Megtörténhetett volna velünk is, töprengek, ahogy lapról lapra haladok Nyerges András családmeséjében, felmenői legendáriumában, megdöbbentően brutális, ám mégis gyengéden érzékeny történetében. Egy nagyon jó regényben.
Megtörténhetett volna velünk is, jutok el a végig sejthető titokig az utolsó oldalakon, amikor is az ötvösi mívesség szakmai alázatával, a természettudományi kutatók (itt éppen biológus) rendíthetetlen szorgalmával és nem kevésbé a meseszövés intellektuális bátorságával rendbe sodródnak az addig egymást keresztező, összegabalyodó, időnként már-már idegesítően kusza szálak. Kiderül az igazság: a türelmes megbocsátásban élő, zsidónak hitt anyai és a vakhitet mindennél előbbre valónak tartó, pápista apai múlt, az íróban végleg egymásra talált két világ felcserélhető.
Igen, ez itt kérem egy k.-európai történet. Egy nagyon izgalmas, végeláthatatlan, befejezhetetlen, elfelejthetetlen történet. Pedig ott van benne az atyai kérés és intelem: el kell felejteni.
De hát hogyan? Miért? – foglalkoztathatta az írót legszemélyesebb történelmének felismerése. És döntött: nem felejt, mert nem szabad felejteni. Sőt meg kell osztani velünk, hiszen ebben a történetben, itt, akiknek így vagy úgy, de mégiscsak hasonló a legszemélyesebb történelmünk, mi is benne vagyunk.
Kedves András! Szólok úgy is, mint akinek volt szerencséje néhány évig ugyanabban a redakcióban koptatni az akkor még Erika, Optima, Continentál típusú írógépek klaviatúráját, ahol te is dolgoztál. Ilyen masinák jártak akkoriban az ujjaink alatt, jelezve, hogy a napi szellemi robot eszközei is korszakokat, történelmet hordoznak. Örököltük őket, akárcsak a legendáriumokat. Már akkor, ott, bő másfél évtizeddel ezelőtt, ABBAN a Magyar Nemzetben nagy tisztelettel és kíváncsisággal figyeltem, miként vagy képes a legapróbb titkokat is fölkutatni, hajszálpontosan újrarajzolni, és mintegy restaurált, de eredetiségét híven őrző leletet közkinccsé tenni. Számos cikked, tárcád adott újabb és újabb meglepetést, szerzett kalandos izgalmat, a felfedezés és töprengés örömét. Elsárgult levelek, újságcikkek, fotók, véletlenül előbukkant képeslapok, rejtegetett naplók titkai tárultak elénk kihámozva közben szégyeneinket, gyávaságainkat, árulásainkat, az erőszakot, de a bátorságot is.
Saját családunk legendáriumában kutatni és az eredményt bevallani inkább bátorság, mint kíváncsiság. Így válik az írás tetté. Különben soha nem értjük meg a kérlelhetetlen eltökéltséget, ami akár a másik elpusztítását is képtelen megbocsátással szemlélni, miközben nem vitathatjuk, hogy a gyilkos indulatok mögött is lapulhat szeretet. Az anyafarkas szeretete. Hm! Ordas időkhöz illő magatartás. És itt térek vissza valamennyiőnkhöz. Igen, akár velünk is megtörténhetett volna. Meg is történt. Csak nem mindenki beszél(t) róla. Még a családi disputák, a vasárnapi ebédek, a kirándulások során sem. Akkor sem, amikor csak mi és senki más nem volt együtt. Nem beszéltünk a zaciba adott ékszerekről, a családba csöppent, hitetlen zsidó lányáról, a tőle fogant gyermek hordozta szégyenről. Ahogy nem beszéltek a nagyszülők sem az ilyen, sem az olyan lágerről, csak megszégyenülten sütötték le a szemüket, ha egy okvetetlenkedő vendég (a regényben éppen egy Hévey atya) az újházi tyúkhúsleves zsíros combjai mellett a legmélyebb sebet hagyó veszteségekről fecserészett. És hallgattunk a mensevikek és szocdemek áruló aljasságát elemző szemináriumokról, a kritika-önkritika napjáról – erről már én is csak felnőtt fejjel hallottam! -, és elvárták tőlünk, hogy felejtsük el, amit mégis véletlenül megtudtunk, megláttunk.
Mondom, bátorság ez a könyv. És szép. Ennél egyszerűbben nem tudom minősíteni. A szándékosan lelassított olvasás közben szégyellem magam, de mégis bizseregtet a megkönnyebbülés. A lelki. Hiszen nagyon igaz történetet kaptam. Ne tagadjuk, mindenkinek volt egy rejtegetett télikabátja, ami persze lehetett egy bross, egy ezüst merőkanál, egy túl későn előkerült mesterlevél vagy egy ügyetlenül faragott intarzia, valahonnan Oroszországból vagy máshonnan. Kaptuk, örököltük, akárcsak az elhallgatott legendáriumokat, amelyekről egyszer csak kiderültek, hogy akár el is cserélhetők. Talán. De semmiképp sem felejthetők el. Ahogyan édesapád tanácsát te sem fogadtad meg.
Szendrei Lőrinc
