. Harminc évvel később a hollywoodi sztárpár, Ginger és Fred nyújtotta át neki az Oscar-díjat az Egy férfi és egy nőért. Alig húszévesen kamerával a kezében hol az Ardennesek felett repkedett, hol a 56-os forradalomról tudósított Budapest utcáin mint híradós operatőr. Mindent a gyakorlatban tanult meg a filmezésről, a fénybeállítástól a vágásig, a forgatókönyvírástól a producerkedésig. Egyaránt szereti a külső és belső utazásokat, a happy end érzetét keltő lezáratlan történeteket. Vállaltan szentimentalista, nosztalgikus. Calderón után szabadon az élet számára egy hosszú álom, amiből egy napon felébredünk. Négy házasság, hat gyerek, két unoka, negyven film, fél évszázados filmes pályafutás, megszámlálhatatlan sztori és legalább ugyanannyi csel „birtokosa”. Claude Lelouch nem szorul bemutatásra az édes-bús ponyvaregények, a romantikus tájakat idéző képeslapok, a fülbemászó dallamok szerelmesei előtt. Nagyszabású terveibe egy elkényeztetett gyerek örömével vág bele, és az sem szegi kedvét, ha a kritika sárba döngöli. Mint legutóbb a Szeretni bátorság című, 2005-ös filmje kapcsán. Cannes idei meglepetéstortájára a habot ő „szervírozta”. Nevezetesen a Mindenkinek a maga mozija című szkeccsfilm egyik epizódjával és nem utolsósorban a Pályaudvari regény nagyjátékfilmmel, melynek bemutatását a fesztivál a búfelejtő mozi mestere előtt amolyan tisztelgésnek szánta.
– Milyen érzéssel töltötte el, hogy a nemzetközi filmvilág harmincöt legrangosabb alkotójának sorában önt is felkérték, hogy fogalmazza meg a moziteremhez fűződő élményeit?
– Szinte az utolsó percig tökéletes rejtély fedte, ki milyen történettel áll majd elő. Igazán ez tette ördögien izgalmassá ezt a megtisztelő feladatot. Gondoljon csak bele, fejenként öt perc állt a rendelkezésünkre, hogy elmeséljük, mit is jelent nekünk a mozi. Nagyképűség nélkül állíthatom, én a szó szoros értelmében az életemet köszönhetem neki. A szüleim egy Fred Astaire-Ginger Rogers-film vetítésén ismerkedtek meg egymással. Apám a sötét moziteremben kezdett udvarolni anyámnak. Egyszersmind a mozi jelentette számomra a menedéket, hiszen zsidó lévén a német megszállás idején anyám abban a moziban rejtegetett, ahol pénztáros volt. Vélhetően az anyatejjel együtt szívtam magamba a filmes szenvedélyt. Nem tudom a véletlen számlájára írni, hogy 1966-ban, harminc évvel a szüleim megismerkedése után Fred Astaire és Ginger Rogers kezéből vehettem át az Oscar-szobrot. Mi ez, ha nem sorsszerűség, ami végighúzódik az egész életemen?
– Legtöbb filmjében szeret eljátszani a látszólagos véletlenek és sorsszerű találkozások misztériumával. Hisz abban, hogy a rendelt időben, a rendelt helyen találnak ránk barátok, szerelmek?
– Szerintem mind az élet, mind a filmezés a folyamatos bizonytalanság állapotában tartja az embert. Egyedül két dologban lehetünk biztosak, abban, hogy megszülettünk és hogy valamikor meghalunk. A kettő között pedig még bármi megtörténhet. Nos, ezt a bármit éljük, ragozzuk, tesszük ide-oda, próbálunk meg következtetéseket levonni, aztán oda jutunk, hogy elismerjük, képtelenek vagyunk belátni a beláthatatlant. Az élet sok műfajban tör ránk, akárcsak a filmek. Talán inkább abban hiszek, hogy minden kószálásunk, keresésünk célja annak a valaminek vagy valakinek a megtalálása, aki már valahol, valamikor elindult felénk. Ha úgy tetszik, ezt nevezem én sorsnak.
– Huszonnyolc évesen szinte a semmiből startolva érte az Egy férfi és egy nő bombasztikus sikere: az Arany Pálma, majd az Oscar-díj. Mai szemmel hogyan emlékszik vissza a film cannes-i diadalmenetére?
