BENDA LÁSZLÓ
Tigris nyakkendővel
Új miniszter a kínai diplomácia élén
Az Országos Népi Gyűlés (parlament) legutóbbi ülésén négy poszton is váltottak a kínai kormányban. A személyi döntések már mintegy az őszi pártkongreszszus előszelét sejtetik. A leglényegesebb változás – már csak azért is, mert az utóbbi időben szemlátomást aktívabb a pekingi diplomácia -: távozott tisztségéből a hatvanhat éves Li Csao-hszing külügyminiszter. Helyére egy kilenc esztendővel fiatalabb, szintén karrierdiplomata (és szintén volt washingtoni nagykövet) került. A kettejük pályafutásában megmutatkozó párhuzamok a pekingi diplomácia hagyományos folytonosságát erősítik meg.
A kínai külpolitika élére állított Jang Csie-cse (Yang Jiechi) a vezetés „ötödik nemzedékének” képviselője. Azokat a politikusokat hívják így, akik már a népköztársaság 1949-es kikiáltását követően születtek. (Az előző négy generáció tengelyében Mao Ce-tung, Teng Hsziao-ping, Csiang Cö-min, illetve a mostani elnök-pártfőtitkár, Hu Csin-tao áll.)
Az új fődiplomata Sanghajban látta meg a napvilágot, 1950 májusában. Annyira kitűnt diáktársai közül, hogy már tizenhárom évesen fölvették az akkor induló sanghaji idegen nyelvű középiskolába. A néhai Csou En-laj kormányfő védnöksége alatt induló reformiskola meghirdetett célja az volt, hogy az új Kína diplomáciai tehetségeinek bölcsője legyen. Ám a három évvel később éppen Sanghajból kiinduló „Nagy Proletár Kulturális Forradalom” idején hamar rá kellett döbbenniük, hogy az elitiskolások nemigen különböznek egyszerű diáktársaiktól. Jangot 1968-tól egy elektromos mérőműszergyár gyakornokának osztották be, de tanárai nem feledkeztek meg róla.
Ne feledjük: Kissinger titkos kínai látogatása után, illetve midőn 1971-ben Kína elfoglalhatta az addig Tajvan által bitorolt helyét az ENSZ-ben, sőt vétójogú állandó tagként a Biztonsági Tanácsban, az országnak még nagyobb szüksége lett a diplomaták „új hullámára”. Aztán a világpolitikai jelentőségű Nixon-vizitet követő lassú enyhülésben bízva állítólag szintén Csou miniszterelnök rendelte el 1973-ban, hogy ismét diákokat küldjenek külföldre.
Miután végzett a Nancsingi Egyetem angol szakán, Jang Csie-cse ezzel az addig nem létező lehetőséggel találta szemközt magát. A „kulturális forradalom” fölfordulásának lanyhulásával ugyanis először nyílt lehetőség arra, hogy hivatalból arra méltónak ítélt friss diplomások angliai ösztöndíjjal posztgraduális képzésben vehessenek részt. A legelső csoporttal így került Jang is a Bath University, sőt a tekintélyes London School of Economics „padsorába”, ahol két év után 1975-ben közgazdászdiplomával vértezhette föl magát. (Egyik társa, az akkor már harmincéves Long Jong-tu később külkereskedelmiminiszter-helyettességig vitte, és sikeresen fejezte be a 2001-ben Kína WTO-tagságával záruló maratoni tárgyalássorozatot.)
Hazatérve a fiatalember a Külügyminisztériumban kezdhette meg diplomáciai pályafutását. Előbb a fordítórészlegen kamatoztatta pompás angolnyelv-tudását, majd jött az első washingtoni kihelyezés. Hamarosan már a misszióvezető helyettese volt. Időközben hol a Külügyminisztérium fordító részlegét igazgatta, hol az amerikai és csendes-óceáni térségért felelős igazgatóság élén állt – mindig két washingtoni kiküldetés között. Legutóbbi – nagyköveti – kinevezése előtt már államtitkári, majd külügyminiszter-helyettesi poszton serénykedett.
