Radics Viktória
Minden anya csodagyerek
Ketten egy új könyvről – Forgách András: Zehuze. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2007. 640 oldal, 3990 Ft
A fenti mondás egy szarajevói költőnő, Ferida Durakoviæ 93-as háborús verséből való, mely arról szól, ahogy egy öregasszony meg a lánya túlélnek hetekké összeolvadó napokat, éveket az ostromgyűrűben. Civakodnak közben, harcolnak a vízért, elveszítik az otthonukat. Az anya golyó- és gránátzáporban jár ki a kertbe, hogy legyen az unokáknak saláta, hagyma, répa. „Nem félsz, kérdezem. Nem, fiam, mondja ő. Rögtön a gyerekeimre gondolok, és az Isten azonnal utat nyit nekem. HÁT ÍGY.” Ez az „ETO”, ez a „hát így” vagy „ez van”, ez a „na látod”, amivel a prózavers szakaszai befejeződnek, bosnyákul lényegében ugyanaz, mint a héber „zehuze”.
A „regénylevélben”, ahogy a szerző, Forgách András jelölte meg a műfajt, egy középkorú, nagymama korú, dédnagymamává idősödő asszony beszél a lányához, aki közben fiatal nőből szintén anyává, nagyanyává változik. Az anya Izraelben él, a lánya pedig Magyarországon, és a huszonkilenc éven át tartó levélhullás a semmilyen más érzelemhez, kötődéshez, beállítódáshoz nem hasonlítható, törődős anyai szeretetet és a létről való gondoskodást jeleníti meg. Az írás maga az élő kapcsolat – regényével Forgách András visszahoz valamit az írás mára kiszikkadt jelentéséből és jelentőségéből. Az írás itt eksztázis, vagyis kilépés az „ez van”-ból, és kapcsolódás a távollevőhöz; lázadó szeretetaktus.
Az asszonyi beszéd, amit Forgách, valódi családi levéldokumentumokra támaszkodva, remekül megformált, olyan női kultúrát ad át, mely manapság veszendőben van. Az inkább már csak emlékeinkben élő, specifikusan női érzelmi kultúrára gondolok, melyben a mindenről gondoskodó szeretet, az odaadás és az összetartozás, a szívjóság magától értetődőn, szentimentalizmus és romantika nélkül, gyakorlatiasan és könnyedén, sokszínűen kifejeződött, és az asszonyról „átment” a másikra – férjre, férfira, gyerekekre, unokákra; létfenntartó erejű volt. A jelenkori információs társadalomban és a tömegkultúrában, rém bonyolult világunkban ez a fajta nőiség (meg)tarthatatlan. Már Petri György vigyorgó iróniával írta, hogy „az anyák mind élelmiszer- / technikusok”, Szilágyi Ákos pedig tavaly e lap hasábjain fejtette ki, hogy a posztmodern korban az érzelmi kultúra, a szív beszéde az esztétikai kultúrába került át, mert már csak itt tartható fönn. Nos, ez a szép könyv (Pintér József tervezte) is ilyen őrző hely: életben tartja azt a telített asszonyiságot, mely ma már csak foszlányaiban vagy karikírozva létezik, megbetegedve vagy talán valahol észrevétlenül, hangtalanul.
A hang ennek a regénylevélnek a lényege, és nem kis írói tehetségre vall, hogy Forgách András le tudta kottázni ezt a női hangot, amit emlékezetéből és családi levéldokumentumokból ismer, mi több, íróilag újjáteremtette, egész opust írt rá. A lényeg a ritmus, a dallam, a temperamentum; a sajátos szóhasználat és ortográfia korfestő jellegű, és az egyéniséget, egész edukációját is tükrözi. Az beszéd/írás sodrása elevenséget lehel, és ez az életszenvedély úgy irizál, hogy érdekes módon – sőt nevettetőn – ironikus fényben láttatja magát a szedett-vedett tartalmat.
A hétköznapi bagatell és a patetikus szólamok sűrű és szeszélyes váltakozásai egészen sajátos melódiát kevernek ki. A tartalmi rétegek, amelyek akár egy mondaton belül is öszszetorlódnak, nagyjából a következők: mindennapi családi élet, ügyes-bajos dolgok, társadalom és nagypolitika, visszaemlékezések a múltra és tanácsok a jövőre nézve – azaz gyakorlatias beszéd, hitbeszéd és szeretetbeszéd kavarodik össze.
