Sárközi Mátyás
Kádár koponyája
Az asszony álmosan állt a konyhaajtó nyílásában.
– Észre se vettem, amikor felkeltél.
– Fél tizenkettő van. Most hallgattam meg a híreket.
– Vasárnap alhatunk, ameddig akarunk. Mondtak valami érdekeset?
– Kádárt visszatemették, de nem találják a fejét.
Az asszony összébb húzta kék pongyoláját a szakadt csipkéjű hálóing fölött.
– Azért rettenetes ez a sírrablás.
– Talán inkább sírgyalázás. Kádár sírjában nem voltak kincsek – mélázott kávéja fölött a férfi.
Az asszony félretolta a függönyt, és lenézett az udvarra. Szomorú ecetfa nyújtózkodott odalent, hátul hulló vakolatú toldaléképület volt látható, ahová tavaly vette be magát egy házaspár két gyerekkel.
– Nem készítetted ki a Rákóczi-túróst – nyújtotta el panaszosan a mondat végét az asszony.
Vasárnap szertartásosan reggelijéhez tartozott a Rákóczi-túrós, de ez csak akkor volt igazi, ha engedett a jégszekrény fagyosságából.
– Viszont a kávédat föltettem, már rotyog. Aztán elgondolkoztam a Kádáron. Megérdemli-e, hogy sírja van a Kerepesiben?
– Kádár alatt nyugalom volt, nem ez a nyavalyázkodás.
– Nyavalyázkodás, olyan szó nincs a magyar nyelvben – mondta oktatólag a férfi, és bekapott egy szelet parizert.
– Ne kézzel! – nyiffantott az asszony, és dühösen tette hozzá: – A fene a proli szokásaidba! Ott a kés és a villa az asztalon!
– Proli az öreganyád kínja – motyogta a férfi. Nagyapját szocdem sztrájkvezérként lajstromozta a Munkásmozgalmi lexikon.
A kávé felbugyogott.
– Igyál, nagyságos asszony.
A Rákóczi-túrós egy-egy korty kávéval volt a legjobb. A kávé kihozta a vanília ízét.
– Kádár remélte az ideális szocializmus megvalósulását – elmélkedett az asszony.
– Frászt – zárta le a témát a férje.
– Te is csak azon ügyködsz, hogy kettészakadjon az ország – jegyezte meg a nő, és vajat kent egy szelet kalácsra.
– Ki kívánja vissza az egypártrendszert? Miért? Hogy az anyád megint párt mittudomén micsoda lehessen? A focit is csapatok játsszák egymás ellen, bajnoki meccseken. Az emberek eldönthetik, kinek szurkolnak.
– A focihasonlat nem jó – szögezte le az asszony -, csak a csőcseléket juttatja eszembe, meg a zsidózást.
– Jaj, már megint a zsidózás!
A férfi idegesen felpattant. Csörrent a csésze, amint a mosogatóba tette.
– A csésze marad – szólt a felesége. – És ne felejtsd el, hogy az én családom számára valóban felszabadulás volt a felszabadulás. Az anyám ezért lépett be a pártba.
– Gyere, ülj az ölembe.
– Nem megyek.
Ez a szokott játék része volt.
– Gyere, mert elválok.
Az asszony feltápászkodott, lábával megkereste az asztal alá csúszott papucsát, belebújt, odaslattyogott a férjéhez, és elterpeszkedett az ölében.
– Édes teher – mondta a férfi.
Nézte reggel maga mellett az ágyban. Szombat este lenyomták a heti numerát, aztán jól aludtak. Az asszony szuszogott, tátva volt a szája. Kicsit ritkásan nőttek a fogai. Fényesre kente a bőrét, de menthetetlenül ráncosodott. A haja őszült nagyon.
– Milyen szagod van? – fintorgott a férfi.
– Lehet, hogy a régi krémem kicsit avasodik.
Leszállt a férfi öléből.
– Ebből még akár napsütés is lehet – nézett ki az ablakon -, délután járhatunk egyet a szigeten.
Hétfőn Orsika az aláírandó aktákkal együtt hozta be a kávét. Orsika északi szépség volt, merev mosolyú, a kontaktlencsék mögött kék szemű, egyenes tartású, igen kívánatosan dudorodó, ruganyos keblekkel.
– A fakivágási engedély – mondta, és a férfi széke mellé állt, az irat fölé hajolt. A vékony aranylánc a kis gyöngy bigyóval, előre csüngött a nyakából.
Ágyba vihetné Orsit. Most is kelleti magát. Azért állt ide, azért hajolgat. Mintha ő nem tudná, melyik oldalon kell aláírni az engedélyt.
– Mit szól a Kádár-dologhoz? – dőlt hátra forgószékében a férfi.
– Engem a politika nem érdekel – válaszolta a lány. Nem védekezésként. Tényleg nem érdekelte a politika.
– Ez azért más – erőltette a főnök -, ez nem politika. Ez egyrészt rendőri ügy, másrészt meg kicsit olyan… kicsit olyasféle…, hogy él-e még az Elvis Presley.
– Hol van már az Elvis Presley – legyintett Orsi -, őt a maguk nemzedéke istenítette.
– S maga kit szeret, Orsi?
– Hát sokat. Hazai vonalon most az egyik menő a Szupernatúr. Játszik benne egy srác, aki együtt kajakozott a bátyámmal.
– S a bátyja melyik focicsapatnak drukkol?
– Egyiknek sem. Már a Fradinak sem érdemes.
Zoltán egyenesen a lány szemébe nézett: – Nincs remény?
Orsi állta a férfi pillantását. A pléhtálcára tette az üres csészét és azt mondta:
– Remény mindig van.
Hamarabb ért haza, mint a felesége. Talált a hűtőben egy elfeledett palackot, alján ujjnyi tokajival. Megitta, de nem ízlett. Az asszony cekkerrel szuszogott be az ajtón.
– Milyen nap volt? – kérdezte a férfi.
– Szokásos. Tömések, húzások. Egy nőnek három hete lett kész az ültetett fogsora. Fél évig kínlódott, amíg a doki befejezte. Félmillióba került. Most meg autóbalesete volt, kitörte a két nagymetszőt. S nálatok?
– Semmi.
Az asszony a konyhában matatott, onnan szólt be a szobába:
– A Kádár koponyája megkerült?
– Már miért került volna meg? Valaki kirakta a sublótra.
– Ennyire tiszteletlenül azért nem beszélhetsz róla. Éveken át vezette az országot.
– Ugyan. Szolgálta az oroszokat.
– Oh, ezek az átgondolatlan kijelentések!
Az asszony vitára készen az ajtófélfának támaszkodott. Egész mutatós volt a jobbik kosztümjében. Aztán mégis úgy döntött, hogy felteszi főni a krumplit. A férfi hátulról átkarolta.
– Mire megvénülünk, mindenben igazat adsz nekem – mondta.
– Soha – felelte az asszony, és megsimogatta az arcát.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 25. szám
