Népszabadság * Inotai Edit * 2007. június 23.
Dobozolok. Négy év berlini tudósítói lét után eljött a búcsú, ládába kerülnek a könyvek, a ruhák, a képek és papírok, az egész háztartás. Ha tehetném, vinném magammal Berlin egy részét is: egy darabkát a szépen ápolt parkokból, egy pancsolóra valót a tiszta vizű tavakból, egy-két kellemes kávézót a bohém Prenzlauer Bergből, és néhány elegáns üzletet a polgárok korzójáról, a Kurfürstendammról.
Magammal vinném még a németek (a városban legalábbis) civilizált vezetési stílusát, a sarki élelmiszerbolt mindig mosolygó pénztárosnőjét, mutatóba néhány udvarias rendőrt és nagyvonalú parkolóőrt. A kulturált politikai vitát és a világ iránti nyitottságot. De legfőképp az utóbbi fél-egy év egyre optimistább hangulatát.
Négy évvel ezelőtt egy másik Németországba érkeztem. Bár magyar szemmel sokáig akkor is úgy tűnt, hogy „kolbászból van a kerítés”, de gyorsan kiderült: itt is legalább annyit nyavalyognak az emberek, mint otthon. Két perc sem telt belé, minden beszélgetés a kilátástalanságról, a gazdaság stagnálásáról, a cégek elvándorlásáról és a munkanélküliségről szólt. Az akkor még csak hatszázalékos magyar munkanélküliség hallatán beszélgetőpartnereim arcára kiült a leplezetlen irigység. Németországban ez idő tájt több mint ötmillióan voltak állás nélkül, egyesek a weimari köztársaságot és a hitleri hatalomátvétel előtti időket vizionálták, mások a német demokrácia alapjait kezdték félteni. A szociális feszültségre még rátett egy lapáttal, hogy a munkanélkülieket éppen akkoriban szabadították meg korábbi nagyvonalú segélyeiktől, és kénytelenek voltak rádöbbenni: hiába dolgoztak 20-30 évig, mostantól ugyanannyi támogatás jár nekik (havi 345 euró), mint azoknak, akik főállású lébecolók voltak. Mindezt ráadásul egy szociáldemokrata kormány követte el ellenük. Az újraegyesítés mámoros hangulata rég elszállt, a nyugatiak és a keletiek legszívesebben egymást okolták az ország bajaiért (ekkor kezdtem kicsit otthon érezni magam!).
Aztán valami mégiscsak megváltozott. Nem tudni, pontosan mikor, talán a tavalyi euforikus futball-világbajnokság alatt, amikor a németek óvatosan ismét bízni kezdtek magukban – és a világ újra felfedezte Németországot. Ráadásként megérkezett a gazdasági fellendülés is: nem épp a kelet-európai (5-6 százalékos), és főként nem a kínai (9-10 százalékos) változata, de a szolíd 2,8 százalékos bővüléssel még így is lenyomták a rivális USA-t. Az adóbevételek áramlani kezdtek, a költségvetés lassan megint egyensúlyba került, és csökkenni kezdett a munkanélküliek száma: a rekord ötmillióról előbb négyre, idén év végére akár már hárommillió alá is eshet az állástalanok száma.
A sikernek persze sok édes- és mostohaanyja van: pártpreferenciától függően lehet választani a schröderi munkaerő-piaci reformok vagy Merkel asszony pénzügyi szigort továbbvivő politikája között, de alighanem az jár legközelebb az igazsághoz, aki az export szárnyalását, az európai központi bank alacsony kamatait és a világgazdasági fellendülést is az okok közé sorolja. Tény, hogy a német munkaköltségek az utóbbi években tíz százalékkal csökkentek, és ma már bizony 5-6 eurós órabérért is elmennek az emberek dolgozni (igaz, egy autógyári munkás órabére még mindig 30 euró körüli).
A fellendülést mindenki másképp éli meg. Berlin, az elkényeztetett Nyugat és a szegény rokon Kelet sajátos frigyéből született főváros súlyosan eladósodott ugyan, mégis virágzik. Az évek óta halogatott építkezések a végükhöz közelednek, és bár valódi nagy (termelő) cégek nemigen költöznek ide, a média és a divatvilág lassan felfedezi. Már a külföldiek szemében is divatos „életmódvárossá” vált: életminőségéhez képest még mindig olcsó, és olyan elképesztően nyitott és sokszínű, hogy mindenki megtalálja benne a maga „Berlinjét”. A bőrét féltő orosz milliomos éppúgy, mint a munkát kereső lengyel fotós, a nyugodt életre és ihletre vágyó magyar író, az itt ragadt török kebabsütő, a szerelmes szlovén taxis, a világjáró zsidó zenész vagy a minden iránt érdeklődő, kispolgári kiegyensúlyozottságot tudatosan alternatív életmódra cserélő, piercingezett német értelmiségi. Vagy a hollywoodi sztárpár „Brangelina” (alias Angelina Jolie-Brad Pitt), akik nagy hírverés közepette maguk is vásároltak egy 600 négyzetméteres luxusapartmant a város nemrég szanált keleti részében. Sercan, török fodrászom viszont a „várjuk ki a végét” álláspontra helyezkedik. Sercan tavaly óta üzletember, mesterfodrászként akár tucatnyi üzletet is menedzselhetne, és lelkesen bújja az újságok ingatlanmellékleteit.
