Forgács-Elszász Nóra
Egy választás Magyarországon
A Fidesz nagy többséggel elutasította Majtényi László általános biztossá választását. Ideillő a Fidesz-frakció szavazására Louisiana város polgármesterének mondása az ezernyolcszázas évekből: „A demokrácia az a rendszer, amelyben mindenki azt mondhat, amit akar, és mindenki azt teszi, amit mondanak neki.” Az általános ombudsmani szék üresen maradt, az általános helyettesi poszt érdeklődés hiányában (átmenetileg) megszűnik, kétséges, hogy lesz-e a jövő nemzedéknek külön parlamenti biztosa. Nem tudjuk, hogy a decemberben távozó adatvédelmi biztos posztjára kit szán a köztársasági elnök, és azt sem, hogy valójában a jövő nemzedéknek környezetvédelmi biztosra és nem például gyermekjogi ombudsmanra van-e szüksége. Az eddigi fejlemények azonban sok jót nem sejtetnek. A titkos szavazás végeredménye arra utal, hogy a koalíció tagjai közül is néhányan a jelölt ellen szavaztak.
Az úgynevezett konszenzusos demokráciákban alkotmányos minimumnak azt tekintik – bármily meglepő -, hogy a politika cselekvő részesei képesek konszenzusban gondolkodni. Ennek hiányában az alkotmányos intézmények vezetőit nem lehet megválasztani, az intézményrendszer elgyengül, megszűnik. Az alkotmányos intézmények válságáért aggódó Fidesz elnöke, aki az intézményi válságot tartja a legfontosabb megoldandó kérdésnek, ezt az érvet nem gondolta át, amikor az államfő jelöltjét visszautasítva a konszenzust büszkén és következetesen elutasította. Ebben a légkörben kész csoda, hogy Kállai Ernő mandátumhoz jutott. Kállai felkészült szakember, alkalmas jelölt, feltételezhető, hogy jó jogvédő lesz. Hátrányának fiatal korát és gyenge nyelvtudását tartják, az utóbbi az emberi jogok nemzetközi képviseletében okozhat nehézséget.
Majtényi hátránya az, ami Kállai előnye volt: őt már ismerik a politikusok. Hatéves ombudsmani tevékenységével mély nyomokat hagyott a kollektív emlékezetben. Majtényinek nemcsak intellektuális tartása van, de hallatlan ambícióval teszi a dolgát. Egy tavalyi interjúban mondja: „Nálunk valamiért azt gondolják sokan – ez szerintem a kádárizmus és a dzsentri közös öröksége -, hogy nekik az „érdemeik” elismeréseképpen, netán szolgálataikért fizetségképpen járnak előnyök, stallumok, hitbizomány, (…). Minden rendies társadalomban így van ez (…) Szerintem, ha az ember valamit tehetett, amire büszke, akkor ez már maga a jutalom.”
Költői kérdés, hogy lehetett volna-e Sólyomnak más vagy jobb ötlete, Majtényinek vetélytársa. Tímár Béla felejthetetlen előadásában a nyolcvanas években a szentendrei szabadtéri játékokon a Dundo Maroe előadásán, amit karon ülő gyerekként többször élvezhettem, sokszor mondta: „Pometnél jobb csak Pomet lehet.” Majtényinél jobb csak Majtényi lehet. Lelkes jogvédő, az értelmiségi gőgben szívesen osztozik támogatójával, Sólyom Lászlóval.
Ami Majtényivel történt, az leginkább a középkori gyökerű zsidó vérvádra emlékeztet, a tiszaeszlári sötétségre (1883). Nem a vádakat kell bizonyítani, hanem a megvádolt bizonygathatja ártatlanságát. (A hasonlat nem véletlen: Tiszaeszláron éppen Eötvös Károly látta el a védelmet.) Gyenge lábakon állt a pártatlanság sérelmének érve a jelölttel szemben. A pártatlanság sérelmét mi bizonyítja, ez miből következik? A jogász kézfogásából, a köszönéséből? Valakit mi más igazolhat, mint eddigi munkája, cselekedetei?
A kormány folyamatos bírálata Majtényi tevékenységének fontos eleme volt az utóbbi években. Demokrataként helyesen hiszi, hogy a mindenkori hatalom kontrollját a bíráló értelmiség adja. Nem mindig kell vele egyetérteni, de szakmai tisztessége példamutató. A magyar közállapotokat jól ismerők tudják, hogy ezt a jelzős szerkezetet szinte alig van ember, akivel kapcsolatban irónia nélkül merjük vállalni. A Mozgó Világ tavalyi 9. számában nyilatkozza:
„- Mikor szálltak el a változással kapcsolatos reményei? (…) Körülbelül azóta, amióta megalakult a Gyurcsány-kormány?
– Igen. És nem csak azért, mert nagyon egyszínű lett, nagyon nyilvánvaló, hogy a valamikori pártállami apparátusok folyosóiról szedték össze a kormánytagokat. (…)
– De hiszen még nem tudjuk, melyik tárca élén ki mire lesz képes, hiszen valódi teljesítményt még nem láthattunk.
