GYÖRGY PÉTER
Két korszak két múzeuma – Debrecen
A XX. század első évtizedében Debrecen városa – elsősorban Löfkovits Arthur felajánlásának eredményeképp – végre már rendelkezett kiállításra méltó lokális gyűjteményekkel, de múzeummal még nem. A Városi Múzeum a Csokonai Társaság által létesített emlékház egyik szobájában működött szerény körülmények között, a helyi társadalom igényeinek épp hogy megfelelően. A debreceni múzeumügy apostoláról, Zoltai Lajosról a Déri Múzeum későbbi igazgatója, Sőregi János elismerően jegyezte meg, hogy Zoltai a saját világában élt, tartózkodott bármiféle külföldi hatás átvételétől, „idegen eszmeáramlatokkal” soha nem kacérkodott. Ennek a debreceni szellemnek nyilván meglepetést okozhatott, amikor 1920-ban – kormányzati sugallat eredményeként – egy Bécsben élő gazdag amatőr, bizonyos Déri Frigyes a városnak adományozta különös, egyetemes igényű gyűjteményét. Dérinek nem volt sok ideje megismerkednie azzal a várossal, amelynek kultúrtörténetében gyűjteménye, majd a róla elnevezett múzeum oly fontos szerepet játszott, mert negyedik látogatását követően, 1924-ben hirtelen meghalt. A város polgárai még ma is álmélkodva nézhetik a múzeum pantheontermében a Koppay József portréján jótékonyan mosolygó, cigarettázó szakállas urat, kinek köszönhetően a debreceniek nemzedékei ismerkedhettek meg szülővárosukban időben távoli kultúrák tárgyaival: egyiptomi, római szobrokkal, etruszk bronztükrökkel, korinthoszi sisakokkal, athéni vázákkal. Azóta egy városban élnek a térben távoli civilizációkból származó gyűjteményükkel: kínai kőcserép és porcelánedényekkel, japán bronztárgyakkal, mongóliai Buddhákkal. Azok a vidéki múzeumok, amelyek kénytelenek beérni a helyi néprajzi, illetve kultúrtörténeti gyűjtemények kínálta horizonttal, joggal vélik úgy, hogy a Déri Múzeum csak részben jár a kényszerűen követendő úton. Egy vidéki város kulturális terében megjelenő univerzális gyűjtemény – a mediális technikák elterjedésétől függetlenül – még ma is komoly lehetőség: az eredetiség élményével való megismerkedés épp akkor különösen fontos, ha a kiállított tárgyak idő- és térbeli, következésképp kulturális távolsága oly nagy. Arról nem beszélve, hogy Debrecenre különösen ráfért a provincializmus szellemén, a bezártság világán túlmutató gyűjtemény megjelenése. Ne felejtsük el, hogy ama bizonyos, a múzeumnak is otthont adó Csokonai Társaság – ahogy kiváló kötetükben, a Kultusz és Áldozatban Asztalos Dezső, Lakner Lajos és Szabó Anna Viola rámutat – tevékenységében az Ady és főváros által képviselt nemzetietlenség igen nagy szerepet játszott. A bezárkózásra hajlamos városban így a helyi múzeum elháríthatatlanul a kulturális nyitottság, összehasonlítás szellemét jelenítette meg.
A Trianont követő kulturális trauma korában különösen fontos szerepet kapott a Györgyi Dénes és Münnich Aladár által tervezett, 1930-ban elkészült épület, amely az ugyanazokban az években átadott, Korb Flóris tervezte hatalmas egyetemi központ mellett egyszerre felelt meg a klebelsbergi kultúrpolitika normáinak, illetve a neobarokk társadalom szellemének. A Déri Múzeum eklektikus neoizmusa, historizáló klasszicizmusa, a szerény méretektől függetlenül a nagyság érzetét keltő külső forma persze mást jelentett a Horthy-korszakban, mást az államszocializmus évei alatt, s megint mást korunkban. Az eltérő társadalmi rendszerekben másként alakult a múzeum közvetlen építészeti környezete, s minden változás nyilván vissza is hat magára a múzeumra és szellemére. Az 1987 óta Kenézy Gyula nevét viselő kórház ambuláns rendelő épületét 1949-ben húzták fel a múzeum közvetlen szomszédságában, s ennek a tömbnek a folyamatos átépítései, különösen a mára teljesen lepusztult hetvenes évekbeli szárny nyomasztó árnyékot vet a múzeum előtti szerény, Medgyessy-szobrokkal ékesített parkra.
