KOLTAI TAMÁS
Észak és dél
Színház
Az évad végén lehet könyvelni. Nem csak a pénzt – erre nem kell külön felszólítás, olvastam egy honlapon, hogy a POSZT sajtótájékoztatóján a pénzről esett a legtöbb szó, csodálkoztam volna, ha nem így van -, hanem az élményt is, abból legalább olyan kevés jut, mint pénzből. Meg kell becsülni. Két vendégjátékot idézek vissza az elmúlt hetekből. Két külföldi színházét. Két nemzeti színházét. A Katonában léptek föl, Zsámbéki Gábor világlátásának, kapcsolatainak, ízlésének és európai értéktudatának köszönhetően. Az oslói Nemzeti Színház Ibsen Hedda Gablerét játszotta, az izraeli Habima Nemzeti Színház pedig a svéd Lars Norén Háború című darabját. Két skandináv idegenség, az egyik az észak-fok, a másik a déli verő mentalitásával. Gondolhatnánk. És tévednénk.
A hazai klasszikus a hazai színházmúzeumban – mondatja velünk az előzetes (rosszindulatú és tájékozatlan) feltételezés az első esetről. Ibsent a papírforma szerint azoknak kell játszaniuk, akiket nem nyűgöz le a tekintélytisztelet. A vesébe látó társadalmi kórboncnok – szavahihető emberek nagy szatirikusnak is mondják – minden gondolata, konfliktusa, emberi drámája kétségbeejtően igaz. Csak a mondatai hatnak körülményesnek, bőbeszédűnek, régiesnek. Még a legjobb fordításban is, holott a kortárs beszédkörnyezetben élő fordító előnyben van a nyelvébe fagyott szerzővel szemben. A norvégok nemzeti színházszentélyében a rendező Eirik Stubo/ radikálisan oldotta meg a problémát: csontig húzta a szöveget. Az előadás időtartama hetven perc. Kimaradt egy színes zsánerfigura, eltűnt a konvencionális társalgás, nem hangzik el egyetlen fölösleges szó sem. Kérdés, hogy mi fölösleges. Az, ami az ibsenológusokon kívül senkinek sem hiányzik. Nem vagyok ibsenológus.
Az előadás üres színpadon zajlik, lekerekített keretben, egy oválisra lapított csőben, amelyből levágtak egy keskeny szeletet. A cső ki van bélelve vörös padlószőnyeggel, a hátsó színpadról lépcsőn lehet rá föllépni – a háttérvetítés ligetes erdőt ábrázol -, a két oldalt fölkunkorodó hajlatba bele lehet feküdni, akár egy pamlagba vagy fotelbe. Nincs bútor, hiába emlegetik az otthonos berendezést és a zongorát, végig játszó kellék is csak kettő van, két kis fém hamutartó – tucatáru – kétoldalt a földön. És persze bejön a szükséges pisztoly a dobozában. Meg az ominózusan zseniálisnak mondott kézirat egy nejlonszatyorban.
A szereplők húszas-harmincasok mai ruhában, mai mentalitással. Halkak, bisszigek, metakommunikatívak. Egy sanda pillantás, egy elfojtott mosoly, egy szippantás a cigarettából hosszú dumát helyettesít. Nincs háttértörténet, az igaz. A Hedda és Jörgen konszolidált házasságába belépő két régi ismerős, Lövborg és Elvstedné egyből behozzák a régi kapcsolatok tekintetekből látszó, lefojtott, kölcsönös szarkazmusát. Gyanítjuk, hogy „volt valami” köztük (keresztben), s ez elég. Ötödiknek ott van Brack bíró – cinikus negyvenes -, Heddára sugárzó kendőzetlen ajánlatával és zsaroló technikájával. Kevés beszéd, takarékos gesztusok, belülről jövő finom irónia és feszültség. A legerotikusabb pillanat, amikor Hedda – Bracktól egy lépésre – lustán leveszi piros körömcipőjét. Brack kokettál a cipővel. Petronella Barker Heddája lebiggyeszti ajkát, és fölcsippenti az elvesztett nejlonzacskót a kézirattal, amely iránt Lövborg zsenialitásának reményét táplálta, de a fiú nem felelt meg neki. (Egyedül a Lövborgot játszó színész marad alatta a lakonikus stílusból adódó ambivalens lehetőségeknek.) Jörgen csinos arcán a megkönnyebbülés és a hamis gyász elegye, amikor megtudja, hogy Lövborg halálával sem a házassága, sem a karrierje nincs többé veszélyeztetve. Libasorban, szó nélkül vonul el Elvstednével többféle emléket is ápolni. Hedda megvetően lép le a színről. Lövés kintről. Brack bíró arcán csalódás. Sötét.
