Népszabadság * olvasói levelek * 2007. június 6.
Esélyt mindenkinek
Kisfiamnál 22 hónaposan, nyolc hónappal ezelőtt 1-es típusú cukorbetegséget diagnosztizáltak, így jártas vagyok a témában. A pumpaterápia előnyei miatt – és azért, mert magán-egészségbiztosítással is rendelkezünk – úgy döntöttünk, hogy a lehető leghamarabb – OEP-támogatás nélkül – áttérünk erre a terápiára. Kevesebb mint két hónappal a diagnózis után, fiam második születésnapján kezdtük használni a készüléket. Feltehetően fiunk az egyik legfiatalabb pumpás beteg Magyarországon, akinek nincsenek egyéb betegségei, fejlődési rendellenességei.
Meglepő, hogy Tanács István a Csak a forgalmazók elégedettek címmel (május 15.) megjelent írásában kifejezetten a gyártókat (illetve jogszabályokat) hibáztatja a kialakult helyzet miatt. Olvasható, hogy a 60 ezer 1-es típusú magyar cukorbetegből csak 700-an használnak inzulinpumpát, de nem foglalkoznak azzal, hogy ez az arány miért alig egyszázalékos, amikor az inzulinpumpát „világszerte az intenzív inzulinkezelés etalonjának tartják”. Miért ennyire elmaradt Magyarország? Véleményem szerint a válasz elsősorban abban rejlik, hogy az OEP előírásai miatt nagyon nehezen, sok bürokratikus eljárás után lehet csak hozzájutni a készülékekhez. Például gyermekek minimum 12 hónappal, a felnőttek minimum 36 hónappal a diagnózis után juthatnak csak hozzá. Progresszív nyugati orvosok azonnal inzulinpumpa-terápiát javasolnak, ami segítheti a szervezet saját inzulin termelésének minél hosszabb időre szóló megőrzését, jelentősen javítva a beteg és családja életminőségét, és a lehető legnagyobb mértékben csökkenti a szövődmények kialakulásának veszélyét. Természetesen az OEP által előírt önrész is csökkenti az eszköz elterjedését. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy több évtizedes távlatban valóban jól jár-e így a biztosító, hiszen az alacsonyabb pumpahasználati arány a későbbiekben gyakoribb szövődményekhez vezethet, aminek a költségeit neki kell majd állni.
Nem felel meg a valóságnak a cikk azon állítása, hogy „sokkal drágábban adják el az OEP-nek (így az önrész erejéig a betegeknek is) Magyarországon ezeket az eszközöket, mint a fejlett országokban”. A birtokunkban lévő magyar számla szerint a pumpa nettó ára 4000 dollár alatt van. Még a három hónapra elegendő szerelékekkel és egyéb tartozékokkal együtt sem kerül többe nettó 4700-nál, míg az Egyesült Államokban ez a pumpa minimális mennyiségű szerelékkel körülbelül 5000 dollárba kerül. Annak az állításnak pedig, hogy „Noha jelentős különbség van a pumpák minőségében, az áraik között nincs eltérés” – csak a második fele igaz. A hazánkban kapható három és a nyugati országokban forgalmazott körülbelül fél tucat pumpának sem az árában, sem a minőségében nincs jelentős eltérés – éppen a verseny miatt. Egy 2007 áprilisi összehasonlítás megtekinthető a
oldalon.
Végül a cukorbetegek ellátásának egy, a fentieknél sokkal súlyosabb problémájára hívnám fel a figyelmet, ami gyakorlatilag mind a 600 ezer magyar cukorbeteget érinti. Minden cukorbetegnek szükséges, hogy rendszeresen mérje a vércukrát. Az OEP kizárólag egy magyar gyártású eszközt támogat, ami a lehető legelavultabb optikai technológiával működik. A nyugati világban már nem is hallottak ilyen módszerről. Ez az a terület, ahol az OEP-nek lehetőséget kellene teremtenie a valódi versenyre, amiben nemcsak az ár, hanem a minőség is számít. Míg a támogatott berendezéshez naponta akár egy tucatszor egy „kövér csepp” vért kell kifacsarni a beteg ujjából, a modern vércukormérőknél – amikhez hazánkban nem lehet hozzájutni – elég egy gombostűfejnyi csepp (3-5 microliter helyett 0,3-1 microliter). Hogyan alakult ki, és miért tartja fenn az OEP ezt az áldatlan állapotot, ami kizárólag egy magyar gyártó érdekeit védi szemben a 600 ezer betegével?
Nógrádi Bálint
Budapest
Hiszékeny angolnák?
„A Balaton vízminősége jelenleg kitűnő, csaknem ivóvíz tisztaságú a tó, aki mást állit, rémhírkeltő” – nyilatkozta Vörös Lajos (május 16.). Két nap múlva a Balaton környéki sajtó angolnapusztulásról tudósított (Veszprém Megyei Napló, május 18.). A hiszékeny angolnák felültek a „rémhírnek” és megdöglöttek?