A most kinevezett kabinettag tehát viszonylag ifjú kora ellenére csakugyan veterán diplomatának és igazi Amerika-szakértőnek számít: csaknem tizenhárom évet töltött különféle beosztásokban az Egyesült Államokban. Legutóbb, 2001 elején mostani miniszterelődjét váltotta föl nagykövetként, és négy esztendeig szolgált Washingtonban. Ezek szerint Pekingben kiváltképp nagy figyelmet fordítanak a ma még egyközpontú világ közepének. De hogy maholnap Kína, a mai stratégiai vetélytárs lesz a globalizálódó világ másik centruma, afelől keveseknek van kétsége, a legkevésbé Kínában.
Mielőtt Washingtonba érkezett volna, az amerikai sajtóban azt latolgatták: melyik nemzet lenne képes olyan nagykövetet küldeni, aki csaknem negyedszázada a Bush család személyes jó barátja? Erre még az olyan hagyományosan közeli szövetségesek, mint Anglia, Japán vagy Izrael sem képes. Bezzeg Kína – igen!
Jang Csie-cse régóta bejáratos a család és közvetlen környezete (például James Baker volt külügyminiszter) köreibe. Az idősb George Bush, aki 1974-75-ben a pekingi amerikai „összekötő iroda” vezetője volt (állítólag a képviselet fölépítésében is sok segítséget kapott a fiatal külügyes tolmácstól), majd a CIA főnöke lett, a háttérben tájékoztatta a kínai vezetést, hogy 1980-ban ő is bedobja a kalapját az elnökségi versenybe. Peking rövidesen egy nagyobb delegáció élén meghívta Busht, sőt maga Teng Hsziao-ping is fogadta őket. A küldöttségnek ritka kegyben volt része: az amerikaiak számára 1949 óta elzárt Tibetbe is elvitték őket. Házigazdának az LSE-ből kikerült frissdiplomást rendelték Bush és barátai mellé. Tőlük kapta a „Tigris” becenevet. James Lilley (korábban ázsiai regionális CIA-főnök, később pekingi nagykövet) emlékei szerint „Jang, a Tigris végig velünk volt, és nagyon jól ki tudtunk jönni vele”. Egy másik résztvevő szerint viccből nevezték így, mert viselkedése épp az ellenkezőjéről tanúskodott: derekas volt és szeretetre méltó. Jang a tizenhat napos úton összebarátkozott a Bush házaspárral és csapatával. Amúgy hét évvel ezután a „Tigris” tolmácsolt Reagan és Teng között is. (Annak idején Mao egykori tolmácsából, a legendás alapmű – Vörös csillag Kína egén – szerzőjének, Edgar Snow-nak fordító Huang Huából jóval később szintén külügyminiszter lett.)
Jang később is kulcsfontosságú, titkos kapcsolatot jelentett Bushék és a kínai vezetés szűk köre között, például a Tienanmen téri tüntetések vérbefojtása utáni indulatok csitításában. Amikor az év végén Bush elnök titkos küldetésben Pekingbe vezényelte két fő tanácsadóját (Scowcroftot és Eagleburgert), velük küldte régi személyes barátját, Chase Untermeyert, a tibeti út egyik résztvevőjét, aki jól ismerte a Tigrist. Ő továbbította azt a személyes üzenetet, hogy a Tienanmen téri vérontás ellenére Bush tovább akarja fejleszteni a kétoldalú kapcsolatokat. Emellett az amerikaiak követelték Fang Li-cse polgárjogi élharcos szabadon bocsátását, és – láss csodát! – a Jang közvetítette üzenet ezúttal nem talált süket fülekre. Igazi körmönfont kínai módra, ha nem is azonnal, pár hónap múltán Fangot – nem kis meglepetésére – szabadlábra helyezték. Sőt, amidőn 1992 nyarán a kínaiak „hírét vették”, hogy Bush F-16-os vadászgépekkel gazdagítaná Tajvant, Jangot azonnal Washingtonba küldték. És bár a magas rangú vendégeket az elnök a Fehér Ház nyugati szárnyában szokta fogadni, a kínai diplomatát családi rezidenciáján üdvözölte. Igaz, a gesztus ellenére a „Tigris” ezúttal nem tudta lebeszélni a politikai nagyragadozót tajvani tervei megvalósításáról.
