Népszabadság * Révész Sándor * 2007. június 21.
A szerzőtől megszokott, logikusan felépített, pontosan érvelő kommentár Révész Sándor Köztérdünk hajlása című írása (június 14.). Talán csak az különbözteti meg az eddigi eszmefuttatásaitól, hogy érződik benne az indulat. Igaz, kitapinthatóan ez csak egyetlen félmondatban nyilvánul meg („Kóka János magánembert a kutya sem hívta”), de a kommentárt átható feszültség arra utal, hogy a téma – állam és egyház szétválasztása – a szerző szívügye, világnézetének egyik fontos eleme.
A szerző újságíró
Azzal, hogy a modern demokratikus társadalomban az államot és egyházat – mindkettőjük és a közösség javára – külön kell választani, fenntartás nélkül egyetértek. Sőt, azt gondolom, hogy még azok a pártelnökök is, akiket Jánosi Katalin közös imára invitált. De túlzásnak tartom azt feltételezni, hogy Nagy Imre unokája „közéleti üzenetet” akart kiprovokálni abban a tudatban, hogy Orbán és Semjén úgyis visszautasítja a meghívást. Szerintem inkább naivságról és (vagy) saját személyének túlértékeléséről van szó. Azt gondolhatja, hogy unoka mivolta elég fontossá teszi ahhoz, hogy meghívót küldhessen az ország minden parlamenti pártja elnökének. Sajnos a magyar társadalomban még mindig elterjedt a felfogás, hogy a leszármazottak előnyére vagy hátrányára lehet írni elődeik feltételezett vagy valós érdemeit, bűneit.
Révész szerint tévedés azt hinni, hogy „van még párt Magyarországon, amely következetesen hisz a világi Magyar Köztársaságban”. Mert ha lenne, „annak elnöke udvariasan, de elvi alapon visszautasította volna Nagy Imre unokájának (…) a közös imára szóló felhívását”. Erről a rigorózus véleményről azt gondolom, hogy egy köztársaság megválasztott politikusának vallásos jellegű magánrendezvényen vagy akár nyilvános egyházi szertartáson való részvétele nem mond ellent az állam és egyház szétválasztása elvének. Számos nyugati köztársaságban nem találnak kivetnivalót abban, ha a megválasztott tisztségviselők ebben a minőségükben vesznek részt egyházi rendezvényeken. Franciaországban – az állam és egyház szétválasztásának bölcsőjében az államelnöktől a miniszterelnökön át a kabinet tagjaiig – párthovatartozástól függetlenül – ott ülnek mind az első sorban, amikor nemzeti ünnepek, évfordulók alkalmából a Notre-Dame-ban misét mond a párizsi kardinális. (Magánemberként, Révész szavaival élve, a kutya sem hívta volna őket.) A nemzeti hagyományok tartozéka ez, mint az, hogy Németországban (államformáját tekintve ugyancsak világi köztársaság) a konzervatív pártok nevében benne van a „keresztény” jelző. Ezt lehet helyeselni vagy (mint azt sokan teszik) ellenezni, de a párt tagsága ezt hagyománynak tekinti és kiáll mellette. A vezetőik pedig tiszteletben tartják véleményüket, ami nem jelenti, hogy politikájuk mindig egyházi helyeslésre talál.
Az persze igaz, hogy egy olyan országban, mint a miénk, ahol minden törvénytervezetet kidolgozott kijátszási útmutatók előznek meg, hasznos az elvekhez betű szerint ragaszkodni. De másrészt az is hiba – és ez történt az elmúlt években nálunk -, ha a demokraták átengednek a demagóg politikusoknak, pártoknak kisajátításra olyan fogalmakat, mint nemzet, himnusz, polgár stb. Idetartoznak keresztény-zsidó kulturális és vallási hagyományaink is. Ha egy választott liberális vagy szocialista politikus magatartásával ezekre emlékeztet, szerintem egyrészt nem vét az állam és egyház alkotmányban rögzített szétválasztása elve ellen, másrészt nem engedi kisajátítani történelmünknek ezt a fejezetét is a populista irányzatoknak. Ha már kivetnivalót keresnék Jánosi Katalin meghívottjainak válaszában, én a magát igazmondónak valló Orbán és Semjén hazugságát említeném, hogy „más elfoglaltságuk” miatt maradtak távol.
A pártelnökök közös imája azt jelentette volna, hogy a Fidesz és a KDNP elnöke nem bojkottálja többé a miniszterelnököt. Ezek a pártelnökök azért bojkottálják a miniszterelnököt, mert úgy vélik, hogy a választások eredményét döntő módon befolyásoló hazugsággal nyerte meg a választásokat, ezért nem legitim miniszterelnök, és amíg ő kormányoz, addig az ország morális válságban van. Ha ez a vélelmük helytelen, minthogy szerintem az, akkor sincs semmi köze se imához, se Nagy Imréhez. Nem naivitás, hanem könnyen belátható képtelenség azt várni tőlük, hogy Nagy Imre emlékére, unokájára vagy a hitükre való tekintettel föladják a bojkottot, miközben annak okait illetően semmilyen új körülmény nem merül fel. Ezért bátorkodtam kételkedni Jánosi Katalin kezdeményezésének jóhiszeműségében.
A történelem nem ismer tiszta képleteket. A feudalizmusban meghatározó volt az egyházak politikai hatalma. A belőlük kinőtt polgári demokráciák egyes tradíciói, intézményei hordozhatják a múlt külsődleges nyomait. Elbírják. A mi világi demokráciánk viszont az egyházakat elnyomó szekuláris diktatúra összeomlásából keletkezett, s a romok alól előbukkant és hatóerővé vált az egyházakra támaszkodó, kevéssé demokratikus keresztény-nemzeti kurzus mintázata. A világi köztársaság híveinek itt tehát jó okuk van rá, hogy sokkal szigorúbban utasítsák vissza a hitéleti és a politikai tevékenység egybekeverését, mint nyugat-európai elvbarátaiknak. Fogalmak kisajátítása ellen pedig nem úgy kell föllépni, hogy azonosulunk ezen fogalmak tőlünk idegen használatával és értelmezésével.
