Dérczy Péter
Otthonkeresés
Ketten egy új könyvről – Forgách András: Zehuze. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2007. 640 oldal, 3990 Ft
Azt nem állíthatnám, hogy bábáskodtam Forgách András könyve létrejötte körül, azt viszont mégsem tagadhatom, hogy e lap hasábjain én közöltem először részletet belőle, s aztán még sokszor. A részletek közlésről közlésre változtak, alakultak formájukban, s ha most a regényre mint egészre tekintek, elmondhatom, hogy a szöveg (már amit előzetesen ismertem belőle) időben nagy, de talán nem radikális változásokon esett át: lett hozzávetőleges központozás, lettek évszámok (1947-től 1976-ig), melyek tagolják a szövegfolyamot, s a kiadói szerkesztés alatt a regény terjedelme is csökkent állítólag vagy kétszáz oldallal. Az írói, szerkesztői sebészkedések azonban nem szabták át a mű felületét, az lényegét illetően maradt, ami már az első részlet megjelenésekor is sejthető volt: különös családregény, melynek két központi alakja anya és lánya, a háttérben pedig a szerteágazó, különböző rokoni kötelékek. A választott műfaj – azaz a családregény – pedig nagyon is várható volt Forgách András előző könyve, az Aki nincs után, hiszen annak nagyobb lélegzetű részeiben már fel-feltünedeztek a körvonalai, csak éppen abban a szövegben egy furcsa nevű fiatalember volt a főszereplő (kísértetiesen hasonlított a szerzőre), aki önmagát és a világban való helyét próbálta meghatározni. A személyiség-, az identitáskeresés logikusan vezetett oda, hogy azt az elbeszélő egy tágasabb, de még mindig igen személyes szférába transzponálja, a családéba, ezúttal úgy, hogy a személye csak periferikus fontosságú lesz: az előtérben a hozzávezető családi évtizedek és figurák sokasága áll. A Zehuze ebben az értelemben a legnagyobb természetességgel folytatja az Aki nincs utolsó, záródarabját (100. A seb), melyben bizonyos testvéri szeretetről és „egy úgynevezett ősi családi fészekről” van szó „egy régi házban”; e két utóbbiról majd részletesen olvashatunk az anya – más megközelítésben a nagymama leveleiből. Az érthetőség kereteit megteremtendő, kénytelen vagyok némileg iskolásan összegezni, mi is ez a szöveg.
A leveleket egy középkorú (1947-ben „közel az 50hez”) asszony írja Palesztinából, illetve a megalakuló Izraelből lányának Magyarországra. Az asszonynak nincs saját neve (a levélformából következően), ő Apfelbaum Henrik felesége, akivel nagyjából úgy 1917-18-ban hagyják el Magyarországot (a Monarchiát) és települnek át Palesztinába. Itt születik 1922-ben leánya (akinek szintén nincs neve, csak jákirátinak szólítja anyja), aki talán a gyökerek keresése miatt települ át (vagy vissza) Magyarországra 1947-ben, ahol aztán kényszerűen is megragad férjével és a már itt születő négy gyermekével. Az anya leányához írt levélfolyama 1976-ban zárul, szakad meg – a befejezetlen mondat a halálára utal. Az eddig felvázolt idő is tetemes, ám a regénybe ennél jóval nagyobb intervallum épül bele, hiszen a zsidó (fél)értelmiségi család sorsát hozzávetőleg a XIX. század végétől követhetjük vázlatosan nyomon, amit prózapoétikailag néhány alapmotívum is felerősít (mint például a fehér lóé, mely nemcsak Horthyé, de Ferenc Józsefé is, és bizonyos értelemben még Kádáré is). Mindehhez még hozzátehető, hogy a történet igen hasonlít Forgách András, testvérei és családja történetére – ám ez valóban nem túlzottan érdekes, és adjunk igazat a szerzőnek, aki a levélregény műfajáról értekezve azt írta: „A másik élete, még ha igaz is, nekünk fikció.”