Üdítő a gondolatoktól belülről fénylő, érzelmektől vibráló, elegánsan pasztell színészi játék, összehasonlítva a legújabb hazai divattal, amelynek számos követője Zubolyként föltételezi – s talán nem is téved -, hogy a nézőtéren megannyi Herceg ül, azt követelve tőle, hogy „ordítson még, ordítson még”.
A szebb napokat látott Lars Norén Háború című darabja bántóan közhelyes. Láthatóan az is akar lenni, ami nem mentség. Háború pusztította vidéken vagyunk, fokozatosan derül ki, hogy a hely nincs megnevezve, de még az ország, a földrész – értelemszerűen a szembenállók – sem, bárhol lehetünk, ahol a pusztítás letarolta az életet. Egy család áll a középpontban, a szereplők száma itt is öt, mint a norvégok Ibsen-zanzájában. A férj eltűnt a háborúban – a cselekmény során visszatér vakon -, a feleség a férj öccsével él, a nagyobbik (kiskorú) lány prostitúcióból járul hozzá a létfenntartáshoz, a másik lány még gyerek. A hazatérő férj a szó valódi és áttételes értelmében nem lát semmit, sem a tényleges egzisztenciális helyzetet, sem öccse jelenlétét, gyakorolni akarja házastársi jogait, puszta létezésével elmélyíti az eddigi poklot. Családtagjai elszöknek mellőle, s ő egyedül marad kisebbik lányával.
Norén stilizálni, absztrahálni akarja a háborús szenvedést. Azt kísérli meg ábrázolni, hogy a pusztítás nemcsak a morális érzéket öli meg, hanem megszünteti magának a morálnak a fogalmát. A darab kvázi-becketti véghelyzetet teremt, amelynek szereplői természetes életközegnek tekintik a puszta létfunkciók fönntartására szolgáló peremlétet, nem minősítik, nem kommentálják, reflexió nélkül beletörődnek. Ha az előadók nem követnék az író szándékát, a produkció elviselhetetlen lenne. A rendező Ilan Ronen azonban hibátlanul gondolkodik, és hibátlanul dolgozik. A színpad romokat ábrázol, összeomlott, kiégett falakat, nem lehet tudni, kint vagyunk-e vagy bent, a stilizált szürkeség a végtelen érzetét kelti, s azt a képzetet, hogy a kulisszák mögött ugyanez folytatódik – a környék, a város, ahová mennek, a létezés teljes szférája ugyanilyen. A színészi játék elkerüli az önreflexiót, nyoma sincs színezésnek, melodrámának, a borzalmak „felhívó jellegű” részletezésének. A tárgyilagosság horrorja többet mond. A kisebbik lány kacskán, tenyerét kifordítva tartja az egyik karját; nem tudjuk, mi történt vele, nem játssza el külön, a nézők többsége észre sem veszi. Az anya fásult arca, tétova mozdulatai, ahogy levetkőzik, sógora mellé fekszik, vak férjét figyeli, aki elindul kettejük vacka felé: a helyzet megoldására irányuló köznapi erőfeszítés. Életemben nem láttam olyan tökéletes vakot játszani, mint amilyen a bámulatos Rami Heuberger. Ez részint technika, a fejtartás, az üres tekintet, a térbirtoklás akrobatikus fegyelme, de a művészet csak ezután kezdődik: a helyzet fölismerésére és kontrolljára irányuló magatartás gondolati-érzelmi folyamatainak érzékeltetése, harsány, külsődleges, sokkoló eszközök nélkül. A befejező jelenetet, amelyben az apa és a gyereklány – két hendikepes – magukra hagyva egymáshoz fészkelődnek a takaró alatt, s a darabban először és utoljára mutatkozik meg valami szolidaritásféle, biztos ítéletű hazai szakembereink egyike úgy kommentálta (s én igazat adok neki), hogy magyar előadásban az apa megerőszakolná a lányát.
Két „redukált”, két teljes színház. Száraz, hideg – mondta az egyikre a neves színész. Észak és dél. Mi meg a kettő között, a pad alatt.
(Ibsen: Hedda Gabler – oslói Nemzeti Színház; Norén: Háború – Tel-Aviv-i Habima Nemzeti Színház, a Katonában)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 22. szám
