Bacsó Béla
Kísértések
Vajda Mihály: Sisakrostély-hatás. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2007. 220 oldal, 2880 Ft
A kötet olvasóját is a címben megjelölt hatás éri, a szövegek – legyen szó akár közvetlenül filozófiai kérdésről, vagy akár irodalmi műről, vagy éppen a politika-filozófia némely megkerülhetetlen problémájáról – kényszerítően lépnek fel az olvasóval szemben. Úgy is fogalmazhatok, a szerző minden szégyen és kitérés nélkül néz szembe kísérteteivel, s ezt ajánlja annak az olvasó közösségnek, amelyik talán még képes olvasni olyan írást, amely kérdőn magunk elé állít.
Az arcát nem felfedő „kísértet” vagy inkább a nyugtot nem engedő „kísértő” kérdések azok, amelyek nem az állítás logikáján keresztül működnek, vagy másként megfogalmazva, Vajda Mihály a régtől fogva alkalmazott „módszerrel” azt a radikális szingularitásában felmutatható konkrétet keresi, ami a maga megfellebbezhetetlen egyszeriségében több, mint az az általános, ami mindig semmis. Egyáltalán nem véletlen, hogy Adorno éppen Benjamin Német emberek című levelezéskötete kapcsán írott elemzésében használta a konkrétra irányuló szándék, illetve a konkrét koncepciója fogalmát. Ott, miként itt is (Vajda számos megrendítő életdokumentumot, levelet használ), olyan egészen a konkrét élettényekre visszanyúló írásmódot találunk, amely nem riad meg attól, hogy a legszemélyesebbel kezdje, de nem kíván belőle általános következtetést levonni. Ez a filozófiai tartózkodás, nem az ítéletalkotás hiánya, hanem a fent említett kényszer, amely körülkerít minket a szöveg olvasásakor.
Derrida nemcsak a kötet címében szereplő hatáselv miatt fontos Vajdának, hanem a szövegek és problémák aporetikus kezelése miatt is. Derrida – a Vajdának is oly kedves – Diderot Seneca-olvasatához kapcsolódik az Apóriák című munkájában, ahhoz a Seneca-szöveghez (De brevitate vitae), amelynek harmadik fejezete egyszerre indítja Diderot-t és Derridát arra a kérdésre, hogy a filozófia vajon jogosult-e úgy beszélni, hogy kimondja a titkolni valót, a kellemetlent, a személyest. Derrida esetében – miként Diderot-nál és persze Vajda Mihálynál is – nem azt célozza a filozófiai beszéd, hogy olyasmiről szóljon, ami pusztán esetleges, hanem hogy a végső konkrétum megütköztető ereje által felismerjék és felismertessék az önáltatás, az általánosságba menekvő hazug időnyerés – mintha az élet soha nem érne véget – üres technikáit. Seneca írta: „kérdezd emlékezeted, ha egyszer biztos vagy a dolgodban, milyen kevés nap futott le szándékod szerint, milyen ritkán voltál képes magaddal törődni, milyen ritkán mutattad igazi arcodat…” A filozófia sztoikus hagyománya válik fontossá, ami kérlelhetetlenül szembesíti az embert az egyéni sors esetlegességével, amit megértve nem az egészet érti – mi is lenne az, mondaná Vajda -, hanem annak éppen aporetikus mivoltával szembesül. Vajda Mihály kérdése a szövegek majd mindegyikénél éppen ezt a felejtés és önáltatás ellenében munkálkodó beállítódást képviseli, nem megold, hanem az exemplumon keresztül felmutatja az adott kérdés aporetikus jellegét.
A szövegek átkötéseiben ránk pillantó kísértő arcok legtöbbször éppen azt mutatják meg, hogy mi által és mi módon vált lehetetlenné, hogy igazi arcát mutassa valaki. Még mielőtt bárki félreértené, ez az igazi arcot kereső elemzés és a pillantás leplezetlenségének kitett magát-elgondolás a kötet páratlan bátorsága. Így néz szembe, ha kell Platón-szöveg (Gorgiász) kapcsán a politikai közösség és a filozófia kérdésével, ami a politikai ideálok pusztító hatását ismerteti fel, nem pusztán a politikai közösség tartó pillérének ingatagságát mutatja meg, hanem annak a beszédmódnak a hatását, amely mások helyett szól. Vajda – miként Voegelin vagy Koyré – felismerteti, hogy a szofista beszédmód folytán előttünk áll nomosz és phüszisz örök szétválása, másfelől a szofista beszédtechnika előkészíti a türanniának a terepet. A kötet sokrétűen – a végső tisztázás lehetőségétől óva – foglal állást az elmúlt század botrányával kapcsolatban, éppen a konkrétra irányítva a figyelmet megmutatja a titkon előkészülő tettet a tisztátalan politikai beszédben, és az intézmények biztosította demokrácia meggyengülése által. Igen fontos, hogy a soa áthidalhatatlan törését úgy mutatja meg, akár Arendt, akár Goldhagen szövegeinek elemzésén keresztül, hogy annak szociotörténeti, és individuál-lélektani (identitás, szégyen stb.) vonatkozásrendszerét újragondolja – ebből is kiváltképpen fontos a keleti szegény zsidó közösségtől kiválni/elfordulni kívánó személyek és csoportok elemzése. (Még Victor Klemperer sem volt mentes attól az irritációtól, amit ezek látványa, idegensége okozott a számára.)
Vajda az egyéni és személyes mélységébe enged bepillantani, a magát-gondolás könyörtelensége nem siklik ki, nem üres auto-biográfia, hanem olyan önvizsgálat, ami a személyesben és a személyesen valami exemplárist mutat meg. A könyv záró kísérletei olyan gondolkodókkal (Cahnman, Foucault stb.) folytatnak párbeszédet, akik Vajda szerint éppen ezt a faktikus/pozitív archeológiát próbálták megnyitni – azt, aminek nincs tényszerűsége, mégis a politikai elnyomás éppen erre hivatkozva iktatta ki mindazokat, akik bármi módon ettől eltértek.
Egy „kényszerelégedett” gondolkodó számvetése lényeges kérdésekkel, egy gondolkodó, aki mindinkább maga felé tart, s kérdéseivel figyelmeztet, hogy ne áltassuk magunkat.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 22. szám
