Népszabadság * Vermes Gábor * 2007. június 15.
Kép: Marabu Ebben az évben engem ért az a megtiszteltetés, hogy New Yorkban, a minden évben megtartott koszorúzás alkalmával, Kossuth Lajos itteni szobránál ünnepi beszédet tarthattam. Hadd idézzem e beszéd utolsó mondatait: „Egyetlen demokrácia sem problémamentes, de a viták a nemzet jelenéről és jövőjéről konstruktívak kellenek hogy legyenek. Egy egészséges demokráciában politikai ellenfelek és nem ellenségek állanak egymással szemben. Ez azért fontos, mert a tét a demokrácia és a szabadság jövője. A szabadság többnyire zsenge palánta, nem robusztus növény, de mindig, minden esetben egy féltve őrzött kincs, amelyet elherdálni, aláásni, tekintélyuralomra átváltani sohasem szabad. Ez március tizenötödikének, a márciusi ifjaknak a soha el nem múló öröksége.”
A szerző történész, ny. egyetemi tanár, New York
E mondatokban rejlő probléma nem új és nem is egyedi, hanem széles körre terjed ki. A nemrég elhunyt kiváló amerikai történész és politikus, Arthur Schlesinger junior 1949-ben kiadott híres könyve, The Vital Center (Az éltető közép) éppen arról szólt, hogy a nem szélsőjobboldali konzervatív jobboldalnak és a nem szélsőbaloldali baloldalnak össze kellene fognia – anélkül természetesen, hogy éles vitáikat eltemetnék -, mert ami Schlesinger szerint összeköti őket: hit a polgári szabadságjogokban, az alkotmányosságban s a politikai és gazdasági folyamatok demokratikus vezérlésében, fontosabb a köztük levő nézeteltéréseknél, és markánsan megkülönbözteti őket a szélsőjobbtól is és a szélsőbaltól is.
Tudott dolog, hogy ez a demokrácia megerősítésére irányuló törekvés zátonyra futott a jelenlegi kormányzat alatt. Az iraki háború (és sok más kérdés is) élesen megosztja az amerikaiakat, és ez megnyilvánul többek között Bush elnök népszerűségének erős csökkenésében is. A 2006-os kongresszusi választásokat a demokrata ellenzék zömmel mérsékelt képviselőjelöltek megválasztásával nyerte meg. Ez azt mutatja, hogy az amerikai választók nagy többsége szeretné visszaállítani a régi konszenzust! Nem valamiféle irreális nemzeti egységet, hanem azt az állapotot, amikor egymással sok mindenben egyet nem értő politikusok beszélnek egymással, és keresik a közös értékeken alapuló megoldásokat. A demokrata párti szenátor és karizmatikus elnökjelölt, Obama népszerűsége is jórészt éppen azon alapszik, hisz abban, hogy az előttünk tornyosuló komoly problémák megoldása érdekében arra kell koncentrálni, ami összeköt minket, és nem arra, ami szétválaszt. Amerika nem az egyetlen ország, ahol a meddő polarizálódás ellensúlyaként erősödik a törekvés valamiféle észszerű egyezkedésre. Ezt mutatta a francia elnökválasztási kampány nagy meglepetése, Francois Bayrou jó szereplése is, akinek fő ütőkártyája az volt, hogy félre kell tenni a szélsőséges pártoskodást a közös francia érdekek szolgálatában. A katolikus ír nacionalistáknál és a protestáns unionistáknál senki nem gyűlölhette jobban egymást – és májusban mégis koalícióra léptek egymással Észak-Írországban.
