Papp László Tamás 2007. június 20. 10:50
Az euroatlanti kultúrkör a személyes felelősségen alapszik. Ha az összes feljelentő – köztük a rágalmazó, képzelgő, bármi áron hírnévre vágyó kakukktojások – történetét automatikusan készpénznek vesszük, pont a többségben lévő igazi sértettek hitelét gyengítjük.
1/2. oldal »
Több mint egy hónapja uralja a Blikk-címlaptól a Kuruc.info hungarista életmódmagazin Rendőrbűnözés c. tematikus rovatáig nyúló hazai médiaspektrumot a Zsanett-ügy. Az időközben felhalmozódott (néhol csak gumikesztyűvel kézbe vehető) médiatermésben tallózgatva e sorok írója nem bánkódik ama döntése miatt, hogy szándékosan kimaradt az eseményeket minősítő véleményformálási merítésből.
Ugyanis ilyen bűneseti gyanú fennforgásánál szakmailag kompatibilis publicista csupán szolgálati közleményt engedhet meg önmagának. Jelesül: „Várjuk be legalább a nyomozati részeredményeket, addig minden csak káros, spekulatív találgatás”.
Ehhez képest a nyilvánosság általunk mértékadónak gondolt szegmenseit is olyan hisztéria-cunami öntötte el, amelyre régen volt példa. Arra pediglen félkómás lidércálmunkban se gondolhattunk, hogy lesz valaha olyan dolog, amelynek kedvéért György Péter és Seszták Ágnes nevét egyazon nyilatkozat alatt olvashatjuk.
*
Vélelmezett nemi erőszak, hatósági közegek feltételezett részvételével – nincs mit csodálkozni azon, hogy mindez a botrány-gyúelegy kiváltja a sok évtized alatt beidegződött intézményi és társadalmi reflexeket. A mundér becsületének jogszolgáltatási etikát felülíró védelme keveredik itt hímsoviniszta sztereotípiákkal. Aminek – sajnos – van társadalmi beágyazottsága.
Az ügy kezdeti félhivatalos bagatellizálására tett erőtlen kísérletek itt gyökereznek. Nem is rajtuk akadtunk fenn rögtön. Az előítélet, hogy a szexuális atrocitások gyanújánál mindig a sértett hazudik és/vagy maga provokálta ki, vonta a fejére a kényszer szülte aktust, elkoptatott pavlovi bűntudat-és felelősségoldó reakció, ami így kiszámíthatóan jelentkezik, ezért – már ha akarunk – védekezhetünk ellene.
Például úgy, hogy ehelyütt is leszögezzük: amennyiben a rendvédelmi testületek sorain belül lévőkre vetül e vonatkozásban a gyanú árnyéka, indokolt akkor is szigorúan kivizsgálni, ha – mondjuk – első hallásra valószerűtlenül cseng. Mert egyrészt (a világ már csak ilyen) attól, hogy valami életszerűtlen, még bekövetkezhetett. És fordítva, hiába valóságszagú, ugyanúgy lehet svindli.
Másrészt, akiknek több hatalmuk van – pl. szétoszlathatják, lestoppolhatják, megbilincselhetik embertársaikat – azoknál a jog szankcionáló részének is többszörös visszatartó erővel kell a fejük felett lebegnie. Ahogy mindenkinek dukál negyedórányi hírnév, úgy minden feljelentőnek jár minimum ennyi ideig, hogy a rendőrség jóhiszeműen feltételezze, amit elmond, igaz, akit megnevez, vagy felismer, esetleg tényszerűen is sáros. Mindez tiszta sor.
De mindettől függetlenül – pontosabban ezzel párhuzamosan – a gyanúba fogottnak is kijár de jure az ártatlanság vélelme. Ami (hacsak nem érték tetten) de facto is megilleti. Azon közszereplők, akik borítékoltan pálcát törtek az öt rendőr fölött, megszegték a jogállam legalapvetőbb normáját: amikor bűntényről értesülünk, nem tehetjük rögvest magunkévá sem az állítólagos áldozat, sem a feltételezett elkövető nézőpontját.
Pláne ilyen ügyben, ahol még azon fél változatát is torzíthatják a szubjektív benyomások, aki igazat mond. Valljuk be, emberek: gőzünk sincs, mi történhetett Zsanett és a Rebisz-járőrök között a Múzeum körút által övezett utcák valamelyikében. És nagyon valószínű, hogy optimista forgatókönyvvel számolva is csak elnagyoltan tudják majd rekonstruálni.
Hogy akkor mi vezette azokat, akik a rendőrök – máig bizonyítatlan – vétkességét megelőlegezték? Sokszínű motivációs körpanoráma bontakozik ki, csak pillantsunk rá.
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Hírszerző fenntartja magának a kéziratok rövidítésének és szerkesztésének jogát.
1. oldal
