Nem tudom, ki hogy van vele: engem levesz a lábamról, hogy ugyanaz az ember gyűjtötte egy életen át az Így élt Petőfi négy kötetének elképesztően gazdag anyagát, aki a leglelkesebb Ady-könyvet írta s aki a szeretetre kiéhezett ifjú József Attila mellé állt. Vajon ez a minőségérzék, ez az odaadás milyen nyomot hagyott Hatvany megítélésében? Remélhetőleg nem olyat, mint amilyet a Radnóti-napló 1989-es kiadásának jegyzete tükröz, mely szerint Hatvany Lajos = „nagyiparos”, s csak mellesleg „irodalomtörténész”. Ez talán csak az utókor nyeglesége, s a maga korában (legalább mint mecénást) jobban megbecsülték.
Hát – ahogy vesszük. A Magyar Kultúra 1915-ben ilyen szemrehányással illette: „ahelyett, hogy a magyar cukoripar föllendülése körül összespekulált milliók egy csekély töredékével a vesző, pusztuló, kivándorló magyarság ügyét segítené, mentorként ügyködik a magyarságot züllésbe hajszoló dekadens irodalom fölött.” 1920 augusztusában a Gondolat is azon háborgott, hogy „íróink legnagyobb része jóhiszeműen állott a Nyugat zászlaja alá s nem is volt sejtelme arról, mire fog vezetni az elvárt köteles hála, amivel a cukorbárónak tartoztak”. Hogy mire vezetett, arról 1939-ben, az Új Magyarságban Oláh György adott fogalmat: „még azok is, akiket vendégül lát, magukban lezsidózzák őt s legfeljebb a keresztény írók barátságát kereső gazdag kufárt látják benne”. A Szózat 1923-ban úgy látta: „Ady pályája a Hatvany-féle destrukció mocsarába fulladt bele. Ez volt a Nyugat destruktív iskolája, mely egy csomó hülye keresztény támogatása mellett Károlyi Mihály uralkodására, Kun Béla szennyes zsarnokságára vezetett”. A nyilas Magyarság Útja is ezt szajkózta 1942-ben: „Hatvany báró kétségkívül sokat tett, de a zsidó tőke politikája mindig értékes volt, ha az ő védelmüket elősegíthette. Jól tudjuk, csak zsidó felfogás szerint lehetett írnia Adynak, Babitsnak, Kosztolányinak stb.” Az Új Nemzedék már fenyegetőzött is: „Hatvany Lajos, a Károlyi-forradalom cukorbárója hazajön, újságolja egy liberális bennfentes. Mi pedig azt mondjuk, sehogy sem jöhet haza. Ez az ország nem hazája, ezt a hazát ő társaival egyetemben eladta. Itthon – pardon, de ez természetes – csak lámpa fölött lehet helye.” Volt persze Hatvanynak (származásán kívül) más bűne is: németül írt könyve, a Verwundete Land már azzal is felháborította a Nemzeti Újságot, hogy „a tekervényes eszű báró” így bocsátotta útjára könyvét: „nem a békepropagandát eláruló Wilsonnak, nem a ma is eleven erővel ható gonosz szellemnek: Clémenceau-nak, nem a politika cinikus vigécének, Lloyd George-nak, hanem a hitét és eszményeit üldözések közt is hűségesen szolgáló Romain Rollandnak, a politika látnokának ajánlom”. Az sem számított, hogy Giesswein Sándor prelátus szerint ez a könyv „minden hivatalos, félhivatalos és nem hivatalos propagandairatnál többet tesz a magyarság érdekében. Akármilyen nézettel van is valaki a szerző politikai orientálódásával szemben, el kell ismernie, hogy Hatvany a magyar psziché fejlődésének oly szimpatikus képét nyújtja, hogy ennél fogva a magyar nemzetet minden kultúrembernek meg kell szeretnie.” (Ekkortájt volt Hatvany, mint ő maga írta, „az emigráció honvágyalmi minisztere”.) A jobboldali támadások ellenében az sem vigasztalhatta, hogy munkáját legalább a baloldal elismeri. Jászi Oszkár arról írt a Bécsi Magyar Újságban, hogy „az emigráció széles körei valami ellenforradalmi szagot éreztek a Hatvany munkáján. Nehéz okát adni annak az ellenszenvnek, sőt gyűlölködő elkeseredésnek, melyet a balszárny sajtója mutatott vele szemben.” Az okot abban látja, hogy a szerző „éles világossággal körülhatárolja álláspontját úgy balfelé, mint jobbfelé.” Hatvanynak azonban a balfelől vizionált „ellenforradalmi szagból” se volt haszna: amikor 1927-ben hazatért, egyebek közt ezért a könyvéért ítélte el a Töreky-tanács. Azt viszont, hogy (szerinte) a „bűn” nem is létezik, gróf Bánffy Miklós csak 1943-ban tette közzé: „Hatvany kibicelt az eseményeknek, de ama könyvben, melyet önreklámnak írt a forradalom utáni decemberben, akkora tevékenységet hirdet magáról, hogy akik olvasták, mind komolyan vették és innen indult a gyűlölség ellene”.
A gyűlölség persze másból is táplálkozott. Urak és emberek (angolul Bondy junior) című regényéről mint értékes magyar alkotásáról az 1930. év Nobel-díjasa: Sinclair Lewis írt elismerő kritikát. Fel is hördült erre a Nemzeti Újság: „Megengedjük, hogy Hatvany regényében az alakok rajza kitűnő, de nem tárhatja elénk az igazi magyar lelket. Egészen más lélek az, ami valóban benne van. Nemzeti lélek az is, de a magyar nemzetitől egészen távol áll. Hatvany a zsidó burzsoázia evolúciójának rajzát akarta adni.” A Magyarság 1933. május 17-én hírül adta, hogy „a Völkischer Beobachter, Hitler kancellár hivatalos lapja szerint Hatvany-Deutsch, a zsidó cukorbáró Németországból megszökött zsidókat foglalkoztat birtokán. Hogy a magyar közvélemény figyelmét erről eltereljék, a budapesti zsidó zsurnalizmus általános támadást indított a nemzetiszocialista Németország ellen, hogy a magyar lakosságot Németország ellen felheccelje.” Csoda-e, ha Maróthy-Meizler Károly honatyának még a soproni nyilas országgyűlésen, 1945. január 11-én is az volt a fő problémája, hogy „hiába idézik a Hatvany Lajosokat, ők maguk is azt mondták, hogy a gettóból kilépve természetesen nem járhatunk többé kaftánban, fel kell öltenünk a frakkot, föl kell vennünk a kereszténységet. A zsidók számára a kereszténység nem más, mint konjunktúra”.
Hazatérése után, 1947-ben Hatvany a Haladásnak adott interjúban azon ironizált, hogy „az emigrációt nem jól bírtam, a támadásokat annál jobban. Most, hogy jól bánnak velem, egyenesen csökkentségi érzésem támadt”. Mi meg már tudjuk, hogy sokáig ettől sem kellett szenvednie: Király István például már 1949-ben úgy emlegette, mint „Petőfi kispolgári demokrata meghamisítóját”.
Nyerges András
