Ezelőtt kilencvenkét évvel Magyarország a Monarchia részeként bevágtatott történelmünk egyik legértelmetlenebb háborújába, amelyet elvesztettünk. A háború tüzében elégtek a születési előjogok szerint szerveződő társadalomirányítási rendszerek, eltűntek a senkinek nem felelős, az élet valóságáról mit sem tudó királyok és császárok által irányított államalakulatok. A történelem lomtárába zuhantak a Habsburgok, a Hohenzollerek, a Romanovok. Ha felelőst akarnánk találni azért, amiért a civilizálódó Európa letért az ép elme útjáról, s bezuhant a világháborúk pusztító zsákutcájába, akkor ezeket a felelőtlen, gyűlölködő, gyakran antiszemita és mindig mélyen modernizációellenes arisztokratákat találnánk meg legelőször. De nem csak ők felelősek. És hát nemcsak a császárságok pusztultak el, hanem milliószámra az egyszerű emberek is, akiket fanatizáltak és besoroztak, akik öltek és haltak, milliószámra.
És a nagy világégés iszonyatos veszteségeihez képest szinte mellékesen elpusztult az a csodálatosan termő gazdasági közösség is, amely a Kárpát-medencét korábban oly gazdaggá tette. A háború előtt például rendszeres gyakorlat volt, hogy a szlovák munkavállalók lejöttek a Kárpátokból a magyar Alföldre aratni. Az úgynevezett trianoni határok meghúzása után nem tudtak többet lejönni, itt lábon rohadt el a búza, ott éheztek az emberek.
Nem kellett volna így történnie. Volt ember, például Jászi Oszkár, aki a nemzetiségi kérdésekre az egyenjogúságot, a föderációt, az együttműködést és együttélést ajánlotta megoldásul, s aki mélységesen ellenezte, hogy úgymond a magyarság szupramáciájáért háborúba sodródjunk. Ha rá hallgattak volna, talán még megvolna a történelmi Magyarország – igaz, az itt élő népek egyenrangú hazájaként. Őt nemzetietlennek tartják sokan. Kit tartanak nemzetinek, kinek emelnek szobrot még ma is? Tisza Istvánnak, a grófnak, a miniszterelnöknek, aki tudta ugyan, hogy ez a háború értelmetlen és felesleges, mégis vállalta. Az eredmény ismert.
Én tiltakozom, mégpedig azért, mert nemzeti gondolkodású embernek tartom magam, és számomra ez azt jelenti, hogy azt szeretném, ha a magyar embereknek jó lenne. Gondolom, ezzel mindannyian így vagyunk. A kirekesztő jellegű gondolkodásnak, ha nemzetinek álcázza magát, abszolút árulkodó jele, hogy nem valami erkölcsi posztulátumhoz, parancsolathoz méri tetteit, hanem ahhoz, hogy mit csinál az ellenfele. Ha a két háború között Romániában, Csehszlovákiában vagy bármelyik környező államban a magyarokkal szemben kirekesztő lépésekre került sor, a magyar „nemzeti” közvélemény és politika feljogosítva érezte magát ugyanerre. Ez az út a pokolba vezet. Most az ember egyszerűen nem hisz a szemének, amikor azt látja, hogy a szlovákiai események hatására nálunk ugyanilyen jellegű őrültség üti fel a fejét.
„Jan Slota must die!” – Jan Slotának meg kell halnia, olvasom a futballmeccsen felemelt transzparensen. Ugyan, miért kellene meghalnia? Nem követett el halálos bűnt. Ostobaságokat beszél rólunk, alaptalanul rágalmaz, uszít. Ez súlyos politikai hiba, de meghalni? Most néhány, az eddigi hírek szerint fasiszta típusú reakciókat mutató szlovák suhanc megvert egy magyar lányt Nyitrán. Erre mi fog történni? Beindul a láncreakció? Hadd borítsam ki a családi fiókot. Nem nagyon, egy kicsit. Mi olyan városból származunk, amelyik pillanatnyilag a határ túloldalán fekszik a hihetetlen nyomor mélységeiben vergődve. Jártam ott jó párszor, s nem kell nekem felméréseket és tanulmányokat olvasni ahhoz, hogy tudjam, évtizedeken át hátrányt jelentett ott magyarnak lenni. Olykor pusztán azért kellett kisebb atrocitásokat elszenvedniük, mert magyarok voltak.
Ezek elsősorban gúnyos, utcai megjegyzések voltak primitív emberek szájából. Az Eötvös József Szabadelvű Pedagógiai Társaság tavaly rendezett egy konferenciát arról, hogy be kellene emelni a középiskolai tananyagba a Kárpát-medencei népismeretet, mert katasztrofálisan nem tudunk egymásról semmit, és ez az idegengyűlölet, a xenofóbia alapja. Maximálisan egyetértek a konferencia előadóival. Tegyünk próbát. Ki tudna megnevezni egy nagy szlovák filozófust? Román zeneszerzőt? Szerb festőművészt? Horvát hegedűművészt? Ukrán történészt? Gondolom, ők pontosan ugyanennyit tudnak rólunk. Itt élünk ezer éve együtt, ugyanabban a kulturális miliőben, összekötve a családi szálakkal, gazdasági érdekeltséggel, közös sorssal, és még azokról a szomszédainkról is – az osztrákokról -, akikről tudunk valami keveset, azt is csak az ellenük vívott szabadságharcok történetéből tudjuk.
Nagyon torz optika ez. Ezért súlyosan hibás a magyar oktatáspolitika. Őszintén remélem, hogy – többek közt a józan magyar és szlovák politikának köszönhetően – ezek a nacionalista lármák rövidesen elhalnak. Nem tudjuk azonban, mekkora kárt tettek a szívekben, a reflexekben. Azt gondolom, nagyot. És azt is gondolom, hogy mindaddig, amíg nem ismerjük meg szomszédaink értékeit, ameddig a fiatalok nem ismerik föl, nem élik meg, hogy eredményeink közös eredmények: azt fogják gondolni, hogy Tisza István szolgálta igazán a nemzet ügyét, hiszen ő egy virtigli gróf volt. Ha Jászi Oszkárra hallgattunk volna, nem lett volna Trianon, nem estek volna el katonáink, más úton futott volna egész történelmünk, és ha nem is volnánk kifejezetten gazdagok, de lenne meggyőző anyagi erőnk, legalább annyi, mint annak a generációnak, amelyik fölépítette annak idején, a „régi békében” az Andrássy utat, a Nagykörutat, Budapestet és a modern Magyarországot.
Modern Magyarország. Milyen szép szókapcsolat ez.
A szerző közíró, a Köznevelés főszerkesztője
