„Ami Nagy-Britanniát összetartja: a liberális nacionalizmus” – állítja David Goodhart. Elemzésének lényege, hogy egy nemzet alapvető összetartó ereje, fejlődésének alapja az azonosságtudat, a közös értékek, normák, kultúra elfogadása, a nemzet történelmének, hagyományainak, jelképeinek ápolása és az ezekhez való ragaszkodás.
Előnnyel indultunk
Az 1980-as évek második felében úgy tűnt, hogy mi, magyarok előnyösebb helyzetből indulunk, mint a hozzánk sok szempontból hasonló szomszédaink. Mi voltunk a „legvidámabb barakk”, a frizsiderszocializmus mintája, ahol már kft.-k alakulhattak, virágzott a második, sőt a harmadik gazdaság. 1990 után nálunk alakult meg a legtöbb civilszervezet, csaknem tízszer annyi, mint a szomszédainknál. A gazdasági fejlődés látszólag dinamikusabb volt, és az ezredfordulót még a térség éllovasaként éltük meg, legfeljebb a szlovénok hagytak le minket.
Mi magyarázhatja, hogy mára szinte minden tekintetben megelőztek minket? Hiszen a demokráciába vezető átmenetet hasonlóan éltük meg, vagy mi talán még szerencsésebb rajtról indulhattunk. Mi változott meg azóta, hogy mindannyian a 168 órát hallgattuk, az ÉS-re fizettünk elő, a televízióban A Hetet és a Panorámát néztük?
Mielőtt erre a kérdésre választ keresünk, érdemes idéznünk Anthony Giddens nemrég megjelent kötetének egy fejezetét. Giddenst az „új baloldal”, az esélyerősítés, a társadalmi szolidaritás legfőbb ideológusának tekintik. Azok az elvek, amelyeket képvisel, teljesen egybecsengenek például a II. János Pál pápa által kiadott enciklikák üzenetével, a zsidó-keresztény tanítás lényegével. A társadalmi szolidaritás, az életminőség javítása nem jobb- vagy baloldali célkitűzés, hanem a politika alapvető célja kellene hogy legyen.
A lelki összetartozás
A Giddens által szerkesztett kötetben az egyik fejezet címe a politikai korrektség világában súlyos eretnekségnek számít: Ami Nagy-Britanniát összetartja: a liberális nacionalizmus – szerzője David Goodhart. Az igen alapos elemzés lényege, hogy egy nemzet alapvető összetartó ereje, fejlődésének alapja az azonosságtudat, a közös értékek, normák, kultúra elfogadása, a nemzet történelmének, hagyományainak, jelképeinek ápolása és az ezekhez való ragaszkodás. A liberalizmus jegyében a nyugati civilizációban az egyes kisebbségek azonosságtudata megerősödött, jogaikkal élhetnek és ezeket szigorúan számon is kérik, ugyanakkor háttérbe szorult a nemzet azonosságtudatának fontossága. Pedig, és ez az írás lényege, ha ezt elveszítik, akkor még egy olyan erős nemzet, nemzetszövetség, mint a briteké, is széthull.
A lelki összetartozás élménye a legerősebb gazdasági, társadalmi, testi és lelki egészséget védő tényező. Nagy-Britanniában ez az azonosságtudat a sokféleség ellenére is hihetetlenül erős volt. Az utóbbi évtizedek ideológiái azonban veszélyeztetik a társadalmat. Vissza kell tehát nyerni azt az egészséges, liberális nacionalizmust, amely Nagy-Britanniát összetartja, és az ország fejlődését szavatolhatja.
Mi a liberális nacionalizmus lényege? Az elmúlt évszázad példái a nacionalizmus szó hallatára egyebek között a balkáni háború szörnyűségeit juttatják eszünkbe. Nedjeljko Fabrio kitűnő Dalmát trilógiája mesterien mutatja be azt a folyamatot, ahogy Dalmácia paradicsomi világát pokollá változtatta a nacionalizmus gyűlölködése. Az addig évszázadok óta békésen együtt élő és csak a kalóztámadásoktól rettegő horvátok, illírek, olaszok, zsidók, magyarok, szerbek az uszítás hatására az ellenséget fedezték fel egymásban, és az esztelen öldöklés máig sem gyógyuló sebeket hagyott. Dalmácia sokszínűségét nem gazdagságként, a közös történelem, kultúra egyedülálló értékeként tekintették, hanem a különbözőség a kirekesztés alapjává vált.