– Gondoltam, nyitok egy üzletet Berlin valamelyik nyugati kerületében, de egyik hónapról a másikra olyan magasra szöktek a bérleti díjak, hogy képtelenség megfizetni őket. Harminc euró négyzetméterenként még elment volna, de hetvenet nem tudok kifizetni. – Sercan mindenesetre új fodrászgyakornokokat alkalmaz, de „túlfizetni” nem hajlandó őket. Havi 200-250 eurót kapnak, s ha már kitanulták a szakmát, és rájuk lehet bízni egy-egy bonyolultabb műveletet, akkor sem keresnek nettó 700 eurónál többet. Éhbér – panaszkodnak erre a baloldaliak. – Ez van – üzeni nekik vissza Sercan. – Nekem fizetnem kell a társadalombiztosítást, a bérleti díjat, a rezsit, az adókat, és a németek még mindig takarékoskodnak: az éttermen a világért sem spórolnának, de a fodrászon annál inkább!
Vagyis hiába a szolid növekedés, a társadalmi olló, a szegények és a gazdagok közti különbség nemhogy csökkenne, hanem tovább nő. Még ha szabad szemmel ez kevéssé érhető is tetten: a valódi szegények, a segélyekből tengődők inkább behúzódnak otthonaikba. Berlinben meglepően kevés koldust vagy hajléktalant látni – jobban szituált (és persze drágább lakbérű) nyugati nagyvárosokban annál többet. A kávézók minden negyedben tele vannak, az éttermek sem panaszkodnak, és mintha megjött volna a németek sokat kárhoztatott vásárlási kedve is: egy-egy szombat délután jókorára tömött szatyrokat cipelnek a gazdag Hamburgban éppúgy, mint a rongyrázós Münchenben vagy a színes Berlinben. A statisztikusok szerint ugyan a fogyasztás csupán 0,8 százalékkal nőtt a múlt évben – de négy év állandó visszaesés után már ez is előrelépésnek tekinthető (viszont az összképhez az is hozzátartozik, hogy 1995 és 2001 között tíz százalékkal nőtt a németek fogyasztása).
– A fellendülésből főleg a jól képzettek profitálnak, vagy azok, akik most fejezik be a tanulmányaikat – ad szakszerű előrejelzést Werner Eichhorst, a munka jövőjét kutató kölni kutatóintézet (IZA) vezető munkatársa. Javulnak valamelyest az idősebb munkavállalók esélyei is, de a képzetlen munkanélküliek legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy ha „mindenki lép előre egyet”, akkor a magasabb iskolázottságúak legalább az olcsó bérű szektorokból nem fogják kiszorítani őket. De tény: a gazdagabbak egyre gazdagabbak lesznek (különösen, akiknek tőkejövedelmük is van), a szegényebbek bére viszont alig emelkedik.
A 28 éves Sandra Wiedermannak nincsenek ilyen gondjai, jogászként a jól keresők közé tartozik. – Szerencsém volt, bár talán a gazdasági fellendülés is közrejátszott benne, hogy fél év álláskeresés után végül egy magán-egészségbiztosító alkalmazott – mondja a müncheni lány, aki most orvospereket készít elő. – Nem túl népszerű terület, de van benne jövő – szögezi le tárgyilagosan. Előzőleg tizenegy állást pályázott meg, ez igazán semmiség errefelé. Évfolyamtársainak többsége meg sem állt 70-80 alatt. – A hangulat ma sokkal jobb, mint egy éve, amikor a barátaim egy része egyszerűen kivándorolt Bécsbe. Velem is csak két és fél évre kötöttek szerződést, egyszerűen azért, mert nő vagyok, és így harminc felé soha nem lehet tudni, mikor kezd ketyegni a biológiai órám.
