A Népszava június 2-i számában valaki, aki francia apától és magyar anyától származó filmrendezőnek nevezi magát, válaszol a Nicolas Sarkozy ellen írott – mi tagadás, roppantul kemény – cikkemre (TGM: „Racaille”, Népszava, május 12.; megjegyzem, az enyémnél még élesebb hangú, a hazai sajtó konformizmusát engesztelhetetlenül elítélő írás is napvilágot látott: Balázs Gábor: „Sarkozy vagy a köztársaság”, Népszabadság, május 25.; az olvasó szíves figyelmébe ajánlom). A szerzőnek, akinek az olvasói levelét nyilván gyakorlott kezek stilizálták, szíve joga, hogy politikai argumentumokra bárdolatlan személyeskedéssel, gyalázkodással és gorombáskodással feleljen, ezen nem kell megütközni, sőt: ezen szórakozni lehet. Ahhoz képest, hogy mennyi buta ember van a világon, nagy kár, hogy ennyire egyformák. Ugyanezeket a szitkokat meg szoktam kapni a magyarországi jobboldaltól és az ókádárista, rákosista aggoktól, s némiképp lehangoló, hogy a franciaországi jobboldalnak ez a – jelek szerint átlagos – híve szakasztott olyan, mint honi elvrokonai. Még az az eget rengető „érv” is megtalálható benne, hogy hajlandó volnék-e a párizsi elővárosok fekete és arab lakosai között élni: ezt mintegy negyvenszer írták már nekem, valahányszor a magyarországi, a kelet-európai cigányokat merészeltem a fajgyűlölőkkel szemben – tőlem telhetőleg – a védelmembe venni. Hogy azonnal fölhagynék a romák védelmével, ha közöttük élnék. Vagy ha igazán ismerném a koszos buzikat. Ha nem volna meg bennem a baloldali előítélet a zsidók javára. Satöbbi. Hát igen, ezt ismerjük.
Fáradt legyintéssel napirendre tértem volna a gusztustalan mocskolódás fölött, ha az illető nem vette volna magának a bátorságot, hogy ezt írja rólam: „…Tamás Gáspár Miklós úr egészen ifjan – hacsak nem tévedés – belépett a Román Kommunista Pártba.” Ez természetesen aljas hazugság, bárki utánanézhet, sem a Román Kommunista Pártnak, sem az MSZMP-nek nem voltam a tagja. (1978-ig éltem Erdélyben, Kolozsvárt.)
Ám ennek a vérlázító rágalomnak – a levél kevésbé érdekes ostobaságai között – mégis vannak figyelemre méltó aspektusai. Miért érzi valaki hatásos megbélyegzésnek az állampárt tagságát – aminek esetemben éppen az ellenkezője az igaz – olyan helyzetben, amelyben a nagyobbik hazai kormánypárt vezető képviselői kivétel nélkül a (reform)kommunista pártapparátus kisebb-nagyobb funkcionáriusai voltak, amikor a honi jobboldal az MSZMP Központi Bizottságának volt titkárával, az MSZMP Politikai Bizottságának volt tagjával, államminiszterrel, művelődési miniszterrel, a Hazafias Népfront volt főtitkárával kampányol, amikor a volt miniszterelnökről, az MSZMP KB volt tagjáról, pártállami miniszterelnök-helyettesről még az is kiderül, hogy a szovjethű „magyar” hírszerzés tisztje volt, anélkül, hogy bármelyiküknek a legcsekélyebb népszerűség-csökkenést kellett volna elszenvednie? (Arról nem szólva, hogy szemben énvelem, Jacques Chirac kommunista párttag volt valaha, Bernard Kouchner, a szocialistából Sarkozy külügyminiszterévé vedlett háborúpárti jogvédő meg a francia KISZ egyik másodvonalbeli vezetője volt, Sarkozy ideológus hívei – Luc Ferry, André Glucksmann s a francia jobboldal más csillagai, pl. Alain Finkielkraut – pedig tovább voltak ortodox marxista-leninisták, mint Kádár János, de hát balról jobbra szabad menni, csak jobbról balra nem.)