A magyarok öröksége
A liberális nacionalizmus az azonosságtudat sokszínűségének értékelésén alapul, azon a felismerésen, hogy minél színesebb egy társadalom, annál gazdagabb, de csak akkor, ha mindannyian legféltettebb kincsüknek tekintik ezt a közös örökséget, történelmet, hagyományokat, jelképeket. Ahogy az ökológusok egyik legfőbb félelme az állat- és növényfajok sokféleségének csökkenése, ugyanúgy veszélyezteti a társadalmat a túlságos egyformaság, uniformizálódás. Ebben a tekintetben a magyar társadalom öröksége egyedülállóan gazdag. Észak és dél, kelet és nyugat találkozott és találkozik folyamatosan a Kárpát-medencében, ez génjeink sokféleségének talaja, ez lehet a kreativitás, az alkotóképesség, a vállalkozó kedv alapja. A magyar azonosságtudatnak épp a sokszínűség a különlegessége. Ez a szemlélet feloldhatná a nemzeti identitással kapcsolatos ellentmondásokat a mai magyar társadalomban. Büszkének kell lennünk családjaink német, szlovák, zsidó, délszláv, cigány és még sorolhatjuk hányféle eredetére. Ebből következik azonban, hogy csak azok járulnak hozzá a nemzet összetartozásához, fejlődéséhez, akik azonosulni tudnak és akarnak ennek a sokféle eredetnek, a magyar történelem és kultúra hagyományainak értékeléséhez, értékrendjéhez, akik szeretik és ápolják ezt a közös örökséget. A 19. század végének legjobbjai nemzeti liberálisnak vallották magukat, és ha nem is ilyen egyértelműen megfogalmazva, de egy gazdag, sokszínű, senkit ki nem rekesztő azonosságtudatot vallottak magukénak.
Erich Fromm idézi a Destruktivitás anatómiája című kitűnő kötetében, hogy az óceániai szigeteken kialakult néhány olyan kultúra, ahol a másik becsapását, átverését tekintették a legnagyobb érdemnek. Az élet célja a rivalizálás, a valódi vagy szimbolikus vagyonszerzés a másik kárára. A külső paradicsomi feltételek ellenére ezeknek a szigeteknek a lakosai gyakorlatilag kipusztították saját magukat. Az azonosságtudat, az összetartozás érzésének gyengesége miatt „ember embernek farkasa” állapot alakult ki, elveszett a szolidaritás érzése.
Magyarországon, ha a szomszédainkkal hasonlítjuk össze a helyzetünket, a nemzeti azonosságtudat igen súlyos veszélyeztetettségét tapasztalhatjuk. 1956 a nemzeti azonosságtudat rendkívüli fellángolása volt. Ugyanúgy, mint 1848-ban, az ország túlnyomó többsége egynek érezte magát ebben az embert felülmúló összetartozás-élményben. A politika felismerte, hogy leginkább a nemzeti azonosságtudat veszélyezteti, és mindent megtett a forradalom emlékének elfojtására. Az elfojtott érzelmek pedig neurózishoz vezetnek.
Végveszélyben
Ma is ennek az országos méretű neurózisnak a szorításában élünk. Az ország egyik fele, jogosan, a végveszély jeleként érzékeli a nemzeti azonosságtudat elkorcsosulását. A pánikreakciók azonban sohasem vezetnek valódi megoldáshoz. De még nagyobb veszély jele, hogy az ország jelentős hányada, saját hibáján kívül, nem is érzi, mit vettek el tőle, miért üres lelkileg, miért céltalan, miért ellenséges, miért nem tartja fontosnak a közös erkölcsi elvek betartását.
A szomszédainknál, a cseheknél, lengyeleknél ez a folyamat távolról sem volt ilyen drasztikus. A kommunista kormányok is építettek a nemzeti azonosságtudatra, és ez rendkívüli lelki tartalékot jelent nekik. Egész évben lengyel zászló lobog az eldugott Krakkó környéki kis falvak házainak homlokzatán. Sajnos vannak negatív példák is a szomszédainknál a kirekesztő nacionalizmus összetartozást erősítő felhasználására.
Miért ne mutathatnánk példát a sokszínű, befogadó nacionalizmus értékeinek újrafelfedezésével? Ha erre képesek lennénk, nem egymás ellen fecsérelnénk el az energiáinkat, hanem össze tudnánk fogni mindenkivel, aki nem szavakban, hanem a tetteivel bizonyítja, hogy a közös erkölcsi elvek, a nemzeti összetartozás és kultúra az életének alapját jelentik.
Egy ilyen lelki megújulással talán még a szomszédainknak is példát mutathatnánk.
Kopp Mária egyetemi tanár és Skrabski Árpád főiskolai tanár