Amitől a vállalatvezetők tartanak, épp abban reménykedik a kormányzat: a német nagykoalíció év elején bevezetett családtámogatási rendszerétől most mindenki azt várja, eljön végre az új baby-boom ideje. Így talán a németek mégsem fognak elfogyni a század végére (a nemzethalál rémét a Bild bulvárlap festette nemrég a falra), sőt, talán a diplomás nők is rávehetők végre a nulla avagy egygyermekes családmodell kibővítésére. Árulkodó jelek máris vannak, de a demográfusok még vitatkoznak rajta, hogy a tavalyi focivébé eufóriájának kilenc hónappal késleltetett következményeit látjuk-e, vagy a kormánypolitika örvendetesen gyors hatását. Az ifjú értelmiség bástyájának számító Prenzlauer Berg utcáit mindenesetre máris ellepték a csaknem ezereurós presztízsbabakocsik, és ha nincs elég óvodai hely, akkor az egy háztömbben-utcában-környéken lakó anyukák és apukák egymást közt beosztják a gyerekfelvigyázást.
Ahol az állam csődöt mond, vagy amiben a tőke nem lát elég fantáziát, ott keletkeznek az új, gyakran informális munkahelyek. Berlinben manapság már internetes oldalon cserélnek gazdát a különféle szolgáltatások: felújítom a lakásodat, ha te megszerkeszted az internetes oldamat, vigyázok a gyerekedre, ha megjavítod a biciklimet stb. „Végre visszatér az emberek közti alapvető szolidaritás, a pénz és az utálatos materializmus pedig a háttérbe szorul” – örvendezik számos baloldali teoretikus. És máris itt az új német jövőkép, balról. Évtizedes tapasztalat, hogy hiába a fellendülés, több millióan így is kiszorulnak a munkaerőpiacról, és százezrek dolgoznak egyre kevesebbért. A technika fejlődésével az egyszerűbb munkák nagy részét gond nélkül lehetne gépesíteni, csakhogy mi lesz akkor a „feleslegessé” váló embertömeggel? Nemcsak a piacgazdaságot is fenntartásokkal kezelő német Baloldal politikusai, hanem közgazdászok, sőt vállalatvezetők egy része (pl. Götz Werner, a Drogerie Markt alapítója) is felveti a munkától független, alanyi jogon járó alapfizetés bevezetését. A támogatók szerint ezzel mindenkinek biztosítani lehetne az „emberhez méltó életet”. Tobias, a harmadéves közgazdász- és politológushallgató, az Attac munkatársa rokonszenvez a javaslattal, bár gazdasági érvelése kissé felemás. A jövő a szolgáltatásoké, a kultúráé – vallja -, így ha az emberek egy része nem kényszerülne pusztán a pénzkeresés miatt robotolni, akkor idejét nemesebb dolgokkal tölthetné: elmélkedéssel, önkéntes munkával, művészi tevékenységgel vagy a társadalmi közállapotok javításával. Kérdés persze, mennyi is lenne az alapjuttatás: havi 600-tól 1500 euróig már sok minden szóba került, a dm-alapító Götz Werner például eltörölne minden adót, csupán az áfát emelné 50 (!) százalékra, s ebből finanszírozná a nem mindennapi állami újraelosztást.
A kölni közgazdász Werner Eichhorst csak a fejét rázza. – Szerény becslések szerint évi 200 milliárd euróba kerülne az alanyi jogon járó jövedelem, viszont megszűnne vele minden más támogatás. Kétlem, hogy ez szociálisabb vagy igazságosabb világot teremtene, mint a mai. Nem tudjuk, hogy miként reagálna a társadalom egy olyan alapvető változásra, amely megszüntetné a teljesítmény és a jövedelem közti kapcsolatot. Arról nem is beszélve, hogy a társadalmi integráció egyik alapja manapság a munka vagy a munkahely: kimutatható, hogy akik nem dolgoznak, azoknak gyengébb a személyes kapcsolatrendszerük, kevésbé járnak el otthonról, és általában kirekesztettnek érzik magukat.
A vita zajlik tovább, nekem meg marad a dobozolás. Közben azért jól lehet elmélkedni: például az jár a fejemben, hogy bár az álláspontok igencsak távol esnek egymástól, még egy ilyen utópisztikus vitában sem üvölti le senki a másik fejét, nem söpri le a másik érvrendszerét az asztalról, „ostobának” minősítve azt. Bár olykor hallani zsigeri „kommunistázást” vagy épp a tőkés osztály neoliberális kiszolgálóiról szóló vádakat, azért alapvetően a civilizált vita, a tények és a vélemények ütköztetése a lényeg. Mire az utolsó dobozt is lezárom, hazatérési elhatározásom kissé meginog (bár a hasfalamat belülről érő rugkapálózás jelzi, hogy nincs mese, menni kell), és a kétely lassan beszivárog a gondolataim közé. Vajon mikor fogom magam ismét otthon érezni Budapesten? Egy hónap múlva? Négy év múlva? Netán negyven év múlva?
Berlin-Budapest, 2007. június
