Két évvel ezelőtt az alija szándékomról beszélgettem egy izraeli barátommal Jeruzsálem egyik hegytetején. 6 akkor azt mondta, hogy mindaddig, amíg meg nem találom majd saját magam mozaikdarabkáját a nagy izraeli mozaiktáblán, addig sosem fogom magam itthon erezni. S hogy ez mennyi időbe fog telni, az főként rajtam múlik. Meg azon, hogy mennyire leszek képes befogadni mindazokat az özönvízszerűen ram zúduló élményeket, érzéseket, történéseket, melyek majd naponta vesznek körül. Értettem, hogy miről beszel, de igazan csak jó pár, itt eltöltött hónap elteltével jöttem rá, milyen is az, amikor hagyom, hogy az özönvíz elvigyen. Hogy itt mindig történik valami, az ma mar enyhe és használhatatlan kifejezés a mindennapjaim leírására.
Április közepén végre az időjárás megengedte, hogy drótparipámmal egy hétvégén négy és fel óra alatt letekerjek Jeruzsálem ámulatba ejtő hegyeinek gyűrűjén át Tel-Avivba. Ahol az idő délután fele járt, és a tengerpart a távolban összeért a mindent elfedő szürke fellegekkel. Ahol a parti sétányon kerékpározva HJ ram tort az az elemi érzés: igen, ez az a hely, ahol tökéletesen szabadnak érzem magam. Ahol egy vagyok a sok közül, ahol az európaiak szerint harsány temperamentumom és néha kegyetlen nyíltságom senkinek sem tűnik fel.
Itt vagyok szabad, ahol a nachlaoti kis kávézónkban barátaim ma mar családtagként üdvözölnek, pedig ezek a barátaim valamennyien kurdisztáni felmenőkkel rendelkeznek, s ezért elsőre vadnak és megközelíthetetlennek tűnnek. Ez az a hely, ahol igazan kitanultam a sesbes játék minden csínyját-bínyját. Így ma mar büszkén és bátran ülök le akar a nagy öregekkel is játszani. Ez az a hely, ahol naponta elegyedek beszélgetésbe buszokon, utcán, piacon újabb és újabb emberekkel, mert ez az a hely, ahol az emberek meg szoktak csak úgy beszélgetni egymással, anélkül, hogy tudnak, ki is a másik. Ez az a hely, ahol a tel-avivi éjszakában egy véletlen találkozásnak
köszönhetően jutottam el barátaimmal különösebbnél különösebb bárokba, mulatókba. Ez az a hely, ahol Jom Jerusalem alkalmával egy park alagútjában rendeztünk partit, melyet a rendőrség az engedélynélküliség és persze a hihetetlen hangerő miatt hajnal háromkor feloszlatott. Ez az a hely, ahol magaménak érzek egy focicsapatot, a Jeruzsálem Beitart, s ahol több ezer ember társaságában néztem végig a Sacher parkban felállított kivetítőkön a Tel-Aviv csapata elleni döntő mérkőzést. Nyertünk !!!
Ez az a hely, ahol Savuotkor hárman lányok a Holttengernél sátorozunk, távol az őrülten zajló varos nyüzsgő embertömegétől, alig elférve a kétszemélyes sátorban. Ahol a már-már elviselhetetlen hőség elöl a Holttengertől a mellette elterülő Ein-Gedi nemzeti park vízeséseiben fürdünk ruhástól, tíz perc után úgyis száraz megint. S ugyanitt, a sötét éjszakában, tűz mellett, melyet a Jeruzsálemből idecipelt fahasábok lángjai tartanak életben, némán bámuljuk a Holttenger túlpartján Jordánia fényeit.
Ez az a hely, ahol az érzelmek férfiak és nők között sokkal hirtelenebbül és nyíltabban mutatkoznak meg. S talán éppen ezért több is a tiszavirág életű szerelem, vagy az annak hitt valami. Ez az a hely, ahol az őrült anarchista fotográfus meg hisz abban, hogy kepeivel megmentheti Jeruzsálemet. A varost, melynek régi hazai helyen kezdenek megjelenni a betontömb irodaházak és a rideg üvegfalu szállodák és felhőkarcoló-kezdemények. Ez az a hely, ahol az őrült fotográfus a piac egyik tetőtéri lakásába költözik és nyitja meg galériáját. A galériát, melynek tetőteraszán a megnyitás előtti napon én festettem pirosra a parabolaantennákat és az erkély rácsait. Ez az a hely, ahol újra írni kezdtem, mint rég, otthon, amikor meg Pest adott érzéseket és késztetést és ihletet. S ahogy annak idején veled is egy véletlen találkozás alkalmával találtunk egymásra, most itt, ugyancsak a véletlennek köszönhetően találtam rá másra. Az őrült fotográfusra, aki mellett végre felnőtt leszek lassan és találom meg végre saját mozaikdarabkámat ebben az őrületben, melynek végérvényesen rabja lettem.
Chana
