Nyerges András
Színrebontás
Szívjóság kontra állati ösztönök
Amióta az Ítélőtábla márciusban ítéletet hirdetett egy ideológiai természetű ügyben, egyfolytában zavarban vagyok. Kimondatott ugyanis a „megszállás vagy felszabadítás” vita egy bizonyos tételéről („bár egyesek valóban felszabadulásként élték meg a bevonulást, a szovjet megszállás alatt több mint ötvenezer nőt erőszakoltak meg Budapesten, rengeteg civil férfit agyonlőttek vagy zaklattak, kifosztották a pincébe menekülő családokat”), hogy tilos „nyilas” álláspontnak minősíteni. Az ám, de a kitartas.hu nevű, önmagát „nemzetiszocialista hírportál”-ként meghatározó orgánum egyik szerzője is azt írta 2006-ban, hogy „a szovjet megszállók által elkövetett kegyetlenkedéseknek, becstelenségeknek, rablásoknak, fosztogatásoknak, gyilkosságoknak, amik a német-magyar csapatok visszavonulását követően érték a védtelenül maradt polgári lakosságot, óriási a dokumentáltsága” – és bár a Tábla ítélete eltilt attól, hogy e vélemények közt hasonlóságot lássak, én mégis látok ilyet. Sőt, nemcsak a pernyertes fővárosi exképviselő meg a kitartas.hu, de Csaba Lajos, az Összetartás című hungarista lap 1944. november 22-i számában közzétett álláspontja közt is látok ilyet. Csaba testvér is fölháborodottan kérdezi: „mi jogon törnek be a hordák Európa kultúrföldjére?”, és eszébe sem jut azt is megkérdezni, „mi jogon tört be” a magyar hadsereg 1941 őszén Oroszországba? Csaba szerint is „fel kell szólalni a Szovjet mellett terjesztett hamis propaganda ellen, mert kezd elburjánozni és célja nemzetünk megrontása.” Ő is elismeri, hogy vannak megtévesztettek, akik azt állítják: „a bolsevisták magatartása a munkáscsaládokkal szemben minden tekintetben elismerésre méltó, saját katonaságuk ellátását szervezetükön belül biztosítják”, de lerántja a leplet a „szovjet bevonulással kapcsolatban elterjedt a hír”-ről, miszerint „ami Szegeden, Baján, Debrecenben történt, rémmesék, szemenszedett hazugságok, amiket a nyilas banditák találtak ki. Felénk kiáltják, hogy az állatias viselkedésről, asszonyaink megbecstelenítéséről, szegény emberek javainak elrablásáról szóló híreink hamis propagandát szolgálnak.”
Eszem ágában sincs tagadni „az orosz hadsereg rémtetteit”, csak szeretném, hogy a történet más aspektusairól is essék szó. Például az olyan rémtettekről, mint amilyenről 1945. december 13-án a Szabad Néptől a Kis Újságig, a Népszavától a Kossuth Népéig minden lap hírt adott: „bíróság elé kerül egy gyilkos orosz katona”, és ismertették a rémtettet: „Nagy István motorszerelő munkást december 2-án lőtt sebbel, holtan találták az országúton. A nyomozás során megállapították, hogy aznap egy orosz katona járt nála és magával vitte a kerékpárját. Nagy István felszólította, hogy adja vissza a kerékpárt, az orosz katona azonban agyonlőtte Nagy Istvánt. Az orosz parancsnokságnak sikerült elfogni a tettest Zaharenko közlegény személyében.” S ami (ma már) meglepő lehet: „az orosz hatóságok közölték, hogy az ügyet nyilvánosan kívánják tárgyalni. Kijelentették, hogy a Vörös Hadsereg semmiféle közösséget nem vállal azokkal, akik annak egyenruhájában bűntetteket követnek el. Nem azért jöttünk – hangsúlyozták -, hogy kárt okozzunk, hanem hogy felszabadítsuk a népet.” A „rémtettek” egy másféle, szintén lehetséges típusa érhető tetten abban az 1945. december 20-én megjelent tudósításban, mely szerint „halálra ítéltek két rablót, aki orosznak színlelte magát. Moraveck Pál 21 éves földműves és Kerepesi Géza 23 éves asztalos számtalan embert a késő esti órákban kifosztott, aki ellenállt, azt lelőtték. A rablótámadásoknál orosz szavakat használtak.”
