Forrás: MNO

2007. június 4. (6. oldal)

Bayer Zsolt

Mottó: “Egyetlen hibánk, hogy nincs alapgondolatunk egy valódi nemzeti életre.” (Móricz Zsigmond, 1922)

…Hogy miért történt, hogyan történt – és hogyan történhetett meg egyáltalán? Minderről tudnia kell itt minden új nemzedéknek. A világ ellenében kell tudnia róla, hiszen a világ meggyűlölte a múltat, meggyűlölte a történelmet, és mindennél jobban gyűlöli az igazságot.

Úgy akasztotta szögre a világ minden maradék elvét és tisztességét, ahogy szögre akasztották a Trianon-kastélyban a wilsoni elveket akkor, 1920. június 4-én, amikor közölték Apponyiékkal a béke feltételeit és szövegét.

Örök szégyene marad a büszke Nyugatnak mindaz, amit a Nagy-Trianon-kastélyban művelt Magyarországgal. Soha még olyan aljas, suttyó disznó nem volt a Kelet, a Bizánc, mint a művelt Nyugat akkor.

S örök szégyenünk lesz nekünk is az a béke. S mindaz, ami elvezetett odáig. Örök szégyenünk marad Károlyi Mihály, Kun Béla, Linder Béla – és az összes többi. Örök szégyenünk marad az önfeladás. A mi szégyenünk, hogy hagytuk: mindez így történjen.

Van egy román fiú. Talán harmincéves. Ismerem. Talán a barátom. Afféle “sült” román. Bukarestben született, ott nőtt fel, ott hallgatta az iskolában a dákóromán-elméletet, és hiányzott neki úgy hétszáz esztendő a román történelemből, amivel úgymond nem tudnak elszámolni. Ettől a román barátomtól, Cézártól hallottam, hogy minden nemzetet annyira fognak becsülni és tisztelni, amennyi becsületet és tiszteletet kiharcol magának. S ő mondta azt is, hogy a románság bizony most jobban áll nemzeti lét dolgában, mint mi, magyarok. Azt mondta az én román barátom, Cézár, hogy fáj neki ezt kimondani, ugyanis ő szeret bennünket, magyarokat. És nekünk szurkol…

Szurkolj nekünk, Cézár! Jólesik az. Úgysincs túl sok barátunk minekünk, aki pedig még van, azt igyekszünk elmarni magunk mellől. Szurkolj nekünk, Cézár, s addig mi megpróbálunk magunkba nézni.

Mert hiába kell a múltat bevallani minden új nemzedéknek – most szembe kell néznünk a jelenünkkel is. S még annyival sem menthetjük fel önmagunkat, hogy ez a jelen ott gyökeredzik abban a múltban. Nem felmentés, hogy ott írták meg, ezt a jelent, a Nagy-Trianon-kastélyban.

Hogy befogadtunk mindenkit, azt is, akit nem kellett volna.

Hogy Szent István királyunk Imre herceghez írt intelmeiből csak azt tanultuk meg, erős a soknemzetiségű ország. Azt már nem, hogy még erősebb, amelyik soha nem tagadja meg önmagát, a saját vérét.

Jól a fejünkbe verték, hogy “üres hassal nem lehet Himnuszt énekelni”, mi meg elhittük; pedig leginkább üres hassal lehet Himnuszt énekelni – kérdezzétek majd meg erről a mennyországban a Donnál lódögbe fagyott magyar bakákat vagy a sorsára hagyott székely hadosztályt; feltéve, hogy lesz valaki közülünk, aki odakerül majd, és lesz módja kérdezni bármit is…

Nem mentség semmire, hogy bennünket Trianon után aztán még egyszer meggyaláztak, s aztán még egyszer is, utoljára 1956-ban.