A magyarországi helyzet taglalásához érve előre hallom a hangos és sok tekintetben jogos ellenvetéseket: Magyarország nem Amerika, nem is Franciaország. S hogy jövök én, kívülálló, ahhoz, hogy beavatkozzam egy ország ügyeibe, amikor, még ha ott is születtem és nőttem fel, már több mint fél évszázada nem élek ott. Engem is sokszor felháborít, amikor egy Európából jövő turista egy-két heti itt-tartózkodás után határozott véleményt mond Amerikáról. Valóban: nem az én bőrömön csattan az ostor, nem én nyerek vagy vesztek el egy állást, nem én élvezem vagy szenvedem el a következményeit annak, amit a kormány tesz. Mégis, mi jogosíthat fel a hozzászólásra? Egyrészt az, hogy noha Amerikában élek, Magyarország sorsa szívügyem, másrészt pedig az, amit Hajo Holborn híres német származású amerikai történész egyik munkájából merítettem: „Amerikaivá válásom szélesebb perspektívát nyújtott nekem a német ügyekhez. Sok minden, ami éles politikai és intellektuális vitákat vált ki Németországban, elveszti jelentőségét, ha egy bizonyos távolságból szemléljük.” Az első érvvel kapcsolatban pedig arra a nagyszerű német arisztokrata asszonyra és írónőre, Marion von Dönhoffra szeretnék hivatkozni, aki szerint az emberekben mindenütt él az őszinte vágy egy értelmes élet után. Függetlenül attól, és ezt már én teszem hozzá, hogy hol élünk, és mivel foglalkozunk.
Sajnos kétségtelen, hogy Magyarország ma a szellemi és a politikai polarizálódás eléggé szélsőséges esetét képviseli. Utoljára a 2002-es választások után jártam Magyarországon, és már akkor nagyfokú gyűlöletet tapasztaltam mindkét oldalon; csak egy maroknyi jó barátom tudott higgadt véleményt mondani. Azóta, mint hallom és olvasom, a helyzet még rosszabb. Ahogy fentebb írtam, kívülállóként nem tartom magam illetékesnek a különböző érvek mérlegelésére. Már csak azért sem, mert az érvek sokszor nem érvek, hanem érvekbe csomagolt szitokszavak, vagy csak szitokszavak. Egymás lefasisztázása vagy lekommunistázása nem érv. Tanítottam mind a fasizmus, mind a kommunizmus történetét. Mindkettő a múlthoz tartozó történelmi képződmény, konkrét, történelmileg behatárolt körülmények szülte ideológia és mozgalom. Persze hogy vannak Magyarországon, mint ahogy másutt is, fasiszták és kommunisták, de egyiküknek sincs jövője egy demokratikus Európában; mindkettő egy utóvédharcokat folytató és reménytelenül a múltba merevedett nosztalgia csökevénye. Esterházy Péter írta, „hogy fasisztázni csakis akkor szabad, ha van fasisztáznivaló, akkor persze rögtön kell is”. Másfelől, nem volt a kommunizmusnak kérlelhetetlenebb ellenfele Václav Havelnál, mégis ő mondta azt, hogy „már nem a kommunista hatalom a fő ellenségünk, hanem a bennünk rejlő hibák”. Ha naivnak is hangzik, megkockáztatom azt az állítást, hogy Magyarországon a probléma nem a kommunista hatalommal, hanem a mindenkori hatalommal van. Függetlenül attól, hogy ki vagy melyik párt van kormányon, túl sok hatalom központosul a mindenkori miniszterelnök kezében. Ha ez a feltevés most is áll, akkor a kormány és ellenzéke hallgatólagosan cinkosok abban, hogy a hatalom megtartása, illetve megszerzése maradt számukra a fő cél.
A gyűlölet olyan, mint egy lavina, mely hógörgeteget szed fel, majd eltemet embereket, sőt néha egész falvakat is. Önpusztító és egyben közösségpusztító. Idézem ismét Esterházy Pétert: „A viszontgyűlölet is gyűlölet. A jogos gyűlölet is gyűlölet. Gyűlölet gyűlöletet szül, soha sincs vége.” A bűnbakokra vadászó, durva és értelmetlen zsidózás is ebbe a kategóriába tartozik. Egyfajta fanatizmusa a hitnek – nem a mindenkit egyenlőnek tartó, Istenbe vetett, mélyen átérzett vallásos hitnek, hanem elkorcsosult világi válfajának a terméke, mely érzéketlen minden józan érvre, összeegyeztethetetlen a demokrácia és a szabadság fogalmával és az azokhoz kapcsolódó mentalitással. Az ezen alapuló politizálás, ha lehet annak nevezni, nem ismer árnyalatokat, nem ismeri el, hogy egyetlen egyénnek vagy pártnak sincs monopóliuma az igazságra. „Ki kell állnunk az igazunk mellett” – írta Sir Isaiah Berlin -, „de mindig abban a tudatban, hogy igazunk érvényessége relatív”. Ez egy nagyon régi bölcsesség, mely Berlin szerint megkülönbözteti a civilizált embert a barbártól. Tudták ezt Amerika őslakói, az indiánok is. Egy ősi indián ima így szól: „Nagy Szellem, add meg számomra azt a kegyet, hogy ne bíráljak meg senkit addig, ameddig nem jártam az ő mokaszinjában.” Minden demokratikus politikai kultúra szerves részének kell lennie a kölcsönös toleranciának és udvariasságnak. Enélkül nincs kompromisszumkészség, ami nélkül viszont egyetlen demokratikus társadalom sem tud hatékonyan működni. Ez nem megalkuvás, hanem annak beismerése, hogy esetenként különféle vélemények egyeztetéséből származnak a legjobb megoldások. A kölcsönös gyűlölet nem vezet semmiféle megoldáshoz, csak vakvágányra.