– Nem is fogunk. Ez a kormány nem arra van kitalálva. (…)”
De Majtényi az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet vezetőjeként élesen bírálta a külügyminiszter nyilatkozatától kezdve a pártfinanszírozáson át a politika legtöbb szereplőjét. 2005-ben nyilatkozza: a közhatalom folyamatosan és gátlástalanul szegi meg a törvényt. A szocialisták államférfiúi kvalitásokat mutattak, amikor a jelölt személyéről nem a sérelmi politizálás talaján óhajtottak véleményt formálni. Ha optimista lennék, azt gondolnám, hogy van remény, valamifajta felelősség mégis áthatja az alkotmányos rendszer egyes aktorait.
A Fidesz frakcióvezetője a pártatlanság sérelmének érvét 2007 júniusában említette először. 2001-ben Majtényi nem kapott felhatalmazást, hogy további hat évig folytassa adatvédelmi biztosi tevékenységét, de az indokolásban szó sem volt politikai elfogultságról, a Fidesz „félt”, hogy az intézmény ugyanazon személy vezetése alatt „megkövesedik”. A Fidesznek „szakmai kifogása” nem volt a jelölttel szemben. Ha hozzávesszük, hogy hat évvel később Takács Albertet a bizottsági meghallgatáson és a plenáris ülésen nyílt politizálással és kormányszimpátiával vádolták, többek között az október 23-i események kapcsán, akkor még inkább különös a véleményváltozás. Hasonlóan ehhez, az adatvédelmi biztos beszámolóját a Fidesz minden évben nagy többséggel, ellenszavazat nélkül fogadta el, annak ellenére, hogy erre semmi és senki nem kötelezte őket. Az akkori vitákat ismét elolvasva a Fidesznek az is sérelmes volt, hogy Majtényit és Gönczölt a koalíció választotta meg, közben azonban a Fidesz megnyerte a parlamenti választásokat, és nem járja, hogy négy ombudsman-jelöltből hármat az ellenzék jelölhessen. (A harmadik Kaltenbach Jenő volt.) A pártatlan Mádl Ferenc így ejtette Majtényi jelölését, nem akart csalódást okozni a Fidesznek. A dolog szépséghibája, hogy az adatvédelmi biztost egykori pozíciójába maga a Fidesz is megszavazta.
A Fidesz egyébként maga alatt vágja a fát. A vehemensen jogvédő Majtényi nyilván kaszabolná a (mindenkori) kormány döntéseit ott, ahol csak lehet, az aktivizmus szélső határáig. Tudja ezt Sólyom is. Ez a végletekig leegyszerűsödött magyar politikai „gyakorlatban” igen sokat hozna az ellenzék konyhájára az elkövetkező három évben. Ha hozzávesszük, hogy a Fidesznek a reményeken túl semmi biztosítéka, hogy nyerni tud a következő parlamenti választáson, akkor egyenesen tragikus a döntésük. Ráadásul Sólyom jelöltjének a pártatlanságát vitatni, aki éppen ezt a virtust tartja a legfontosabbnak, nyílt hadüzenet az elnöknek, akinek kegyeit – eddig úgy tűnt föl – a Fidesz igen erőteljesen keresi.
A Fidesz legalább három ponton saját jól felfogott érdekei ellen döntött. Antipátiájuknak megmagyarázhatatlan averzió lehet az alapja. Egy olyan politikai formátumot sejthetünk, ahol az irracionális, emocionális – általában kirekesztő és nem kiegyezést kereső – érzelmi politizálás előbbre való nemcsak a józan észnél, de a saját túlélésüknél is. Azt kell gondolni, hogy ez a politikai erő nemcsak Európába nem tud menetelni, de saját maga túlélését sem képes biztosítani. A darwinizmus pedig kemény ügy. A Fidesz hanyatlik. Számos veszélyt hordoz, ha az ombudsmani tisztség hónapokig betöltetlen marad, az alkotmányjogi helyzet bizonytalansága sokkal súlyosabb következményekkel járhat, mint más fontos alkotmányos intézmény esetében, hiszen az állampolgárok panaszának legfőbb füle a mindenkori ombudsman. A panaszok nyilván nem a szerint változnak, hogy egy jelölt megfelel-e a Fidesz ízlésének.
A Nap-kelte múlt heti adásában Bánó Andrással folytatott beszélgetésében Majtényi igazat mond: nem biztos, hogy ő veszít, ha nem választják meg, a veszteség minket ér. Az intézményrendszer veresége ez. A mi vereségünk. Sólyom László viharos elnöksége alatt kétségtelenül a legjobb döntést most hozta. Lenkovics Barnabás volt általános biztos emberi jogi kultúrája, szakmai-ombudsmani megítélése finoman szólva is vegyes, ugyanakkor az alkotmánybírói bársonyszékbe távozhatott. Hasonlóan az ombudsman helyettese – aki inkább tekintette fájdalmas koloncnak a tisztséget, mint küzdött fáradhatatlan emberi jogi harcosként – az igazságügyi tárca élére került.
Úgy látszik, a „ki mit nyer” játékot nem a történelmi igazság hatja át. Legyen ez intő példa mindenkinek, aki alkotmányjogra adja a fejét.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 24. szám
