Elemzés a nacionalizmus új formáiról
NOL * Népszabadság online * 2007. június 18.
Világszerte újra a nemzet a hivatkozási alap – mutatott rá a párizsi Le Monde hasábjain André Fontaine, a lap egykori főszerkesztője. Sarkozy például külön minisztériumot csinált a nemzeti identitásra.
Az általános választójog feltalálása óta annyi választás zajlott le a világon, hogy a jelöltek számára mind nehezebb csábító kampánytémákat és jelszavakat kidolgozni. Így például Ségolene Royal, a francia szocialisták legutóbbi elnökjelöltje sok millió plakátot és röplapot adott ki a France présidente felirattal (kb.: elnöknő Franciaország), amiről senki sem tudja bizonyosan, mit is jelent.
Egészen más a helyzet azzal a kővel, amellyel Nicolas Sarkozy kavarta fel a hullámokat, bejelentve a „bevándorlási és nemzeti identitási” minisztérium felállítását. Ezzel megnyugtatott számos olyan jobboldali szavazót, aki csak jobb híján szavazott Le Pen Nemzeti Frontjára (NF), és ennek eredményeként fölényes győzelmet aratott. A nemzet újra divatba jött, és nemcsak Franciaországban. „Jean-Marie Le Pen szövege azért kap nagyobb visszhangot – mutatott rá 1997-ben Éljen a nemzet! című írásában Yves Lacoste -, mert azt a hallgatást töri meg, amellyel a nemzet fogalmát veszik körül a jobb- és a baloldalon egyaránt. Szélsőséges kijelentései nemhogy nem zavaróak, Le Pen éppenséggel azért folyamodik hozzájuk, hogy bizonyítsa: ő az egyedüli, aki „nemzeti” mondanivalót hirdet.
És valóban: azok, akik másként akarnának szólni a nemzetről, lemondanak erről. Részint azért, mert nem akarják azt a benyomást kelteni, hogy átveszik a botrányos kijelentéseket, de azért is, mivel nincs olyan hatékony érvrendszerük, amelynek révén szembeszállhatnának az NF retorikájával.
” Márpedig ha van erős identitású ország, az éppen Franciaország! A francia nemzeti érzés nem mai keletű. Amint arra Colette Beaune „A francia nemzet születése” című 1985-ös könyvében rámutatott, „lassan épült fel a középkor egész időszakában”.
Ebben az időben a legkeresztényebb államok szívesen vették, ha oroszlánok, sasok, párducok és más ragadozók voltak a jelképeik. Kevés olyan állam volt, ahol a Renaissance – Újjászületés – jobban kiérdemelte volna a nevét, és egy sem, ahol a királynak annyi címe volt, hogy egyenesen a Naphoz hasonlíthatta magát.
Vagy amelynek olyan császára lett volna, aki Franciaországot úgy szerette, mint a lovát, meghódította csaknem egész Európát, mindenkit biztosítva arról, hogy „a földön a legszebb cím az, ha valaki franciának születik”. Igaz, ha ő maga egy évvel korábban jön a világra, nem rendelkezett volna ezzel a kiváltsággal. Ezt a mámort Jules Michelet XIX. századi történész vitte a csúcspontra, amikor híres Tableau de la France című művében azt írta: „ha a nemzeteket állatokhoz hasonlítanánk, akkor Franciaország egy (emberi) személy lenne”. Egy nő, ez magától értetődik, és persze a szépség maga.
De Gaulle tábornok „mesék hercegnőjéhez” hasonlítja, „a freskók madonnájához, akire ragyogó sors vár.” Ma már az ilyesfajta nyelvezet kiment a divatból, ugyanakkor tény, hogy azok a nemzetet elutasító ideológiák, amelyekből az 1848-as és az 1917-es forradalmaktól számítva több is kifejlődött Európában, mára igen nagy mértékben teret vesztettek.
A Francia Kommunista Párt az 1946-os parlamenti választásokon még 28,2 százalékot ért el, a mosolygós Marie-George Buffet asszony, a kommunisták idei elnökjelöltje be kellett hogy érje 1,93 százalékkal. És az olasz Baloldali Demokraták, a diaszpóra leghatalmasabb kommunista pártjának örökösei (34,4 százalék az 1976-os parlamenti választásokon) egyenesen arra készülnek, hogy összeolvadjanak a kereszténydemokratákkal! Kína, amely Észak-Korea, Vietnam és Kuba mellett még a kommunizmusra hivatkozik, hajlik arra, hogy vele szemben előnyben részesítse az aranyborjút és a nacionalizmus egy új formáját.
Oroszország ex-szovjet szomszédaival kukacoskodik. Gyakran hallani azt is, hogy azok a konfliktusok, amelyek vérbe borítják az indiai-pakisztáni határvidéket, Afrika szarvát vagy a Kelet jelentős részét, lényegében vallási és nem nemzeti jellegűek. Ez azonban csak részben igaz, mivel a dzsihád, a „szent háború” deklarált célja a „zsidók” és hasonlók eltávolítása a Dar el Iszlám területéről, és mivel a palesztinok fele elutasítja, hogy ügyének a nemzeti dimenzión túl más értelmet tulajdonítson. Irán pedig még vegyíti is a két megközelítést, olyan nukleáris vetülettel gazdagítva, amely a jövő félelmeit harangozhatja be.
Nem áll jobban Afrika sem, ahol Nigériától Biafráig, Ruandától Dárfúrig és Szomáliáig több, az esetek többségében nagyon véres polgár- és egyéb háború dúl, amelyek megfékezése a kéksisakosoknak mindmáig nem sikerült. Kolumbia véget nem érő háborúba süllyed, és Hugo Chávez, Venezuela ura egyre inkább Fidel Castro örököseként lép fel.
Sehol sem született egy valamennyire is számottevő mélységű föderális csoportosulás, még Európában sem, ahol az 1950-es évek alapító atyái már úgy érezték, hogy megnyerték a játszmát. A bővítés, a 2005-ös francia és holland vétók, a ma minden korábbinál büszkébb Nagy-Britannia vonakodása attól, hogy szuverenitásáról bármiben is lemondjon, eltöröl minden hasonlóságot a Jean Monnet-korszak nagy álmával. Ugyanakkor azonban Amerika súlya sem a régi már, az ENSZ pedig túlságosan atomizálódott ahhoz, hogy szembenézhessen a mai kor számtalan kihívásával.
A legutóbbi megállapodás Észak-Írországról, a Párizs és Berlin által sürgetett európai megújulás, Angela Merkel kancellár asszony eltökéltsége jó irányba mutat. Az ördög műve lenne, ha Gordon Brown, a munkáspártiak új vezetője, aki arra készül, hogy Tony Blair örökébe lépjen a brit kormány élén, nem tudna megértésre jutni azzal a dinamikus csapattal, amely most vette át a kormányzást Párizsban többek között azzal az ambícióval, hogy összebékítse a kormányzatot, a nemzetet és Európát.
MTI – Panoráma