A hitbeszéd itt politikai beszéd. Az asszony a harmincas évektől haláláig (1976) illegális vagy „eretnek” kommunista Magyarországon, majd Palesztinában/Izraelben, és ezáltal mindvégig harci állapotban, eszmei készültségben van. A marxizmus-leninizmus ideológiai szemüvegén keresztül néz a társadalmi-politikai világra, az idők során csupán a sztálinizmusát revideálja, világnézetileg azonban, mindennek ellenére, vonalas, moszkovita kommunista marad. A marxizmusból határozott szemléletet és etikát, életerőt is merít. Világmagyarázatai és politikai állásfoglalásai mára önmaguk paródiájává váltak, ugyanakkor – az író finomságának köszönhetően – kiérezhető bizonyos igazsága is ennek a meggyőződésnek és világszemléletnek, pontosabban igazságvágya, miként a durva dogmákon átsugárzik éthoszának értékes magja is.
Mert itt nem egy álszent funkcionárius beszél, hanem egy intelligens, gondolkodó asszony, tele jó szándékkal; egy modern XX. századi nő, aki az új világnézetével kitakarította magából a nacionalista előítéleteket, emancipálódott, eljutott a szekularizálódás szintjére, a tradicionalizmus helyett a progressziót választotta. Igaz, a régiek helyébe új előítéleteket rakott, ősei vallása helyett a kommunista eszméket szentesítette, modernizmusa az évtizedek során elavult. Mégis, hiába röhejesek ma a frázisai és a vélelmei, érezni mögöttük akaratának lüktetését, tudásvágyát és igazságvágyát, ami „csodagyerekké” teszi, és felülmúlja dogmatizmusát.
Kinek nincsenek ideológiái, konceptusai, dogmái? A Zehuzéből valami nagyon fontos tűnik ki: látszik a „szemüveg”, a nézetekből, előítéletekből, tézisekből összeálló prizma, melyen keresztül a világot szemléljük, és ami, legyen bármilyen fajta, torzítja a valóságot. Az ideológiai torzítás fizikája úgy kiviláglik a regényből, akárha optikai rajzokat látnánk lencsékről, fénytörésekről, fordított tükröződésekről. Ebben a tekintetben az elme tragikomédiája kerül itt színre. És ha e mögött az elme mögött nem dobogna az asszonyi szív, akkor már a századik oldalon elegünk lenne a világnézeti pácból, így azonban – mivel a csodagyerek-anya beszél, aki golyózáporban is kimegy a kertbe – még a hatszázadik oldalon tartva is mosolyoghatunk, és élvezhetjük a csupa élet textust.
Ez a regény iszonyú hosszú, de a hosszúságának is van jelentése: ugyanis magát az idő múlását prezentálja az író imigyen. A regénylevél egyúttal időregény: a levelek és az évek pörgése, a mindenféle efemer dolgok meg a történelmi súlyú események végtelen gabalygása az idő minőségét – súlyát, tömegét, állagát és sebességét – érzékelteti. A rendkívüli részletezettség, a millió apró-cseprő és bomba-súlyú miegymás, miközben az olvasó, beidegzettségénél fogva, a nagy líriko-drámai megoldódást várja, ironikus fényt vet mind az élet-, mind az irodalomszemléletünkre. Zehuze.
És hát mindeközben halnak a népek, folyik a végenincs izraeli-arab háború. A Zehuze háborús regény is! Az asszony elkötelezetten és lázadón a gyengébbek, az üldözöttek pártján áll mindvégig, és miközben a dúl a világtörténelem, ő nem vallásos, hanem egyszerűen női alázattal és odaadással gyakorlatilag mindent megtesz az övéiért, emellett a zsidó nacionalizmus ellen és a kiszolgáltatottak (az arabok) emberi jogaiért ágál. „Csak ha mellettem maradsz, akkor múlik el ez a háború, mint valami súlyos betegség – mondja a bosnyák versben Ferida Durakoviæ az anyjának. – Te majd rákötöd bölcsességből és gyógyfüvekből kevert titkos balzsamodat. Meg a régimódi népmeséidtől, melyekben, kell-e mondani, mindig az győz, aki senkinek sem okoz rosszat, és nem is gondol rosszat soha.” A Zehuze hirtelen ér véget, mintha elvágták volna, és ennek is van formai jelentése; a 630. oldal közepén túl látszik a halál.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 23. szám
