Forrás: Erec

Kedves olvasók!

Engem nagyon szíven ütött az, ami velem történt néhány napja, itt Budapesten. Ráadásul azon a buszom, amelyiken szinte minden nap utazom. Jó, lehet, hogy majd azt felelik, az ilyesmi errefelé mindennapos, és ne tessék ezekből a hétköznapi konfliktusokból messzemenő következtetést levonni. De én Izraelben születtem és éltem mostanáig. Ha bármiféle támadás ért is zsidóságom miatt, akkor az “csak” az arab-zsidó konfliktus miatt történt.

Szóval, egyik délután zötyögök haza a buszon, amikor meghallom, hogy a hátsó ülésen gubbasztó néhány tacskó egy kis lejátszóról Hitler valamelyik beszédét bőgeti, teljes hangerővel. Sőt, kéjes gyönyörrel az arcukon, újra és újra visszatekerik ezt a szörnyűséget és vigyorogva élvezkednek rajta. Először nem is akarok hinni a fülemnek. Én ezt az ordibálást eddig csak a holokausztól szóló filmekben hallottam.

De látom, hogy a kölyköknek tetszik a műsor, továbbadják a kis ketyeréjüket a mellettem ülő bandatagnak és máris az orrom előtt harsog Hitler. Az utasok, ahogy ezeken a buszokon már szokás, unottan néznek kifelé az ablakon, mint ha itt sem lennének – ám én nem állom meg, hogy ne vessek egy félreérthetetlen pillantást a fiatalokra.

Az egyik közülük talán felfogja, mire gondolhatok. Ujjával rám bök és azt mondja a cimborájának: “Te, ennek az embernek zsidóarca van!”. Majd hozzám fordul és csak annyit böffent: “Mi a fenét akarsz?”

Bár a szememet továbbra sem tudom levenni róla, a szavam a torkomra forr. Döbbenten meredek a srácra. Ő újra nekem szegezi a kérdést: “Mi a fenét akarsz?” Én ismét csak arra vagyok képes, hogy megvetően nézzek rá. Erre nagyot köp mellettem a padlóra és visszafordul az ő Hitleréhez.

Két megálló után hagyom ott a kedves kis kompániát, de még hallom az én emberem hangját: “Na, leszállt a zsidó!” A busz utasai persze továbbra is pókerarccal ülnek a helyükön – ez nem az ő ügyük.

Azóta is gyötör, mit kellett volna tennem? Mit tehettem volna? Nap, mint nap ezzel az autóbusszal utazom, gyakran a gyerekeimmel, és héberül beszélünk vagy dúdolgatunk.

Soha nem jutott eddig az eszembe, hogy félnünk kellene, csak azért, mert ivritül társalgunk. De ez a kínos történet nagyon megmaradt bennem. Ráadásul előjönnek a jeruzsálemi emlékek. Ott meg azt kellett fürkészni, kinek mi lehet a táskájában? Csak nem egy bomba?

Egy megoldás jut az eszembe: még jobban meg kell erősíteni a zsidóságba vetett hitemet.

Eran El-Bar

Oktatási és általános igazgató

A Szochnut Közép-Kelet Európai Régió

Comments are closed.