NOL * L.P. * 2007. június 9.
Feltűnően hallgattak a németországi G8-csúcs résztvevői az „Észak-Dél” szembenállás egyik legkilátástalanabb gócpontjáról: Irakról. Talán nem véletlenül. Pedig érdekes lett volna látni, hallani az Egyesült Államok szövetségesei és partnerei reakcióját, amikor George W. Bush elnök megosztja velük a nagy horderejű geopolitikai fejleményt: az amerikai katonák tartósan berendezkednek Irakban.
A jelek szerint Washington nem akar PR-kampányt indítani abból az alkalomból, hogy, mint a Guardian szombati számában Patrick Seale megállapítja: a múlt héten az iraki háború csaknem észrevétlenül új szakaszba jutott; a Fehér Ház és a Pentagon lakonikus nyilatkozatokban erősítette meg, ami régóta várható volt: az Egyesült Államok tartós katonai jelenlétet tervez Irakban.
Az USA szilárd törekvése, hogy megtartsa az ellenőrzést Irak és hatalmas olajtartalékai fölött – dacára annak, hogy immár alig van elemző, aki ne értene egyet az értékeléssel: az ország amerikai „felszabadítása” egyelőre teljes kudarc. (119 elesett katonával május volt 2004 óta a legtöbb halálos áldozatot szedő hónap az amerikai fegyveres erők számára.)
Robert Gates amerikai hadügyminiszter, május 31-én, Honoluluban kijelentette, hogy az Egyesült Államok „hosszú és tartós jelenlét”-re készül Irakban, amiről egyeztet az iraki kormánnyal.
A miniszter szerint két „modell” jöhet szóba: „az egyik a koreai, a másik a japán modell”. Mint ismert, az Egyesült Államok katonái a koreai háború vége óta vannak jelen Dél-Koreában és 1945 óta Japánban.
Gates közlését Tony Snow, a Fehér Ház szóvivője is megerősítette a múlt héten, amikor jelezte: Bush elnök hosszú iraki katonai jelenlétben gondolkodik. „Az iraki helyzet és … a nagyobb léptékű háború a terrorizmus ellenes, olyan dolgok, amelyek hosszú időt vesznek igénybe” – fogalmazott.
A hosszú távú törekvéseket Seale szerint részben nyilvánvalóan az energiaforrások fölötti ellenőrzés megtartásának szándéka motiválja, és ebben szem előtt tartják az olyan potenciális riválisokat, mint például Kína. „Ha nem lenne olaj Irakban, az USA nem lenne ott.”
További mozgatórugók: az amerikai erő kivetítése az olajban gazdag egész Öbölre és más területekre Közép-Ázsiától Kelet-Afrikáig; Irán és Szíria sakkban tartása, az elvesztett szaud-arábiai katonai bázisok pótlása irakiakkal, és nem utolsó sorban Izrael védelme. „Végül is eredetileg is ezek voltak a megszállás fő okai” – szögezi le Seale.
Úgy látja, a demokráciáról hangoztatott szólamok dacára félreismerhetetlen újgyarmatosító vagy birodalmi vállalkozásról van szó, olyanról, mint amilyent a régió már kénytelen volt elszenvedni korábbi időkben brit és francia csomagolásban. Jimmy Cartert idézi, aki egy éve kijelentette: „Vannak emberek Washingtonban, akik soha nem szándékoznak kivonni a fegyveres erőket Irakból … azért mentünk Irakba, hogy állandó katonai bázist létesítsünk az Öböl térségében.”
Seale Anthony Zinni tábornokot, az amerikai központi parancsnokság korábbi vezetőjét is idézi, aki az állandó katonai bázisokat „őrült és politikailag nyilvánvalóan elfogadhatatlan ötletnek” nevezte, amely „kárt okozna” az amerikai imázsnak a régióban, „ahol az emberek úgy gondolnák, ez volt az eredeti szándékunk is”.
Jessica Mathews, a washingtoni Carnegie Endowment for International Peace elnöke már 2004-ben úgy vélekedett, hogy az állandó katonai támaszpontok megerősítenék az iraki gyanút, hogy az USA azért indította a háborút, hogy rátehesse a kezét az iraki olajra, egy bagdadi bábrezsim segítségével.
A tartós berendezkedés legkézzelfoghatóbb jele, hogy az amerikai katonai bázisok létesítése Irakban ütemesen zajlik, évi több mint 1 milliárd dolláros költséggel. A mostani terv, Seale ismeretei szerint arra irányul, hogy a röviddel a megszállás után kialakított 110 iraki bázisból 14 „tartós támaszpontot” alakítsanak ki: Kurdisztánban, a bagdadi repülőtérnél, Anbar tartományban és Bagdad déli környezetében. Ez nem arra vall, hogy az Egyesült Államok kivonulása küszöbön állna. És persze, teszi hozzá, az sem, hogy a világ legnagyobb amerikai nagykövetsége épül Bagdadban: ezer fős személyzet részére, 100 hektáros területen a Tigris folyó partján.
