Margócsy István: Égi és földi virágzás tükre
Népszabadság * Perecz László * 2007. június 16.
Amikor elemista gyerekek röhögve azt a rigmust skandálják, hogy „Petőfi Sándor gatyába” táncol”, vajon mit is tesznek? Amikor a magyar Nobel-díj hírét véve a legjelentősebb kortárs filozófusok egyike oda talál nyilatkozni, hogy a Sorstalanságot „mintha Isten angyala diktálta volna magyar nyelven”, örömét kifejezendő, akár öntudatlanul, ugyan milyen intézményesült szóhasználathoz is fordul?
Amikor Puskás Öcsi ünnepélyes temetésén alkalom szülte gyászóda csendül föl, vajon milyen régi hagyomány továbbélését is lehet észrevennünk az emelkedett megnyilvánulásban? Amikor jeles irodalomtörténeti értekezések tudós szerzői rendre kötelességüknek érzik, hogy Petőfit tárgyalva rögtön Aranyra is, Aranyt elemezve viszont azonnal Petőfire is kitérjenek, voltaképpen miféle rejtélyes szokásrend parancsát is követik? Amikor az erdésztársadalom képviselői – igen, ők – jónak látják, hogy a magyar államiság ezeréves ünnepén terjedelmes-elegáns kötetben tegyék közzé költőknek és íróknak a magyar nyelvről és a magyar nyelvhez írott verseit és vallomásait, ugyan milyen különös rítusnak is lehetünk tanúi?
Az apró történetek Margócsy István értelmezésében mind egy irányba mutatnak: valamennyi az irodalom kultikus használatának kicsiny megnyilvánulása. A magyar irodalom, magyarázza a tudós irodalomtörténész, sajátképpen kultikusan működő irodalom. Amikor önállósul és intézményesül, romantikus megteremtői a vallás attribútumait ruházzák rá, az éppen megszülető kultúrnemzet formálói meg a nemzeti transzcendenciával kapcsolják össze. Irodalomhoz való viszonyunk, legyen bármilyen meglepő, máig megőrzött valamit a kultusz beállítódásából és nyelvhasználatából: irodalomról szóló tudásunk, bizony, mély kapcsolatban maradt az irodalom kultikus fölfogásával.
A történet máig ível tehát, a kötet főszereplői ugyanakkor természetesen – aki Margócsy érdeklődését ismeri, nem fog meglepődni – a XIX. század klasszikusai: Kisfaludy Sándor, Kazinczy, Petőfi, meg Petőfi és Arany együtt. Kisfaludy Sándor, akinek reformkori születésnapi megünneplése az első nyilvános irodalmi ünnep: szervezői, a romantika ifjú irodalmárnemzedékének tagjai, voltaképpen a költészet nemzeti intézményének kultikus ünnepét ülik meg a segítségével. Kazinczy, akit a születése századik évfordulóján, a neoabszolutizmus korában szervezett emlékezéssorozat népének és nemzetének profán megváltójaként ünnepel: az esemény a korszak frusztrált politikai és kulturális elitjének afféle önigazoló aktusává emelkedik. Petőfi, aki a magyar irodalom legmélyebben kultikus figurája: már életében formálódni kezdő, halála után intézményesülő kultusza irodalomhoz való viszonyunknak bízvást kiküszöbölhetetlen demiurgoszává vált, és beállítódások meg nyelvhasználatok révén afféle tudományos hagyományunkká nemesült. Petőfi és Arany együtt, akiket nem is tudunk egymás nélkül elképzelni: történelmi arcképcsarnokunkban és irodalmi mitológiánkban valósággal összenőtt, hol egymás kiegészítőiként, hol egymás ellentéteiként fölfogott párfigurájuk valahogy a magyar irodalom egészét reprezentálni képes.
Margócsy hihetetlenül – lenyűgözően és kihívóan – művelt szerző. Nem csupán szűkebb korszakának, a mondott XIX. századnak tudós búvára: valószínűleg a magyar irodalmi hagyomány egészét fölényesen birtokolja. Mintha, afféle hipertextként, folyamatosan ott zakatolna benne az irodalmi korpusz teljessége, Heltai Gáspártól Tandori Dezsőig, az Ómagyar Mária-soralomtól Kukorelly Endréig. Írásai, a maguk számtalan idézetével, voltaképp parányi szöveggyűjtemények: ennek a hipertextnek újabb és újabb szövegét hozzák napfényre. Zavarba ejtő bravúr ez: a hozzáértő olvasó örömét találja majd benne.
Holnap, 295 oldal, 2300 forint