A mai Csaba Lajosok kikérik maguknak, hogy a nyilvánosság „felszabadítás”-ként kezelje az orosz „megszállást”, csak azt felejtik el, hogy ez fordítva is így történt. Az Új Magyarság 1941. július 3-én, a rá jellemző igazmondással arról számolt be, hogy „a község és a hegyek népe felszabadítóként fogadja a honvédeket. Asszonyok, leányok és gyermekek kezében virág, virág, virág…” És az ok: „ezek az éhségtől lesoványodott emberek a bolsevikiktől kenyér helyett eredeti amerikai rágógumit kaptak!” A Magyarország is arról írt augusztus 11-én, hogy „egyes északi községek népe nem sejtette, hogy magyarok lesznek a fölszabadítói. A magyarok nem azért jöttek Galíciába, hogy hódítsanak és sarcoljanak, hanem hogy ajándékul szabadságot hozzanak. Önzetlen, érdektelen fölszabadítók. Szállóigévé vált a mondás: addig nem félek, míg magyar csizmát látok”. A Függetlenség „magyar csapatok által felszabadított Dnyeszter-menti városok”-ról beszélt, mondván: „Kelet-Galícia lakossága felszabadítókként fogadja a honvédeket”. Az Új Magyarság augusztus 29-i riportjában egy honvéd arról mesél, hogy a város (Nyikolajev) európai stílusban épült, az épületek nyolcvan százaléka elpusztult, sok épület még most is lánggal ég, vagy feketén füstöl”, az ő számára mégis „fölemelő a gondolat, hogy mi, akik a Kárpátok gerincétől indultunk el, diadalmas harcok után most már itt vagyunk a forrónyarú Fekete-tenger partján”. Az Új Magyarság vitéz Füredy Lajosa szerint „a honvédek úgy érzik, itt most ők az igazságszolgáltatás a felszabadított orosz nép számára”. Az MTI „Nyugat-Ukrajna pacifikálásáról” beszél, a német Donausender azonban feketén-fehéren kimondja, hogy ez mit jelent: „a keleti arcvonalon harcoló magyar csapatok a Dnyepernél vérbe fojtották a vörös támadást”. A Magyarország riportjából kiderül: „Kaluzsban a házak homlokzata szitává van lőve. A golyónyomok többsége a nyugat felé néző falon van, ezek magyar golyók voltak”. Miller István hadipilóta arról beszél 1941. november 9-én, hogy „a lakosság végtelen örömmel fogadott minket, sót és kenyeret hozott elénk, s arra kértek, soha ne menjünk el tőlük”. Jány Gusztáv vezérezredes fanyarabbul értékeli a helyzetet: „a magyar honvéd természetéből fakadó szívjósága ma már nem nyilatkozik meg közvetlenül, mert látja, hogy emberi érzésével szemben állati ösztönök dolgoznak.”
A „szívjóság” kontra „állati ösztönök” dolga Jánoss Imre 1942-ben, a vitézi rend Zrínyi Csoportja kiadásában megjelent hadinaplója szerint a gyakorlatban így festett: „az utcán sokan havat lapátoltak és a parancs szerint lőni kellett rájuk. A baka így lőtt boldog, boldogtalanra. A lövöldözésnek több áldozata volt, köztük egy tízéves kisfiú, akire László őrvezető lőtt. Míg a községben mi, addig a másik két század az erdőben lőtt agyon három személyt. Ez volt a nap eredménye. Hogy partizán volt-e köztük, nem tudtuk.” A szerző azon háborog, hogy az elfoglalt orosz falu házaiban „orosz hordák lakmároznak”. Büszkén közli: „fölvettük velük a harcot s házról-házra menve mindenhol 2-3 muszka maradt holtan, mire a falu ismét meg volt tisztítva”. Azt sem titkolja, hogy „a katonaság mindent átkutatott, sőt zabrált is, amit tudott. Az összes baromfit, kacsát összefogtuk, két-három marhát és borjút és sok vacakot szedtek össze, ruhát, gramofont, sakktáblát stb. Mentünk, mint valami vásári karaván, sok holmival.” A Pesti Hírlapban Tombor Tibor haditudósító 1942 októberében egy lírai epizóddal érzékelteti, mivel telnek a magyar