Ám az igazi változást az elmúlt évek hozták el, amikor felépült a város kulturális szuperintézménye, a 2006-ban átadott Kölcsey Központ hatalmas tömbje. A debreceni építész, Kováts András által tervezett épületkomplexum három részből áll, középütt a henger alakú központtal, a koncert- és előadótermekkel, s jobbra és balra egy szálloda, illetve az eredetileg DEMO, végül MODEM névre hallgató kortárs múzeum és kiállítóhelyiség geometrikus tömbjeivel. Ilyen léptékű, mint mondani szokás, állami nagyberuházásra az elmúlt években kevés példa akadt, s mintha részben ismételné magát a történelem: a két egymás mellett álló épület rendeltetése számos hasonló mozzanatot tartalmaz. Ami azonnal feltűnik, az a léptékek eltérése: a Kölcsey Központ egy olyan norma szerint épült, amely egész egyszerűen nem tud, s minden igyekezet ellenére nem is vesz tudomást a szomszédságáról: pusztán a méret okán. (Vö. Godzilla, illetve a kulturális lábnyom méretei.) A „három az egyben” funkció szándékának tisztességét kétségbe vonni botorság lenne, nincs a világon az a helyi önkormányzat, amely ne akarna egyszerre mindent: még egy múzeumot, színház- és koncerttermet, szállodát. Más kérdés, hogy ez a funkcióhabzsolás Robert Venturi posztmodern építész és kritikus kifejezésével élve elkerülhetetlenül a „decorated shed” , a jól díszített barakk, a konténerépület ismert rémálmához vezetett. Ilyesfajta épületek akkor jönnek létre, amikor a megrendelő – adott esetben a mohó városi politika – tudomást sem vesz az adott városrész szellemét jelentő léptékről, ugyanakkor nyilván nincs elég pénze ahhoz, hogy megfeleljen a modern katedrálisok szellemének és architekturális követelményrendszerének. Kínos vagy nem, így ez a belső megvalósításában számos igényes részletet mutató, illetve funkcionálisan kielégítő múzeumi és előadótereket tartalmazó épület formája, tömbje nem sokban tér el azoktól a bevásárlóközpontoktól, amelyekhez egyébként kulturális misszióját tekintve nem sok köze van.
Érzékelhető persze, hogy az építész valóban törekedett a jóra: így például a Déri Múzeum hátsó frontjára néző MODEM főbejáratánál, lám, megtörte az egész épület tompa és értelem nélküli formáját, s a két múzeum között mintegy kommunikációra is alkalmas közteret hozott létre. Csak az egész szerkezet ne emlékeztetne olyan bután és kínosan a müncheni Pinakothek der Moderne eljárására, arra a nagyszerű ötletre, amellyel Braunfels a Neue Pinakothek felé vezető utat kínált fel az új épületen belül. Györgyi Dénes, Münnich Aladár, illetve Kováts András múzeumai egymás mellett állnak, de szomorú módon mintha – a szándék ellenére – más kulturális világokban léteznének. Az új épület formálisan utal tehát a szomszédságra, de a két múzeum által együtt uralt térszerkezet valójában nem jött létre. A Kölcsey Központ átjárhatóságának szándéka papíron követhető ugyan, de a gyakorlatban persze megközelíthetetlen az épület.
S akkor még hátravan a múzeumok gyűjteményei közötti párhuzamosságok, illetve eltérések kérdése. Akármint is, az 1920-as években egy meglepően elnyert, a város történetétől idegen gyűjtemény birtokában épült fel a múzeum. 2006-ban egy nagyon is helyi gyűjteményből való részesedés reményében jött létre a művészeti múzeum, s ez nem ugyanaz. Az Antal-Lusztig-gyűjtemény egy debreceni zsidó polgárcsalád több nemzedék óta épített modern magyar gyűjteménye, amely számos kortárs művet is tartalmaz. Ha a Déri Múzeum a néprajzi gyűjtemények, illetve a Munkácsy-képek mellett a földrajzi és kulturális távolságok üzenetet és élményét kínálja a helyi lakosoknak, akkor ez a gyűjtemény a modern magyar kultúra finom összefüggésrendszereit, láthatatlan kapcsolatait teszi érzékelhetővé, felismerhetővé. Tudnivaló, hogy feltétlenül múzeumértékű, nagyszerű gyűjteményről van szó, amely teljes mértékben megfelelt annak a célnak, hogy a MODEM – hiszen erre is alkalmas – azzal nyisson, hogy ma az egyik emeletet elfoglalva, mintegy állandó kiállításként megteremtse a múzeum alapvető elkötelezettségét, jelölje azt a minőséget, ami alá nyilván nem lehet menni.