Nem mentség, mert 1956 után elfogadtunk egy alkut. Az alku így szólt: tagadjátok meg a saját forradalmatokat, tagadjátok meg saját hőseiteket és halottaitokat. Felejtsétek el, hogy élnek magyarok a jelenlegi határokon túl. Ha mindezt megteszitek, akkor kaptok zabálni, és nem fogtok megfagyni. Ez volt a kádári alku – s mi ráálltunk. Erre sincs mentség. Aztán pedig felnőtt vagy két generáció, amelyik már kérdezni sem tudott. Vagy ha kérdezett, hát az volt a legrémesebb. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-történelem szakán a fülem hallatára kérdezte meg egyik erdélyi társunktól valaki, hogy “hát te hol tanultál meg ilyen szépen magyarul…” Földet kellett nézni az után a kérdés után, cipőorrot nézni némán, és majd” elsüllyedni a szégyentől.

Ez is a mi tragédiánk: itt mifelénk mindig az szégyenkezik, akinek haragudni és ütni kellene; akinek meg szégyenkezni, az hangos, jó kedélyű, és nem nézi a cipő orrát… S ha kell, hát üt is, vagy kioktat…

De hiába sorolom: nincsen mentség. Amit tettünk – mi tettük. És a szégyenünk még túlél bennünket. Meg is érdemeljük…

Figyeljünk egy sóhajtásra. Móricz sóhaja ez is, 1926-ból:

“A magyar faj eddig a história folyamán öt krisztusi sebet kapott: Muhi, Mohács, Majtény, Világos, Trianon. Krisztus életét azonban a hatodik oltotta ki, a lándzsaszúrás a bordák közé, a szívbe.

Vigyázzon a magyarság, hogy ezt a hatodik szúrást meg ne élje.”

Hát, nem vigyáztunk. Megéltük. És mi szúrtunk, saját fajtánk bordái közé.

Mi tettük meg a gyalázatot 2004. december 5-én. Könnyű lenne most azzal takarózni, hogy de hát nem mi voltunk… “Ők voltak!” “Ők meg a pszichopata!” Hiszen borderline szindrómája van. Állandóan kihívásokat, konfliktusokat keres, hajszol, és ha megold egyet, még mélyebbre süllyed a betegségbe… Minden egyes, látszólag győzedelmesen megvívott “háború” sokat ront az állapotán.

Mondhatnánk ezt – de sajnos nem mondhatjuk.

Nem, mert mi voltunk, vagy inkább mi nem voltunk. Mi nem voltunk ott. Volt nagyjából két és fél millió jobboldali szavazó akkor. Ha ők, ha mi mind elmentünk volna, akkor most magyar állampolgár lenne minden magyar. Mi nem mentünk el. Hát nézzünk önmagunkba, és ne kenjük rá a pszichopatára. És most már rághatjuk szégyenünkben ökleinket, és járhatunk vezeklésképpen a csíksomlyói búcsúba, és ráírhatjuk a pólónkra, hogy “én igennel szavaztam” – hiába. Úgy jártunk, mint a zsidók Pilátus előtt: egyenként mind Jézust kiáltottunk, de valahogy mégis Barabbás lett belőle.

És véreinket immár másodszor is keresztre feszítették. S ez fájdalmasabb volt mindennél. Mert ezt most mi csináltuk, mi tettük. Nem Clemenceau, nem Fernand Vix, nem Benes és Masaryk, nem Maniu, nem Károlyi, nem Kun Béla, nem Linder Béla – és nem a suttyó Nyugat. Hanem mi. Egyedül. És most hallgatjuk azóta is az arcpirító mondatot, pszichopatáéktól: “rosszul, rossz időben feltett kérdésre nem lehet jó választ adni”. Ezt mondják. Mondhatják, ugyanis senki sem teszi fel a kérdést: miért rosszul és miért rosszkor?