felszabadítók hétköznapjai: „ahogy elérjük az első néhány háztömböt, a honvédek kézigránátokkal kifüstölik a pincéket. A hőség irtózatos. Mellettem, a tűzhöz közelebb, lihegve fekszik egy honvéd, a parázs körül matat. Valahonnan krumpli került a közelébe, hét vagy nyolc szép kerek szem, azokat rakja az izzó parázsra. Sül a krumpli, érzem az illatát. Megkínál: „Egyék, hadnagy úr!” Sosem gondoltam volna, hogy a pokol tornácán ilyen jól eshetik a félig megsült szovjet burgonya.” Perjés Géza, a későbbi hadtörténész, akkor éppen századparancsnok, a Hadtörténeti Közlemények 1997. szeptemberi számában tette közzé háborús emlékeit. „Novo Kolinovkán egy szakaszvezető közvetlen közelről főbe lőtte a vele szóváltásba keveredett orosz parasztot. Hogy gyilkosság történt, ahhoz kétely nem férhetett. (…) Kolejevkában az egyik katonám egy alakot látott kirohanni egy házból s miután felszólításra sem állt meg, hozzávágta a kézigránátját, a kézigránát eltalálta a kislányt, és a testén robbanva feltépte a hasát. (…) Novgorod Szeverszkij közelében lelőttek egy védtelen oroszt. Hangos szóváltást hallottam, és láttam, hogy a tizedes puskájával mellbe lövi az oroszt, aki karjait szétvetve hanyatt esik. Melléből és szájából vér szivárgott. A tizedes azzal mentegette tettét, hogy látta, milyen kitűnő az orosz lova és felszólította, hogy adja át. (…) Sztarodubban a sztaroszta lányát feldúlt állapotban találtam. Tanúja volt a városházán egy német tiszt és egy katona szóváltásának, mely arról folyt, hogy a katona erőszakoskodott egy orosz nővel. A tiszt felelősségre vonta. A vita ezzel zárult: „Ugyan, hadnagy úr, miért csinál ekkora ügyet – egy orosz nőből?”” A honvéd vezérkar főnöke által kiírt pályázaton 1942-ben negyedik díjat nyert Kriston József szakaszvezető hadinaplója is arról szól, miféle akciókban s lelkileg hogyan kondicionálva vettek részt a magyar felszabadítók. „Hosszú menetre lettünk figyelmesek. A város zsidait összefogdosták. Lehettek úgy 15 000-en. Német tábori csendőrök géppisztollyal felszerelve ügyeltek arra, nehogy egy is eltévedjen. Nem volt fogalmuk, hogy mi vár rájuk, csak ment a menet előre. Végignéztem őket. Kicsi gyermekek anyjuk szoknyáját fogva, kezet szájba téve dudliztak. Öreg párok kart karba öltve mentek. Eldobáltatták mindenüket, megszólaltak a fegyverek és haláltsujtó golyóiktól egymásután hullottak be az árok mélyébe. Gyereksírás, lemondó, összetört arcok néztek ránk mindenünnen. Szívem, mely oly könnyen megbocsátó, most nem szorult össze, szememet nem borította könnyfátyol. Láttam előttem állni őket, eldördült az első lövés, eldől a test. Áldom a pillanatot, hogy nekünk jutott osztályrészünkül a megtorlás.” Kriston szerint a hadjárat értelme nem más, mint az oroszok felszabadítása, hiszen „Oroszország a cári uralom alatt Európa legtermékenyebb része volt. Boldog megelégedésben élt, míg a bolsevista uralom megfertőzte, magával rántotta, pusztulásba döntötte az orosz népet.” Vitéz Jány is így büszkélkedik 1942 szeptemberében, a Magyar Nemzet „polgári életében földműves honvédot szólítottam meg a múltkor, kérdezve, tudja-e, miért kell a magyar határokon túl, ilyen messze, a Don partján harcolnia? Azért, kaptam a választ, mert jobb, ha mi vagyunk itt, mintha ők volnának Debrecennél.”
Azon (úgy tűnik) senki sem gondolkodott, hogy mi lesz, ha az oroszok viszonozzák a felszabadítást, és egyszer mégis „ők lesznek Debrecennél”?
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 22. szám
