Alaposan megrázhatta a Hamasz híveit a váratlanul felröppenő hír: Izrael szabadon enged kétszázötven palesztin foglyot. Hogy miért nem üdvözli honfitársai szabadulását őszinte örömmel a radikális palesztin csoport? Pusztán azért, mert a humanitárius gesztus csakis izraeli nézőpontból értelmezhető: a szabadon bocsátottak ugyanis egytől egyig a Fatah emberei, a hamaszosok továbbra is a börtön mélyén sínylődnek.
Hosszú lenne felvázolni annak a fejlődéstörténetét, hogyan jutott el a zsidó állam vezetése a jó palesztin, rossz palesztin némiképp önkényes felosztásáig. Ha Olmerték így kívánják segíteni Abbasz politikai küzdelmét, csak olajat öntenek a tűzre. A bejelentés ugyanis megkésett: a borítékolható fatahos boldogságon túl politikai következménye nemigen lesz a gesztusnak.
Maradjunk abban, hogy az elmúlt hetekben-hónapokban zajló példátlan palesztin belháború, az arafati örökség lebontása, az erőszakhullám még azokat is elgondolkodtatta, akik egyébként következetesen ellenzik a politikai cionizmust, és ha tehetnék, már holnap a tengerbe szorítanák az izraelieket. A palesztin nemzeti tragédia persze nem ma kezdődött, de arra nemigen láttunk példát az elmúlt évtizedekben, hogy a különböző frakciók és érdekcsoportok nyílt hajtóvadászatot rendezzenek a másként gondolkodó honfitárs után, hogy testvér szegezzen fegyvert a testvérnek, s hogy ölbe tett kézzel nézzék végig, amint sokat szenvedett népük újabb tömegei vánszorognak az izraeli határ felé. Mi tagadás, a Hamasz néhány nap alatt elérte, amit egyébként a legkonokabb izraeli propagandagépezet sem tudott kikényszeríteni: a palesztinokat immáron államalakításra, önálló nemzeti létre alkalmatlan népcsoportnak látják világszerte.
Ne legyünk azonban igazságtalanok, és jegyezzük meg, hogy palesztin nézőpontból egészen másként fest a történet. Joggal hivatkoznak történelmi sérelmeikre, hányattatásaikra, csak éppen a minden érintettnek üdvözítő megoldással adósak. A másként kinéző, beszélő és imádkozó embertárs kiirtására szövetkező közel-keleti hagyományok szellemében nem is lehet ez másképp. A mindenétől lecsupaszított, koldus palesztin országembrióban – amely többek között a gyűlölt ellenfél segélyéből tartja fenn magát, és amely mindennemű pánarab szolidaritás élő cáfolataként tengődik egyik napról a másikra – a normális élet előfeltételei sincsenek meg. Igazán elegáns és módfelett kényelmes persze a karosszékből prédikálni toleranciáról és más effélékről. Ha így teszünk, soha nem értjük meg, mit jelent a kisemmizett, tönkrement, menekülttáborokban tengődő palesztinok életében a Hamasz, amely nem pusztán az elégedetlenség parazsa, hanem maga a mindent elborító tűz, a földre költözött isteni bosszúállás.
A Hamasz képtelen azonban a mérlegelésre, mert nem értékteremtésre, hanem rombolásra született. Tökéletes mása az izraeli oldalon is fellelhető, jelentős politikai befolyással rendelkező vallási fanatikusoknak, akik mindennemű politikai, területi vitát több ezer éves idézetekkel igyekeznek alátámasztani.
A Hamasz kétségkívül a korszellem megtestesülése, ha a puszta rombolás helyettesíti az érvelést. A Közel-Keleten hosszú évek óta teljesen átláthatatlan, esztelen erőszak tombol, és cseppet sem véletlen, hogy az általános káoszban jó ideje a gyilkosok és őrültek szava a leghangosabb. Mindkét oldalon, tegyük hozzá.
Most azonban érdekes fordulat tanúi lehetünk.
Jeruzsálemben a nagyhatalmak, az egyiptomi Sarm-es-Sejkben pedig a régió meghatározó államai tanácskoznak a kialakult helyzetről. Ez utóbbi négyoldalú – egyiptomi-izraeli-palesztin-jordániai – csúcstalálkozónak voltaképpen egyetlen célt szabtak a szervezők: a Hamasz gyors és kíméletlen kiiktatását a Gázai övezetből.
Bekövetkezett, amit oly kevesen hittek: arab és zsidó politikusok tárgyalnak az együttműködésről, igyekeznek megmenteni Mahmud Abbaszt, a palesztin jogállamiság utolsó támaszát.
Vagy elbukik ugyanis a jelenlegi palesztin vezetés, és vele együtt sírba száll mindaz, amiért Arafat elnök szóval és fegyverrel küzdött, vagy visszaáll a régi rend a Gázai övezetben, és a Hamasz-fegyveresek szétszóratnak a nagyvilágba, éppen úgy, mint fél évszázaddal ezelőtt apáik-nagyszüleik.
Csak időközben még jobban belerokkan mindenki, zsidók és arabok, jók és gonoszak, fanatikusok és demokraták.
A végtelen közel-keleti történet pedig tovább hömpölyög az idő árján, lassan, feltartóztathatalanul és véresen.
Szentesi Zöldi László, vezető szerkesztő