Magyarázat persze rögtön volt: ívási időszakban természetes a pusztulás. Jó a szöveg, de nem igaz. Az angolna nem szaporodik édesvízben, csakis a Sargasso-tengerben. (Biológus szakon ez tananyag.)
Vörös Lajos a toxicitásról szóló MTA-jelentést is megpróbálja megmagyarázni: kollégája „szerencsétlenül fogalmazott”. Értem én. Véletlenül „számottevően toxikust” írt kiváló vízminőség helyett. Ez még a kisgazdák „anyád-tanyád” helyreigazításánál is gyengébb.
Azért mégiscsak kiderül, hogy „az algák méreganyagai nyaranta kis mennyiségben jelen vannak a Balatonban”. Ilyesmit már hallottam: Kiváló magyar paprika határérték alatti aflatoxinnal eladó!
Vörös úr azt állítja, hogy a „többmilliárdos beruházások meghozták az eredményt, kisebb lett a… foszforterhelés”. Később meg azt, hogy „…a Kis-Balaton vízvédelmi rendszer ma már nem teljesíti azt a szűrőfunkciót, amit korábban reméltek tőle”. (Tizenkét éve erről beszélek, jó szűrő nélkül nem megy már sokáig a „motor”.) Mivel épp a foszforterhelés megkötése a Kis-Balaton vízvédelmi rendszer elsőrendű feladata, a két állítás mintha ellentmondana egymásnak. Elég vicces kísérlet elhitetni az olvasóval, hogy a virágföldnek is árult tőzegben nincs növényi tápanyag (foszfor, kén stb.), és az a huminanyagokkal együtt nem mosódik be a Balatonba.
Suchman Tamás megnyugodhat. Nincs se rémhír, se vita. A toxicitás tény, a Környezetvédelmi Minisztérium laborvezetője és az MTA kutatója is megerősítette. Még a jellemző tünetekben is teljes az egyetértés.
Czigler László
ökológus, kutató biológus
Levélturmix
Kisebb csoportosulásra lettem figyelmes a Kossuth téren. Nem tüntetők voltak, hanem turisták, akik úgy fényképezkedtek, hogy a fotón ne csak a Parlament épülete legyen látható, hanem az épület elé kihelyezett négy mozgóvécé látványa is. Sehol a világon nem gyalázzák meg a Parlamentet, az országzászlót, illetve az elhunyt mártírok emléksírhelyét azzal, hogy mozgóvécét telepítenek oda. Ez bizonyára egy újabb „hungarikum”! Miért kell az országot ily módon is lejáratni?
Ernst Ervin
Budapest
Amiről most szólni kívánok, az az ügy szempontjából teljesen indifferens. Csak a történeti hűség miatt teszem szóvá. Amikor az angol és a német futballpályákon először felhangzott a gyalázatos rasszista uhogás, az nem huhogás volt, mint annak késleltetett magyar változata, mert huhogni a bagoly szokott. Uhogni viszont az állatkertet járó, a majmoknak banánt dobáló emberek. A nyugati pályákon a futballhuligánok ezzel gyalázták a fekete bőrű, zömében afrikai játékosokat. A FIFA és az UEFA hamar felismerte, hogy tenni kell a pályákon gyorsan terjedő és embertelen viselkedés ellen. A Magyar Labdarúgó Szövetség most kezd intézkedéseket tenni. Reméljük, hogy nemcsak az Újpesttel szemben lesz szigorú, hanem a többi rasszista szurkolótáborral is. Végre száműzni fogják a magyar pályákon oly gyakori cigányozást, zsidózást és még egyszer mondom: uhogást. És akkor még nem szóltam a nyilasidőket idéző zászlókról, a 88-as mezszámot viselő futballistákról.
Molát Ferenc
Budapest
Május 25-én, egy iskolai táborból tartottunk hazafelé az M3-as autópályán kétosztálynyi általános iskolás gyerekkel. Autóbuszunk a Gyöngyöshöz közeli Mol benzinkútnál elromlott, és mi a tikkasztó hőségben többórás várakozásra kényszerültünk. Amikor a kút boltjában ásványvizet szerettünk volna venni a gyerekeknek, egy ismeretlen – talán negyvenes éveiben járó – úriember odalépett hozzám a sorban, és csak annyit mondott: „Hagyja, én már elrendeztem, a vendégeim voltak erre az 52 üveg vízre.” Mire magunkhoz tértünk a meglepetéstől, már ott sem volt. Kedves Ismeretlen! Szeretném így, a nagy nyilvánosság előtt megköszönni emberségét és nagyvonalúságát. Példát mutatott mindenki, de leginkább a tanítványaink számára.
Fűzér Lászlóné
Kós Károly Általános Iskola, Budapest, XII. kerület