Nem nemzeti egységre gondolok, mert az igen ritka tünemény bármelyik nemzet történelmében. Ralf Dahrendorfnak igaza volt, amikor azt írta, hogy konfliktusok kellenek ahhoz, hogy elkerüljük egy tévedés dogmává válását. De nagy különbség az, hogy politikai partnerünket ellenfélnek vagy pedig ellenségnek tekintjük. Az első esetben a cél az illető meggyőzése vagy legyőzése a következő választásokon, míg a második esetben a leküzdhetetlen belső ösztön az ellenség megsemmisítése, ami diktatórikus eszközök hiányában csak retorikailag lehetséges. És ismét a sehova sem vezető vakvágányon vagyunk. Tom Daschle népszerű demokrata szenátor volt Amerikában. Ő mondta azt, „hogy ha akarod, hogy megválasszanak, tanulj meg beszélni. Hogyha azt akarod, hogy újra megválasszanak, akkor tanulj meg másokat meghallgatni.” Jól politizálni lehetetlen párbeszédek sorozata nélkül. Mégpedig nemcsak azokkal, akik hódolattal néznek fel ránk, hanem főleg azokkal, akik tőlünk eltérő nézeteket vallanak.
A tét nagyon nagy: a demokrácia és a szabadság jövője. A múlt példája erőt adhat, de gyengíthet is. Ottlik Géza híres könyvében, az Iskola a határon-ban furcsának találta, hogy mi, magyarok, megünnepeljük a mohácsi csata évfordulóját. De ő ebből vigaszt merített, hiszen az ország túlélte a tatárjárást, a török uralmat, sőt még a „szívós” Habsburg-császárságot is. Ha Ottlik élne, most hozzátehetné, hogy a szovjet dominanciát is túlélte az ország. Van mire büszkének lenni. Ugyanakkor, Yves Michel Riols, aki a Le Monde magyarországi tudósítója volt a 90-es évek elején, csodálkozva vette észre azt, hogy sok magyart mélyre húz a mohácsi vész és az utána következő katasztrófák súlya, és úgy tekintenek országukra, mintha Banglades lenne.
Magyarországnak Finnország és Írország mellett lenne a helye. Mindkét ország sikeres és virágzó. Finnország, ha semleges is volt, de erős szovjet nyomás alatt szenvedett évtizedeken át, míg Írországot hosszú ideig károsította a lakosság szegénysége és az északír polgárháború. Mindezek ellenére energiával és tehetséggel mindkét kis ország az élre verekedte magát. Energia és tehetség Magyarországon is van bőven. Miért kelljen bárki magyarnak külföldre emigrálnia ahhoz, hogy energiája és tehetsége kibontakozzon, és sikeres legyen?
A vezetők és a vezetettek közötti kapcsolatok minden demokráciában bonyolultak. Végső fokon az egyéni választópolgárok felelőssége a legnagyobb, mert John Locke óta tudjuk, hogy a politikusok az ő érdekeiket hivatottak képviselni. Ha a választópolgárok közül elegen mondanák azt, hogy legyen vége a kölcsönös gyűlölködésnek, a politikusok egy része legalábbis pozitívan reagálna erre, már saját újraválasztásuk érdekében is. Nem tudnám hatásosabban befejezni ezt a cikket, mint a XVIII. század nagy angliai ír gondolkodó, Edmund Burke szavaival: „Az egyetlen, ami bebiztosíthatja a gonoszság diadalát az, hogy ha a jó emberek tétlenek maradnak, és nem csinálnak semmit.”