Nem, itt nem erről van szó, hanem az antisztálinista-antibolsevista demokratikus ellenzék puszta létének máig bosszantó tényéről. Az, hogy az említett „kommunista” pártok politikája tönkretette ifjúságomat (másfél évtized foglalkoztatási tilalom, szilencium, betiltatás, üldözöttség, nyomor), mint oly sokakét, az csak arra ok, hogy régi ellenségeim közé sorozzanak, miközben a diktatúra egykori működtetői ma demokráciából adnak nekünk leckét. Erről én nem szoktam sokat értekezni, mert hiábavaló.
Azért hiábavaló, mert – sajnos – az általunk, rendszerváltók (mind liberálisok, mind nacionalisták) által elkövetett súlyos bűnök és hibák miatt a közvélemény lelkében rehabilitálta a Kádár-rendszert, s mert a képzelt (és utólagos) ellenállók ízléstelenségei miatt – érthetően – ráunt a valódi ellenállókra is.
Ha pedig valakinek lelkiismeret-furdalása van a mégoly jóhiszeműen elkövetett hibák miatt is, s ebből határozott következtetéseket mer levonni és meri átgondolni a nézeteit (ha egyszer tévesnek bizonyultak), az nyilván „szélkakas”. Ha elismeri, hogy tévedett, akkor „fölöttébb magabiztos”.
Lehet, hogy „önsorsrontó” dolog itt közzétennem ezt a tiltakozást, hiszen Magyarországon elvégre nyolcszázezer tagja volt az állampártnak (Romániában meg majdnem hárommillió, ennek – állítólag – több mint tíz százaléka magyar), s ők megsértődhetnek rajta, hogy én ilyen vehemensen kikérem magamnak ezt a gyanúsítást. Hiszen ha ezt én ilyen szégyenletesnek tartom, akkor vajon mit tartok felőlük… De nem óhajtok általánosítani. Az én politikai identitásomnak a középpontjában áll az, hogy elképzelhetetlen, hogy állampárttag lehettem volna. Ám azt is tudom, hogy egypártrendszerben a párttagság nem föltétlenül politikai állásfoglalás volt, hanem – udvariasan fogalmazva – strukturális adottság sokak számára. Ezt az is bizonyítja, hogy a volt „kommunista” párttagok ma egyáltalán nem kizárólag baloldaliak, politikai nézeteik éppúgy megoszlanak, mint a másokéi. Újabb – kifejezetten drámai – bizonyíték, hogy éppen ebben a lapban dr. Kemény Csaba kollégám védi meg Kádár Jánost (Méray Tibor esszéjével szemben), az a Kemény Csaba, aki a Kádár-rendszer egyik legutolsó politikai pörének volt az ártatlanul elítélt vádlottja, ő – a pártból kizárt autentikus, idézőjel nélküli kommunista – kitart az eszméjét (mai véleménye szerint) megtestesítő néhai párt mellett, fütyülve saját sérelmére, és szemben a bukott egypárt KB-titkáraival és minisztereivel, akik közül nem kevesen az új évezred nagytőkései. Ez a magatartás, bár politikailag természetesen nem értek egyet Kemény Csabával, erkölcsileg bámulatos.
A sors iróniája, hogy éppen a Népszava június 2-i száma tudósított róla: fölszólaltam a Pedagógusok Szakszervezetének az iskolabezárások ellen rendezett demonstrációján – köszönöm. Ennél nagyobb dicsőségre nem tartok igényt. Baloldali emberként kötelességemnek érzem, hogy a szerintem helytelen, népellenes politikával szembeszálljak. Ha tévedek, bírálóim majd kiigazítanak.
De a becsületes, habár nem hibátlan közéleti pályámra – az életemre – szórt primitív rágalmakat nem tűröm el.
Sajnálom, hogy mindezt meg kellett írnom. De ha már a szerkesztő nem hajította a papírkosárba ezt a levelet – azt hiszem, úgy lett volna helyes -, akkor nem pusztán az én vétkem, hogy evvel terhelem az olvasót.
A szerző filozófus