Rosszul és rosszkor… Istenem… Felrémlik most, mikor először jártam Erdélyben. Tudják, ahogy Balavásárnál befordul az ember Székelyudvarhely felé, és érzi, hogy hazaérkezett. Ott láttam valahol az első szekeret. Öreg szekér volt, mint a sors. Öreg székely ült a bakon, s mögötte ott gubbasztott valahogy a szomorúság. Ám a szekér hátuljára egy réges-régi, ütött-kopott magyar rendszám volt felszögelve.

Annyi mindent akartam volna kérdezni attól az öreg székelytől, de rájöttem, hogy nincsen értelme semmi kérdésnek sem. Ő van, én vagyok, s mi vagyunk. Összeköt bennünket a lassú kézmozdulat, ameddig az ujjak vége a zsíros kalaphoz ér, az öszszevillanó tekintet s egy ütött-kopott, réges-régi magyar rendszám.

Az elé az öreg székely elé kellene odaállni ám, és azt mondani neki: az a helyzet, bátyám, hogy hát rosszkor és rosszul lett feltéve a kérdés…

Az öreg székely összeszedné a mégis megmaradásban felgyűlt minden erejét, és bészakajtaná a koponyát. S igaza lenne, de nagyon…

Csak hát, akik ezt mondogatják, nem láttak még öreg székelyt. Se fiatalt. Nem látták még, ahogy a fehér keresztalja felkapaszkodik a Jézus hágóján a somlyói nyeregbe. Nem láttak azok semmit. Azok csak gazemberek, mind, kivétel nélkül.

De mi láttuk, mi tudjuk, mi ismerjük – és mégsem voltunk ott, amikor kellett. Így lett a mi bűnünk ezerszeres bűn. Le sem mosható. Nehezen levezekelhető.

Ráütöttük a trianoni gyalázatra az önfeladás, a hidegség, a közömbösség még gyalázatosabb pecsétjét. És Cézár, az én román barátom csak annyit mondott: én nem értelek titeket, magyarokat…

Mi sem értjük ám magunkat – s ez is csak annak fáj, aki még akar érteni bármit is. De az legalább keresi még a reményt. S hogy mi a remény? Figyeljetek…

1920. augusztus 1-jén az őrségi Kerca határőrei összefogtak két falu fellázadt népével, és kiűzték a szomszédos Szomorócból a megszálló szerb-horvát-szlovén csapatokat. Ezt követően Szomoróc február 9-én visszatért Magyarországhoz. Utóbb aztán Szomoróc és Kerca egyesültek, ma Kercaszomor néven tisztelhetjük – áldja meg az Isten.

Sopron és néhány környező falu az 1921-ben tartott népszavazáson elsöprő többséggel Magyarországot választotta. Azóta Sopron a leghűségesebb város – áldja meg az Isten.

Miután az őrvidéket, mint tudjuk, Ausztriának ítélték, tíz településen zendülés tört ki. A harc eredménye: mind a tíz település visszatért Magyarországhoz. Név szerint: Alsó- és Felsőcsatár, Horvátlövő, Kis- és Nagynarda, Olmód, Pornóapáti, Szentpéterfa, Németkeresztes és Magyarkeresztes. Áldja meg őket az Isten.

Legvégül pedig említsük Somoskőt, amelynek későn, 1924-ben, de sikerült kiharcolnia, hogy Csehszlovákiából visszatérjen Magyarországra. Áldja meg őt is az Isten.

Ennyi hát a remény.

S ti, akik most itt vagytok. Akik halljátok, olvassátok, tudjátok. Akiknek eszükbe jut. Akik azért legalább nem felejtenek. Akik lehajtott fejjel szégyenkeznek – önmagukért is, mások helyett is. Akik nem kapnak idegrohamot a nemzeti lobogótól, sem a történelmi zászlóinktól. Akik üres hassal is… Akik azért tudják, hogy nincsen határon túli magyar, csak magyar van. Egy magyar világ, itt, a Kárpát-medencében.

A mi világunk. Csak azért is.

Comments are closed.