Népszabadság * N. Kósa Judit * 2007. június 8.
Nyerges András: Voltomiglan noran, 180 oldal A spájzban ült Nyerges András, ott alakított ki neki olvasószerkesztői irodát az azóta méltán elfeledett hetilap tulajdonosa. Az egész szerkesztőség elfért persze egy lakásban, két rovat per egy szoba, fotólabor a konyhában, de a fénypont a spájz volt.
Lecsapható asztal mögött, valami lócán kuporgott Nyerges, előtte a kéziratok, orrára csúszott a szemüveg. És mesélt. Újságíróskodásáról, költőként abszolvált ifjúkoráról, családról, fél- és régmúltról. Az ember csak ült, hallgatta a szívszorító történeteket, s néha azon kapta magát, hogy könnybe lábadt szemmel röhög.
A Voltomiglanban se csinál mást Nyerges András, csak mesél. Pár hónap történetét fogja marokra, mint a recsegős celofánt, aztán ahogy apró csikordulással kiszabadul a tenyér szorításából egy-egy szeletke, lassan összeáll a legszemélyesebb családtörténet. 1944 és „45 históriája jórészt, bombázás, zsidótörvények, gettó, pince, ostrom és éhezés, mindez egy négyéves gyerek alulnézetéből, az emlékezet tűéles negatívján megőrzött mondatokból, képekből, ízek, szagok és zajok lenyomatából kerekedik ki. Pőrén mutatkozik meg a felnőttvilág, lelepleződik minden érzelem, föltárul az összes árulás. Nem meglepő, hogy a későbbi felismerés, az évtizedek alatt szerzett tudás sem szül megértést: a gyerekkori élmény megmásíthatatlan.
De hiába, hogy amiről Nyerges mesél, az alapjában véve borzalmas, hiszen a legvégletesebb érzelmek, a legmegbocsáthatatlanabb tettek, a legkínzóbb emléktöredékek bukkannak fel a sehogy máshogy, csak egy szuszra végigolvasható kisregény lapjain: a megnyitott emlékvilág mégis magával ragad. Az ember készséggel belemerül az ő életébe, rettegi, akit rettegni kell, oltalomért fordul a gyengéhez, s ellágyul, ha úgy hozza az idő; de közben észrevétlenül üstökön ragadja a saját emlékeit is. És egyszer csak azon kapja magát, hogy mindennél világosabban előtte van a saját gyerekkora, a szorongás, no meg a boldogság röpke pillanatai, és nem is érti, hogyan felejthette el mindazt, aminek elfojtásán pedig oly sok évtizeden át dolgozott.
Nyerges mesél, és noha ebben a mostani mesében az égadta világon semmi mulatságos nincs, egy pillanatra megjelenik a régi spájz a lecsapható asztallal. Amíg mi vagyunk, belőlünk sem múlik el visszavonhatatlanul semmi. Voltunkiglan.