Az ifjabb Bush választási győzelme nyomán Peking azonmód viszszavezényelte Washingtonba – most képviseletvezetőként – sokat tapasztalt és kitűnő kapcsolatrendszerű diplomatáját. 2001-ben, tehát immár nagykövetként, Jang ismét az események epicentrumába került. Nem sokkal érkezése után újabb váratlan konfliktus feszítette a diplomaták – és/vagy hírszerzők – idegszálait. A dél-kínai tenger fölött, Hajnan-sziget partjai közelében egy kínai vadászgép az amerikai légierő EP-3-as kémrepülőjébe ütközött, pilótája meghalt. A földre kényszerített amerikai személyzetet hosszas faggatózás után, a gépet pedig – tán koppintási célzattal – ízeire szedve kapta vissza Amerika. Az is kiszivárgott: Pekingből újabb „magánüzenet” érkezett Washingtonba. Az új elnöktől (az ifjabb Bushtól) nem várják el, hogy szó szerint megismételje az elődje, Clinton által tett ígéreteket. Vagyis: nem leszünk túl kemények, legalábbis kezdetben.
Az Egyesült Államokban mindvégig úgy értékelték: Jang nagykövet képes a kényes egyensúly fönntartására a kínai érdekek szilárd védelmezése és a stabil kétoldalú kapcsolatok fönntartása között. Sikerült előmozdítania a kínai-amerikai együttműködést a terrorizmus elleni nemzetközi harcban, miközben a két félnek korántsem voltak mindenben azonosak a nézetei. (Peking hagyományosan a muszlimok lakta északnyugati határtartományában véli fölfedezni a terrorizmus hazai bázisát, és – ennek ürügyén – olykor az amerikai emberjogi állásponttól eltérően sújt le a szeparatistának vagy nacionalistának bélyegzett helyi törekvésekre.)
Meglehetősen szoros együttműködést alakítottak ki a Koreai-félsziget konfliktusgócainak lehetséges kibogozásában is. Itt Peking játszik (vagy játszana) kulcsszerepet, mint a sztalinista ihletésű észak-koreai diktatúra legfőbb támasza. Egyelőre aligha róható föl sem Jangnak, sem a kínai diplomatáknak, hogy Kim Dzsong Il rezsimje változatlan ügyeskedésekkel dacol az Észak-Korea nukleáris leszerelését erőltető külvilággal.
A két nagyhatalom között Jang nagyköveti ténykedése idején rugalmasan nőtt a kereskedelmi forgalom. Szorosabbá vált a jogi és biztonságpolitikai együttműködés, sőt bizonyos katonai szálakat is szorosabbra szőttek. Választékos angolságával jól élt, diplomáciai körökben tekintélyt szerzett bátor, ugyanakkor körültekintő (hogy azt ne mondjuk: óvatosan újító) stílusával. A kínai nagyköveti rezidenciáján szervezett komolyzenei koncertek addig például szokatlanok voltak, ám komoly lehetőségeket teremtettek a kapcsolatépítésre. 2004-ben a Los Angeles-i World Affairs Council egyhangúlag az Év Diplomatája kitüntetést adta Jangnak. Az új külügyminiszter bemutatása kapcsán a pekingi pártlap, a Zsenmin Zsipao angol online kiadása Jeff Badert, a Brookings Institution Kína-kutató Központjának igazgatóját idézte: Jang nagy gyakorlatú, nagy tudású és profi diplomata, kiváltképp kellemes társalgó, a kínai kormány érdekeinek meggyőző szóvivője és érdekképviselője. Emellett nagyon figyelmes a mások nézetei iránt. A Stratégiai és Nemzetközi Kapcsolatok Központjának elnök-vezérigazgatója, John Hamre megjegyzi: Jang gyakorlatilag az igazgatótanács összes tagját személyesen ismeri, hiszen éveken át együttműködött olyan személyiségekkel, mint Henry Kissinger, Zbig Brzezinski vagy Jim Schlesinger.
A kormány négy posztján bekövetkezett változást a hivatalos Új Kína Hírügynökség meglehetős késéssel tette közzé. Majd az angol nyelvű napilap, a China Daily is kiemelte, hogy az új tudomány- és technológiaügyi miniszter nem a kommunista párt tagja, hanem az 1925-ben alapított, főleg a tengerentúli kínaiakkal kapcsolatokat építő Közérdek Párt (Csikung) alelnöke. A hírügynökség ezt a kinevezést „fontos politikai mozzanatnak” minősítette, miután Hu elnök sürgette a – persze a kommunistákkal együttműködő, épphogy csak létező – pártokat, legyenek aktívabbak a reform és nyitás politikájának előmozdításában. (Aktívabbak lesznek!) Emellett változás történt az egyre fontosabb vízgazdálkodási, illetve a földterületeket és nyersanyagtartalékokat felügyelő tárca élén is. Hozzáteendő: egyik váltás sem nevezhető szenzációnak, a lelépő miniszterek egytől egyig nyugdíjba vonulnak.