A regény legfontosabb része természetesen az elbeszélő: az anya-nagymama. Személyében Forgách András egy fantasztikus, talán nem helytelen azt írni, vérbő asszonyt formált meg, ha tetszik, egy igazi „jiddische mámét”, akinek értelmiségi, író férje mellett is mindenről van véleménye: a világpolitikától a pormacskákig, de mégis leginkább a családjáért, a lányáért, az unokáiért aggódik, őket próbálja ezer kilométerek messzeségéből is összetartani, óvni; belebeszél tehát mindenbe, amibe csak lehet levélben. Figurája olyannyira fölötte áll mindennek, hogy a beszéd- és gondolkodásmódja a regény összes elemét meghatározza mind a szerkezetben, mind az elbeszélés technikájában. Utóbbi az egyszerűbb, de a regényben nem tökéletesen megoldott (mert megoldhatatlan) probléma e keretekben. Én-elbeszéléssel van dolgunk, tehát azt láthatnánk csak, amit az elbeszélő lát; az elbeszélő azonban rengeteg olyan (történelmi), (családi) (és a többi) eseményről is beszámol, amelyen nem volt ott, nem látta, nem „tanúskodott” – legfeljebb lánya leveléből értesült, olvasta a lapokban, hallotta a rádióban. Arra akarok utalni ezzel, hogy az anya-nagymama elbeszélésében vannak átélt és átélhető mozzanatok (ezek szinte kivétel nélkül a családhoz kapcsolódnak, ritkán bensővé tett történelmi konfliktusokhoz, arab-izraeli viszony), de mivel ezek mindig szűkített fókuszálásúak, tele vannak ismétlődésekkel, amitől a hanghordozás bár egyéni, mégis monotonná lesz. Sajátos belső szerkezeti megoszlás-megosztás keletkezik így: az anya-nagymama leveleinek ezen személyes hangú részeiből úgy tűnik, hogy az idő nem telik, minden újra és újra ismétlődik, a sors mindig ugyanaz: az anya-nagymama-gyermek-unoka viszonyokon semmi nem változtat, mert azok valami mélyebb, zsigeri érzelmeken múlnak. Ehhez képest az évszámokban kifejezett történelmi idő ugyan látszólag telik, s mintha változásokat is mutatna (különösen a technikai fejlődésben), s persze ráismerünk a politikusokra, történelmi fordulópontokra, melyek akár személyes életünket is befolyásolhatták – de mindez kissé kaleidoszkópszerűen, sőt néha leporellósan, háttérdíszletként. Az évszámok föltüntetése a szöveg tagolásában tehát jótékony hatású az olvasó számára, ám mégiscsak külsőleges regényszerkezeti megoldás, jellemző, hogy leggyakrabban a levélszöveg ettől függetlenül folyamatos. A „két” (az egyéni és a történeti) elbeszélés így jobbára párhuzamosan fut, ritkán érintkeznek, amely igény csak azért merülhet föl, mert a szerző odarajzolta mindkettőt. A levélfolyam ugyanis valójában tudatfolyam (a Joyce-allúziókat itt nem sorolom), csak Forgách András valamiért (talán mert igaz történetet akart elmesélni) a tudatfolyam történelmi perspektívában szűkös lehetőségeivel nem elégedett meg.
Nehéz így kibontani a mű egyik – szerintem – alapvető jelentésrétegét, pedig ott van, búvópatakként tűnik olykor-olykor a szemünk elé, és akkor nagy hatással: s ez a szétesésről, a nyelv nélküliségről (mert az anya már nem tud, lánya meg valószínűleg még nem tud magyarul) és az otthontalanságról szól. Az anya Izraelből, ahová emigrált, ezt írja lányának: „nálunk sosincs ősz, és nekem az ősz a haza” (350. o.), lánya egy idézett válaszában arról ír Magyarországról: Jeruzsálemben, hároméves korában volt boldog (628. o.). Amikor ezt olvastam, akkor gondoltam rá, milyen kár, hogy „jákiráti” leveleit nem ismerhettem meg, mert talán még többet tudhattam volna meg e közös boldogtalanságról és otthonra nem lelésről, ha nem csak monológ a regény – pedig az anyaga így is lenyűgözően gazdag. Nem könynyű, de bele lehet veszni, az első, célképzetes olvasás után lehet bolyongani benne összevissza.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 23. szám
