CSÁKI MÁRTON
A tintatenger alján
Ámosz Oz: Szeretetről, sötétségről. Fordította Szántó Judit. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007. 860 oldal, 3300 Ft
Már az is épp elég regényes – mivel lelkünknek, legalábbis titkon oly kedves a sima, a gömbölyű és az egyenes -, hogy efféle életművel találkozunk. Egy tragikus gyerekkori élményekkel terhelt író története, aki jövendő alkotói világáról táplált ifjúkori tévképzetei – konyak, cigaretta, nők, hallgatag pionírok, „izomzsidóság”, vad szenvedélyek, melyekhez a sosem látott nagyvárosok bárjai szolgálnának háttérül -, és változó színvonalú könyvei után végre megérti, honnan jön. Vagyis: „szomorúság és felvett allűrök, elvágyódás, abszurditás, alacsonyabb rendűség és vidékies fennhéjázás, érzelgős nevelés és korszerűtlen eszmények, elfojtott traumák, beletörődés és tehetetlenség csüggesztő útvesztőjéből”. Szóval, mintha természetes és szabályszerű volna, pusztán sors vagy szorgalom kérdése, a kínlódás szükségszerű jutalma, hogy valaki öregedvén megírja azt, amiről születése pillanatában tudjuk: ez a mindent feltáró, mindent betetőző fő mű. Minden – pontosabban az egyetlen – amiről eleddig hallgatott. Persze van ebben valami rémisztő is, mintha Oz könyve ugyanolyan természetesen valaminek a végét jelentené: ugyan mi következhet e „lélekből lelkezett költemény”, e súlyos és irtózatos zárókő után, ami nemegyszer a sírfedelet juttatja eszünkbe – amit épp magára húz.
Ámosz Oz önéletrajza, a Szeretetről, sötétségről valószínűleg nem csupán minden idők legnagyobb izraeli könyvsikere – és nem is valamilyen homályos, irodalmon kívüli követelményrendszer kielégítése okán, amely gyakran övezi az izraeli irodalom befogadását, főleg egy Nobel-békedíjra felterjesztett író esetében -, hanem olyan megrendítő krónikája egy magányos, nyomasztó ősökkel és elvárásokkal teli gyerekkornak, mint Canetti, Nabokov vagy Gide hasonló tárgyú írásai. Klasszikus, valahol a gyökereiben, hangnemében, nyelvi ritmusában – Oz nagyon is jól tudja, mit köszönhet a nagy oroszoknak, a Sherwood Anderson hatására megélt kopernikuszi ellenfordulatnak: azaz a „világegyetem központja ott van, ahol alkotunk”, vagy Agnon úrnak. Ezért is meglepő, hogy a magyar fordítás – anélkül, hogy Szántó Judit ihletett, gazdag és világos munkáját alábecsülném – az angolból készült, mert hiszen ki tudhatja, milyen árnyalatok foszlanak semmivé ott, a nyelvek közti senki földjén. Kívánnivalót csak a héber nevek átírása hagy maga után, de az sem azért, mert a fordító olykor eltér a megszokott gyakorlattól, hanem a szerkesztői következetlenség miatt.
Alapjában véve igazán nem bonyolult a történet, mármint az, amelyik az örvény középpontjában áll, hogy aztán vagy a tizennyolcadik századig vagy az írás pillanatáig nyújtózkodjék. A negyvenes-ötvenes évek Jeruzsálemében felcseperedő Ámosz Klausner gyerekkora tizenkét évig tart, ekkor lesz ugyanis öngyilkos depressziótól és álmatlanságtól szenvedő édesanyja. Egy ifjúkori szerelem emléke vagy a „gyilkos csábító” Európa utáni sóvárgás volt az ok? Esetleg az elpusztított, de a keresztnevekben örökké jelen való rokonság kísértette? Netán a csendtől kényszeresen irtózó, kutatásaiba mélyedő zsarnoki férj volt a felelős? Talán nem is végződhet másképp, ha két kudarcos ember, aki vágyai beteljesítését – kötelességként – gyermekére hárítja, összeköti a sorsát – sőt, már a felmenőknek, azoknak a fantomoknak a történetében is van valami baljós: akárha azért nemzették volna utódaikat, hogy mindez bekövetkezzen. Ezután Ámosz számára elviselhetetlenné válik a „közösen viselt szégyen”; apagyilkos dühében megváltoztatja nevét, eltávolodik családja és saját nacionalizmusától (hisz, mint írja, az a cionista nevelés konformista terméke volt), majd elmegy egy kibucba. Egyszerű – akár a cím, ha a hallgatás, az elfojtás vagy a bűntudat dominál, és nem az a fajta érzelmesség és irónia, ami sem nevetségessé nem válik, sem az érzékenységet nem zabálja fel. A sötétség könnyen értelmezhető: az óvóhelyek, kamrák fekete levegője, az áramszünetek, a családtagok közt még a legbensőségesebb pillanatokban is ott tátongó űr vagy az a valami, ami anyja életére árnyékot vetett. De a szeretet… ott minden többértelművé válik, mihelyt „a hősök lényük teljes valóságában jelennek meg”; mikor az író olyan pontosan látja a neurózisok gyökerét mind a saját, mind a „vadon nemzedékének” lelkében: például a Közel-Kelet valóságától – a piacok, a gyümölcsök húsában turkáló kezek látványától – megriadó, tisztaságmániába menekülő nagyanyja esetében.
Élő személyek, kiváló portrék, jellemzések, megfigyelések, emlékezetes leírások és a szöveg egyfajta, már-már anyagszerű érzékisége – eltekintve az ismétlésektől, melyek kezdetben egy-egy megpendített húr finom továbbrezgései, később azonban csak figyelmetlenségről árulkodnak. De a mérték a fontos, ami az örökkévalóság. Aki szerepel egy könyvben: halhatatlan. Nem véletlenül akart a kis Ámosz könyvvé, nem pedig íróvá válni – és alighanem erről a könyvről álmodott, mert az elpusztíthatatlanság vágyát nem az üldöztetés tapasztalata, hanem valami mítoszba illő késztetés szüli, és aki könyvét nem ezzel a szándékkal írja, örök tévelygő marad.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 23. szám