A kínai kabinet tagjai számára ugyanis egy közelmúltbeli központi rendelkezés értelmében hatvanöt év a szokásos nyugdíjkorhatár. Így korántsem okozott meglepetést az előző külügyminiszter – mondhatni menetrendszerű – távozása. Nem is kellett bármiféle „indoklásra” számítani. A nyitott, olykor érdes stílusú Li helyére a barátságosabb és társaságkedvelőbb nagykövetutód került.
(A karikaturisták egyik kedvence, a mindig derűs, előreálló fogaival jellegzetes mosolyú Li Csao-hszing arról is nevezetes, hogy hajlamos tárgyalópartnereit kézen fogva megsétáltatni. Amikor – nem először – interjút kértem tőle, beosztott bürokratái körülményeskedtek: adjam meg előre legföljebb három kérdésemet, a sorrendjükön sem változtathatok és a miniszter „őfőméltósága” csakis kínaiul hajlandó válaszolni. Aztán berobbant a protokollterembe Li, kézen ragadott, és „régi barátságunkra való tekintettel” fölajánlotta: én azt kérdezek, amit akarok, ő persze azt válaszol, amit ő akar. Elvégre köztünk ez így szokás. Mindezt persze a tőle megszokott választékos angolsággal, így kész is volt a „helyzet” társalgásunk munkanyelvéhez. Miután a nyakukat nyújtogató hoppmesterek csudálkozására ötödik-hatodik kérdésemet is megválaszolta, kikísért az ajtóig – persze a kamerától sem zavartatva, kézen fogva -, majd titkárának is „üzenve” azzal búcsúzott, ha bármikor erre járok, csak ugorjak be hozzá… Mondanom sem kell, egyikünk sem vette „készpénznek” ezt az ajánlatot. Pekingben még mindig nem szokás a „boszorkánykonyha” receptjeivel a nagyközönség előtt főzőcskézni.)
Jang most csakugyan „kiemelkedett”. Rövidesen kiderül, mikor mennyire barátságos és funkciója mennyire bírja el (egyéni) szerénységét. Olyan időben veszi át a kínai diplomácia irányítását, amikor hazája föltűnően aktivizálódik a nemzetközi porondon, kivált Ázsiában és – nem utolsósorban mérhetetlen nyersanyagigényének beszerzési tartalékaként – Afrikában is. Folyamatosan szárnyaló gazdasági fejlődése és (épp a parlament idei ülésén újabb csúcsszintre járatott) katonai költségvetése okán a világon sok helyütt rebesgetik: maholnap Peking lesz Washington első számú kihívója a világpolitika irányításában.
Az, hogy Jangnak kiválóak az amerikai személyes kapcsolatai (ez, vagyis a kvanhszi Kínában nélkülözhetetlen!), alighanem csak növeli a pekingi Tigris játékterét. Még akkor is, ha a diplomácia arrafelé alapvetően a pártvezetés politikájának végrehajtó gépezete. Lesz dolga elég a kereskedelmi – vagy éppen a szellemi tulajdonok „elkalózkodása” miatti – konfliktusok kezelésében, akár a kínai hadseregfejlesztés fodrozta feszültségek okán. Az amerikai kapcsolatok erősítése akkor is fontos, ha Peking a közelmúltban erőteljesen elkezdte újrafejleszteni Moszkvához és Tokióhoz fűződő viszonyát, valamint kiemelt közvetítő szerepet vállalt az észak-koreai atomközvetítés akadozó folyamatában.
Az új külügyminiszter életkorától – és a szabályok értelmében – akár nyolc évet is eltölthet újdonatúj bársonyszékében. Nemrégiben ugyan szívinfarktuson esett át, még lábadozik, ám kemény fából faragták, ismerői szerint biztos bírni fogja a poszttal járó intenzitást, a gyakori külföldi utakat. És ami még biztos: a csúcsvezetés(ek)hez fűződő jó kapcsolatai révén akár keményebb is lehet elődjénél. Jó lesz hát emlékezni közel s távol a régi bölcsességre: ne csapkodj a légyre, ha az a tigris fején hancúrozik.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 24. szám