– Kész blamázsnak indult. A reggeli sajtóvetítésen elszakadt a kópia. Amikor a tengerparti jelenetnél elsötétült a mozivászon, sokan fütyültek vagy elhagyták a termet. Estére olyan izgalmi állapotba kerültem, hogy zavaromban az akkori fesztiválpalota kulisszái mögött tébláboltam, és köszönés nélkül elmentem Orson Welles mellett. Később a díjátadáskor nem győztem exkuzálni magam előtte. A díjkiosztás napján Jean-Louis Trintignant-nal kószáltam a Croisette-en, majd a Carlton Hotelhez érve egy ismeretlen férfi odakiabálta nekünk: „Az Arany Pálmát az Egy férfi és egy nő nyerte!” A mai napig nem tudom, ki volt a jól informált egyén. Tényleg olyan volt az egész, mint egy álom.
– Egy nagyot ugorva, az elmúlt években rendezői minőségében nem mondhatja el magáról, hogy a szerencse kegyeltje. Az amerikai tragédiára reflektáló kollektív alkotás, a 010911 epizódján kívül nemigen találtak meleg fogadtatásra filmjei. Miben látja ennek okát?
– Mi tagadás, nehéz idők járnak a szerzői filmekre. Manapság a látványmozi, a videojátékokból adaptált sztorik, az akciófilmek korszakát éljük. A producerek is biztosra akarnak menni, a nézettségi adatok mindenhatósága felülírja a személyes hangvételű kísérletezéseket. Gigászi harc folyik a moziipar gépezetében a közönség megnyerésére. A filmkészítők nem feltétlenül a minőségre mennek. Mindez nem mentség arra, hogy bizony egyre nehezebbé vált eltalálni, mi kell a nézőknek. A magam részéről változatlanul kitartok amellett, hogy olyan filmeket készítek, amiket magam is szívesen néznék. Meglehet, az én kis egoizmusomból fakad, hogy nagy anyagi kockázattal és lelki izgalommal kezdek neki minden filmemnek.
– És némi csellel is, hiszen a Pályaudvari regény című utolsó filmjét művészi álnéven rendezte. Mi volt a célja ezzel?
– Játékos természet vagyok. Kiagyaltam egy kissé őrült tervet. Mindenkivel elhitettem, hogy a saját produkciómban készült film rendezője Hervé Picard pályakezdő rendező. Valójában ő az egyik legjobb barátom, ifjúsági dzsúdóvilágbajnok, aki belement ebbe a játékba. Hogy mindez mire volt jó? Hát elsősorban arra, hogy a forgatás és az utómunkálatok egy éve alatt békén hagytak. Vissza akartam találni a kezdeti évek lelkesedéséhez. Igyekeztem a végsőkig megőrizni a titkot. Már fel is készültem arra, hogy mit mondok majd Gilles Jacobnak, a cannes-i fesztivál elnökének: „Van egy tehetséges fiatal rendező, csinált egy fantasztikus filmet, aminek én vagyok a producere. Feltétlenül válogassák be a versenybe!”
– Végül valaki leleplezte?
– Én magamat. A színészek, a stábtagok, Picard barátomat is beleértve, aki végig jelen volt a forgatáson, remekül állták a sarat, semmit nem szellőztettek ki. Pályafutásom ötvenedik évfordulójának tiszteletére a Pályaudvari regényt is beválogatták a hatvanadik fesztiválra. Ez a film egy olyan férfiról szól többek között, aki el akar tűnni, másnak akar látszani, mint aki valójában. A hiúságom azt mondatta velem, hogy feladjam az anonimitásomat, még mielőtt maguktól is rájönnének a cselre. Elvégre a motívumok, amiket használok, lelepleznek: csalások, eskük, hűség, hűtlenség, érzelmi gubancok. Szeretek egyidejűleg több szálat mozgatni, több műfajt keresztezni a drámától a melodrámáig, a komédiától a road movie-ig. Azt a fajta regényességet keresem a filmekben, amivel az életet is megélem. Végső soron egy nagy kalandnak fogom fel az egészet.
Szentgyörgyi Rita