S persze azt tapasztaljuk, hogy a múzeum idei nagy kiállítása, Sándorfi István életműtárlata, azonnal kétségbe vonja mindazt, ami egy emelettel feljebb látható. Kíméletlen és megkerülhetetlen kérdés ez, minden állandó gyűjteménnyel rendelkező múzeum időszaki kiállításainak nagy problémája: vajon milyen összefüggések vannak, s vannak-e az aktuális és állandó látnivalók között. Az Antal-Lusztig-gyűjtemény egy tévedhetetlen és igényes ízlésnek, a gyűjtő életművének lenyomata, amelyben a modern magaskultúra iránti elkötelezettség evidenciája a közös elem. Ez az, ami összetartja Tóth Menyhért képeit és Fehér László műveit. Ehhez képest a Sándorfi-kiállítás egy másik univerzumot képvisel, amely művészeti világ persze szintén létezik, csak épp ez a kettő nem fér össze. Sándorfi ugyanis a szürrealistának álcázott, mesterségbeli tudással jeleskedő üres giccsfestészet teljességét tárja a néző elé, mindazt, amit Vajda Lajostól kezdve Tóth Menyhérten át a Kis Varsó alkotóközösségéig a modern művészet nagy ívben elkerült, illetve szó szerint semmibevett. Kicsit olyan ez a két emelet egymás mellett, mint egy olyan koncert, amelynek első felében Richard Clayderman lép fel Andrea Bocellivel, a második részben pedig Kocsis Zoltán játszik Kurtág-műveket.
A kortárs művészet pluralizmusa nem azt jelenti, hogy a világok között evidens átjárás nyílik. A helyzet ennek épp az ellenkezője. Mivel az ars una nem érvényes többé, az egyes ízlésvilágok, kánonok között olykor semmiféle összefüggés nincs, ezért habozás nélküli egymás mellé rendezésük nem a montázs jelentésteremtő erejét kínálja fel, épp ellenkezőleg, arra vezet, hogy az egyes, önmagukban vitathatatlan jelentőségű gyűjteményrészek is elveszíthetik hiteleségüket. A MODEM jelentősége messze túlmutat Debrecen városának lokális kultúrpolitikáján, nem véletlen, hogy rövid fennállása óta többször is kurátort váltott már. Az is tény, hogy nagyon kevés világosan követhető minta áll a múzeum rendelkezésére, s kérdés, hogy a jövőben melyik közönséget fogja kiszolgálni. Kétségem sincs afelől, hogy egy Sándorfiéhoz hasonló kiállítás összehasonlíthatatlanul népszerűbb egy olyan közönség számára, amely az elmúlt évtizedekben nem láthatta városában a kortárs magaskultúra azon csúcsteljesítményeit, amelyeket nem kísér olyan kultúrtörténeti legitimáció, mint amilyen a Déri-gyűjteményt övezi. A kultúrtörténet nagy korszakaiból származó művek iránt érzett büszkeség nyilván megóv attól, hogy a helyi kultúra normarendszerének eleget tévő alkotások pusztán a lokális közösséghez tartozás okán kielégítőek legyenek. (Bár ami azt illeti, a Déri Múzeum alapító atyákat bemutató pantheonjában látható portrék némelyike rettenetes esztétikai gyarlóságot árul el.)
Ám a kérdés az, hogy meddig fogja bírni a MODEM az univerzális modernség melletti elkötelezettséget, az Antal-Lusztig-gyűjtemény normatív esztétikáját, s mikor kezdődik el a helyi művészet és művészek teljesen érthető „nyomulása” a hírnévből való részesedés után. Illetve: meddig bírja a múzeum, hogy az egyetemes művészettörténet normájának való megfelelés okán esetleg üresebb termeket kínál, és mégsem akar otthont adni a hakni világának. Kortársművészet-ügyben sok kudarc van mögöttünk, ott van a csődbe ment MEO, a bankember egójának jellegtelen presztízsberuházásává vált KogArt, amelyek mind arra intenek, hogy a MODEM-nek érdemes vigyáznia a profiljára.
S ha lehet, Debrecenben mindez még fontosabb, mint Pesten. A hatvanas-hetvenes évek, tehát Pécs és Fehérvár, illetve később Szombathely nagy múzeumi korszaka óta nem volt mód és alkalom arra, hogy egy vidéki város sikerrel kilépjen a lokális művészet keretei közül, s egyenesen a kortárs művészettörténet falán nyisson kaput. Pécs és Fehérvár egykor más politikai és gazdasági feltételek között működött, ott inkább az épület hiánya volt s maradt máig megoldhatatlan probléma. Itt Debrecenben most rendelkezésre áll egy hatalmas épület, amely mindazt tudhatja, amit a biennálék, a nagy összművészeti fesztiválok, események szelleme megkövetel. A városban sok ezer diák van, az év nagy részében rendelkezésre áll az a közönség, amely érzékeny a kortárs kultúra különössége, nehezen lefordítható bonyolult nyelvjátéka iránt. A MODEM sikere egy olyan kulturális összefüggésrendszer részévé teheti a várost, amelyre eddig Debrecen nem gondolhatott. Azonban a kortárs európai kultúra térképére felkerülni nem könnyű feladat. Mindez anynyit jelent, hogy a helyi közösség hirtelen elkötelezi magát egy elképzelt közösség mellett, s ennek a nehéz döntésnek a haszna évek múlva jelentkezik először. De vajon nem valami hasonló történt-e a Déri Múzeum alapításakor?
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 22. szám
